Levél a vakokról meg a múlt "hasznáról"
Tehát: a múlt különféle aspektusait világszerte kutatják, méghozzá nemcsak a gazdag országokban, hanem a szegényekben is. Világszerte politikai és társadalmi egyetértés van afelől, hogy ennek - noha nem termel a piacon eladhatót - igenis van értelme, sőt: haszna!
Mire jó a múlt ismerete, mire jó a történelem? Historia est magistra vitae, a történelem az élet tanítómestere - ezt írta föl a táblára a latintanárunk a gimnázium első osztályában a legelső órán. Ez persze nem ilyen egyszerű; mindenki tud példákat citálni arról, hogy a kormányok, az emberek hányszor nem tanultak abból. Mindenesetre konferenciák, tanulmánykötetek sora foglalkozott ezzel a kérdéssel, amint azzal is, hogy egyáltalán mi a múlt: hol végződik a történelem, azaz hol kezdődik a "most"? (E körül forgott a Széchényi könyvtárban a közelmúltban lezajlott selejtezés kapcsán kialakult vita is.) Hogy hol a "történelem" és a "ma" határa, minket, régészeket különösen foglalkoztat, mert itt, Közép-Európában némi derűvel szemléljük azokat az amerikai kollégáinkat, akik egy 1920-as évekbeli Metro-Goldwyn-Mayer filmforgatás helyszínét tárják föl kifogástalan aprólékossággal. A Kárpát-medencében ugyanis mindennap ennél évezredekkel régebbi, történetileg és kulturálisan más fajsúlyú lelőhelyek százai semmisülnek meg, s várnak mind újabbak feltárásra, de azért azt is tudjuk, hogy minden, ami a múlthoz tartozik, fontos a mának, a jelennek is. Nemcsak az befolyásolja a mát és a holnapot, ami ma reggel, tegnap, a múlt héten történt, hanem a közelmúlt és a régmúlt is, csak éppen az utóbbiak befolyása nem annyira evidens. (Mármost éppen az evidenciának ezen nehezen, egyedül specialisták által fölismerhető volta miatt volna tanácsos a tudományos közösségre bízni, hogy mi az, amit kutatni kell.)
Hogy miért kell, hasznos foglalkozni a közelmúlttal? Nekem szórakoztató olvasmány volt Henry Kissinger naplója, de ugyanez a politológusok számára forrásmű, ami segítséget nyújt az Egyesült Államok mai politikai doktrínájának megértéséhez is - ez utóbbi igazán szolgálhatja országunk gyarapodását. Hogy miért kell ismerni a régmúltat is? A Balkán közismert feszültségei sokszorosan bonyolultabbak annál, mint amit a világpolitikusok egyedül az angol nyelvű publikációk alapján akarnak megoldani. Három példa a balkáni régmúlt ismeretének égető szükségességéről: a) minden turista tapasztalja: Macedónia és Görögország között állandó feszültséget okoz az a körülmény, hogy az előbbi lakossága egy délszláv nép, amelynek ősei a VI. században költöztek oda, egy olyan nép nevét vette föl, mely harmadfélezer évvel korábban élt ott, és amellyel egyáltalán nem állnak rokonságban. b) Macedónia önállóságával kapcsolatban azt sem árt tudni, hogy 1946-ban az önálló macedon patriarchátus megalakulásakor Joszip Broz Tito (egy különben ateista berendezkedésű ország ateista vezetője!) pontosan azt a jogot gyakorolta, amit a bizánci egyházban másfél ezer éven át egyedül a császár gyakorolhatott. c) Az albán kérdés súlyát fölösleges ecsetelnem. Hasznos (volna) tudniuk a világpolitika formálóinak, hogy az Albánia északi és déli része között 1997-ben kirobbant polgárháború valójában két népcsoport között folyt, s az országnak ez a két fele már másfél ezer évvel ezelőtt is másfelé húzott: az egyik Rómához, a másik Bizánchoz.
A régmúlt érdektelen, mondhatják tudománypolitikus szélsőségesek; a piac a meghatározó. És azt mi befolyásolja? Többek között a vásárlók kultúrája. Hogy valaki muzulmán vagy ortodox keresztény, messzemenő hatással van minden vásárlási attitűdjére. Lehet persze legyinteni arra, hogy az Ausztrál Tudományos Akadémia külön bizantinológiai intézetet alapított, lehet például a bizánci képrombolók és képtisztelők VIII. századi vitájának tanulmányozását maroknyi elefántcsonttoronyban élő tudós hobbijának nyilvánítani, de tényleg csak az volna? A sztálini személyi kultusz közvetlenül bizánci eredetű képtiszteletére gondolva kiderül: nem az! Ugyanez a képtisztelet élt az első szovjet-finn háborúban is, amikor a politikai tisztek sok fára Sztálin képét szögezték föl az erdőben, majd azt mondták a visszavonulni készülő katonáknak: "csak nem akarjátok, hogy Sztálin elvtárs az ellenség kezére kerüljön?!"
A történelem igenis velünk él, mint Sir Edmund Burke (1729-1797) mondta: a történelem egy szerződés a holtak, az élők és a megszületendők között. Akinek pedig mindez még mindig csak széplelkű filozofálásnak tűnik, az gondoljon az emberiség közös gondjára: a környezetvédelemre, ahol igazán nyilvánvaló módon fonódik össze a három idősík: egyedül a múltból kiindulva lehet meghatározni a ma feladatait és fölvázolni a jövő kilátásait! (NB.: a Balaton környezettörténetének föltárását célzó projektet a Jedlik Ányos Program nem tartotta fontosnak...)
Az uralkodói jelvények és az állami szimbolika kutatása önálló diszciplína, az abban elért nemzetközi eredmények bizony hasznosak azon bizottság számára, amelyik éppen mostanában a Magyar Köztársaság kialakítandó jelképrendszerén munkálkodik.
A diplomatika az oklevéltan tudománya és gyakorlata. Bizony oklevéltár a világon mindenütt van és mindig is lesz, s az ott elvégzendő munka nem merül ki mind újabb számítógépes adatbázis-kezelő programok és azokat bolognai BA fokon működtető technikusok alkalmazásában.
Regionális kutatások? Éppenséggel nem aktuálpolitikai jelentőség nélkül való ma az az egész középkori és újkori Európára kiható elemzés, mely szerint Európa három régiója között Magyarország sem Nyugat-, sem Kelet-Európához nem tartozik, hanem egy Köztes-Európához? Minden történész tudja, hogy Szűcs Jenő mit értett ez alatt: errefelé jelen vannak ugyan a nyugat-európai intézmények, de azokat kelet-európai módon működtetik. És jó lenne, ha az idegenforgalmunk a történészek által megírt kézikönyvek nélkül csupa közhelyet vagy ostobaságot tárna a külföldi turisták elé - a sumer rokonságig bezárólag? Hazai történeti kutatás nélkül a Külügyminisztériumban folyó elemzések mindig csak régi, netán kizárólag külföldiek által készített, velünk szemben esetleg barátságtalan beállítású művekre lennének kénytelenek támaszkodni. A magyar régészetet egyetlen rendelettel meg lehetne fojtani, de ezt hogyan számolnánk el a világ előtt, amikor bizonyos népek történeti kérdéseire a megoldást egyedül a mi földünk rejti, s ezért a választ kifejezetten tőlünk várják? Régészetünknek az elmúlt 20 év során napvilágra került hatalmas és óriási jelentőségű leletanyag révén most éppen volna esélye arra, hogy visszanyerje azt az előkelő pozíciót, amit Magyarország a XX. század közepéig a világ kutatásában betöltött, de ehhez képest a feltárt leletek restaurálására, feldolgozására, tárolására sem telik, a műkincstolvajokkal szemben pedig tehetetlenek vagyunk. Lehet, hogy akadna, aki az MTA Régészeti Intézetének egész Közép-Európában egyedülálló történeti genetikai laboratóriumát szívesen egyenlővé tenné a földdel, de a tudományos világ egyöntetű véleménye szerint e munka óriási hatással lehet a Kárpát-medencei népek múltbéli viszonyának pontosabb megismerésére, és azáltal valamennyiüknél a nemzeti tudat formálására.
A felsorolást még hosszan folytathatnám. Nem titkolom el mély aggodalmamat: a jelek szerint nálunk az az abszolút érvényű axióma van megkérdőjeleződőben, hogy a tudás és a még többet tudás maga az, ami hasznot hajt az emberiségnek. A haszonelvűség hatalomra kerülésével a magyar tudomány léte, különösen pedig a múlt megismerése forogna kockán. Befejezésül arra a képre emlékeztetek, amit egy filozófus festett le: milyen nehéz egy vaknak megmagyarázni azt, hogy mi a "fehér", tudniilik az nem csak hideg, mint a hó, és nem csak édes, mint a cukor. Denis Diderot-nak a címben utalt könyvéből (Levél a vakokról, London, 1749) tanultak a felvilágosodás emberei, s ez a mi reménységünk.
A szerző az MTA Régészeti
Intézetének igazgatója
Az MTA Tudomány, innováció, életminőség című konferenciáján elhangzott előadás rövidített
szövege.
