A sómen üget
Farkasházy Tivadar mondta tavaly: olyan ez most, mintha a Népstadionban néznénk egy pingpongmeccset, amelyet a kezdő körben vívnak.
Tényleg olyan. A távolban kocsikkal szaladó lovak, öklömnyiek, mintha valami makett vagy különös bábjáték lenne ez az egész.
Ettől függetlenül a lelátón és a fűtött fogadóhelyiségben fortyog az embertömeg, mindenki pezsgőzik, koccint, vihog, nyerít, forralt bort iszik, és kis tétekben fogad.
Folyik persze a verseny is, vannak futamok, nyertesek, ordító drukkerek, és még a lóversenyen felnőtt profi fogadók is vannak. Csak a legendák hiányoznak a korszerűnek mondott lelátókról. Merthogy az ügetőnek itt nincs múltja. Itt nem lehet párás szemmel a célvonalra mutatni, hogy hiszen itt futott át 1933-ban az első győztes ló: Gondolat, és nem lehet bólogatva hozzátenni, hogy na ja, hajtotta Kovács II. Itt nem lehet a páholyokra mutatni, hogy na, ott kukkerezett Heltai Jenő, ott a Sándor Csikar, amott meg a Zsüti. Itt nem érdemes kis üvegben hazavinni a pálya porát, mert itt még nem futottak rajta igazi legendák, nem itt aratta fantasztikus győzelmeit Konta Dezső, Zwillinger és a többi nagyágyú.
Mindegy. Szilveszter van, itt kell lenni. Fogadni kell, barátkozni, ismerősök hátát lapogatni, boldog új évet kívánni nagyjából bárkinek. Közben persze lehet a lovakra és a hajtókra sandítani, halkan megkérdezni, hogy miképpen nem csúsznak el az állatok a havas, jeges pályán, vajon fáznak-e a hajtók, és lehet gondolkodni azon, vajon érdemes-e kijönni máskor is.