Egy rakáson, magasra halmozva
Pedig Erzsike néni kitartóan ismételgeti: "Palota, palota, ez egy igazi palota volt." Ül a néni harmadik emeleti lakásának hatalmas vasretesszel felszerelt ajtaja előtt egy kisszéken, és törött kezéről mesél, ami hónapokig gipszben volt, és mesél Óváriról, a rendőrről, aki mindig itt jött-ment, állandóan benézett a házba, ahol nyolc óra után halotti csend volt. Aztán felemlegeti még a házmestert, aki aranyos ember volt, csak egyet szólni kellett, ha valami baj volt a lakással, és máris jött, és csinálta. A neve viszont már nem jut eszébe.
Erzsike néni csuda dolgokra emlékszik. Az itt és most hihetetlen múltra. 1911-ben született, és hatvan éve él a Ferencváros azóta leghírhedtebb helyén. A Gubacsi út és az Illatos út kereszteződésében épült, egykor Illatos úti telepnek nevezett épületegyüttest ma már sokkal egyszerűbb beazonosítani egy másik névvel. Nem lehet tudni, ki és mikor nevezte el, de ma már a hivatal, a hatóság és a köznép is csak úgy ismeri: Dzsumbuj.
- Wágner, Wágner volt a házmester - szól közbe István, akinek nincsenek fél évszázaddal ezelőtti emlékei a házakról, pedig ő se most költözött ide. Állunk a gangon, figyeljük az ott élőket, a gyerekeket, akiknek ilyenkor délelőtt nyilván iskolában lenne a helyük, és az asszonyokat, akik teregetnek a korláton kifeszített zsinórokra, közben beszélnek, és ilyenkor csakis hangosan szólnak, mert ez egy furcsa közösség, a Dzsumbuj egy amolyan organizmus, amelyben emberek laknak együtt, mert egymás társaságára ítélte őket a sorsuk. Olyan, mintha élet lenne a Dzsumbujban, csakhogy valami olyan élet, ami egy-két villamosmegállóra már ismeretlen. Ez ugyanis egy gettó, egy hermetikusan zárt világ a Ferencvárosnak egy olyan részén, ahonnan utak vezetnek el, ahol jár a villamos, ahol közel a HÉV, a város, a szabadság. Mégis valami láthatatlan, meg- és főleg felfoghatatlan bezártságban él itt csaknem nyolcszáz ember. Legtöbben halálukig, mert más útja nem nagyon van a szabadulásnak.
- Szociális városrehabilitáció - ismétli meg a hivatalos fogalmat Szántó Katalin, az 1997-ben létrejött Dzsumbuj Help Közösségfejlesztő Központ munkatársa, akitől azt várná az ember, hogy lelkesedik az efféle rehabilitációkért. Csakhogy ő jobban ismeri a Dzsumbujt, mint akik előterjesztéseket és határozatokat fogalmaznak, testületben és költségvetésben gondolják el a dolgok rendezését. Azt mondja: inkább ne tartsák meg a helyet, tüntessék el, és ne is építsenek a helyére semmit. Lesz egy jó minőségű gettó a rossz minőségű gettó helyén, ami előbb-utóbb ugyanerre a sorsra jutna.
Az ember kicsit meghökken az elutasításon, de a szociális munkás érvei meggyőzőek. - Nincs itt semmi, a világon semmi - sommázza indokait. Mert ez ipari övezet, nem otthonoknak való. Posta nincs, orvos legközelebb a Merényi kórházban, a Gyáli út végén. Írtak ki háziorvosi pályázatot emelt fejkvótával, de nincs, aki vállalná.
Aztán Katalinnal átvesszük a környékre jellemző demográfiai jellemzőket, az érdekérvényesítésre képtelen emberek esélyeit, akik, amikor lehetett, nem tudtak megpattanni, a romák hatvanszázalékos arányát, a sok gyereket és a kevés, öregkort megért embert. A szegénység koncentrálódását, a nyomor esszenciáját, ami nem feltétlenül a házak állapotától és a lakások komfortfokozatától függ. Éppen az történt itt, mint a faluszéli cigánytelepen, csak itt nem laposan, elterülve a település szélén, hanem egy rakáson, magasra halmozva a város közepén.
A lakók között viszonylag kevés az önkényes beköltöző, a Dzsumbuj Help legutóbbi összeírásakor arányuk tíz százalék volt. Inkább az a fajta lakásszerzés jellemző, amelyet a szociális munkások ráköltözésként emlegetnek. Egy egyedülálló bérlő befogad magához akár egy egész családot, majd így élnek többen a furcsa szimbiózisban.
Felnőtt férfiak alig vannak, inkább olyanok, akiket hivatalos iratokban fiatal felnőttekként emleget a jogi nyelvezet. - Hol lennének? Maga szerint hol? - kérdez vissza az egyik asszony, és nem is titkolja, sőt azt is elmondja, ő is ült már lopásért, rablásért. Persze úgy teszünk, mint aki nem hiszi, de a tetoválásokon látszik, nem valamelyik tattooszalonban készültek, katalógusból választva tízezrekért. Ide nem is illene a divatos "bőrdíszmű", itt a lépcsők töredezettek és gyanús foltokkal tarkítottak, a vakolat csak mutatóban idézi a nagyon régen múltat, a hiányzó vagy betört ablakok, a beköltözők ellen befalazott ajtók, a legyeket vonzó használt pelenka és az egykori közműjavítások sebtében elhagyott helyszínei teszik igazán riasztóvá a környezetet. Most azonban itt van ez a szociális rehabilitáció. Azt mondják, hogy a Dzsumbujnak vége, eltűnik a város és a kerület szégyenfoltja, a gettó a Franzstadtból. Próbáljuk erőltetni a fantáziánkat, lódítani képzeletünkön. Sehogyan sem sikerül.
