Amióta csak megalakult a társulat, bármikor megért egy misét, azaz egy-egy beszélgetést. Nincs még egy évtizede sem, hogy Magyar Éva létrehozta a Sámán Színházat. De hét esztendő alatt tíz produkciója született, amellyel negyven külföldi városban lépett fel, s a különféle fesztiválokról tizennégy díjat hozott el. Most is készül új előadás, és vannak az újabb meghívások. Először mégis azt kérdeztem, ilyen sikerek után van-e már olyan hely, amelyik munkálkodásához állandó, biztos fedelet nyújtana. Mint annyi más tekintetben, a táncosnő e válaszával is meglepett.

- Nincs semmilyen állandó játékhelyem. De soha nem is harcoltam érte. Ám mindig volt, ahol felléphettem, az Új Színháztól a Thálián keresztül a Bárkáig és tovább. Egy-egy évadot töltöttem itt-ott, mert hol az anyagi feltételek nem voltak szerencsések, hol a légkör különbözött attól, amiben jól érzem magam. De soha sehonnan nem jöttem el haraggal. Az ilyen vendégeskedéseknek igazából az a hátránya, hogy bajos a próbák és az előadások idejét összeegyeztetni. Ám óriási előny, hogy nem kell igazgatnom, vezetnem egy intézményt vagy akár vállalkozást. Nem én vagyok az, akinek a személyzetről is gondoskodnia kell, a takarító néniig bezárólag.

- Legutóbb az Artus stúdiójában adták elő a Szarvasok házát. Az évad hátralévő részében is ott fognak játszani?

A tél végén, a tavasszal alakult ki a kapcsolat az Artusszal, illetve annak vezetőjével Goda Gáborral, aki lényegében befogadott a nagyszerűen kialakított játszóhelyükre, amely egy épületben van a Fonó Budai Zeneházával. S ami fantasztikus: nem is várnak tőlem mást, mint hogy beszálljak a fűtésszámlába. Ez a társulat viszont egy fillért sem szokott kérni a nézőktől, így a mi produkcióinknak sem volt, illetve nem is lesz bevétele. Az még elviselhető, hogy emiatt a Szarvasok házának egy-egy estéjére mintegy harmincezret kell előteremtenem a műszakiak, világosítók bérére. De a következő bemutatónk, a Parallel pipedon tizenegy szereplős lesz, a technikai munkatársakkal együtt tizennégy embert foglalkoztat. Szerencsére a Millenáris Teátrum finanszírozza a produkció elkészítését, illetve a novemberi premiert, amelyet az ő színháztermükben tartunk meg. Csupán a további előadások gázsijára kell fedezetet találnom. De mindig volt valahogy.

- Szemlátomást nem tartozik a nagy panaszkodók közé. Magam is inkább az új, talányos című produkciójáról faggatnám.

A nevezetes Karinthy Frigyes-novella, A cirkusz inspirált. Azt a motívumát mindenki ismeri, hogy a kisfiúnak tornyot kellett a porondon építenie ahhoz, hogy előadhassa egyszerű kis számát, egy dallamot a hegedűjén. De ne lepődjön meg a publikum, hogy e főszerepet Margitai Ági formálja meg. Az elbeszélés végére kell gondolni, amikor a gyerek már öregnek és gyűröttnek látja magát. "Aztán sokára, végre-végre ott álltam a színpadon - de már ekkor az arcom keskeny és ráncos volt." Igazat szólva, ketten játsszuk ezt a szerepet. De nem kettős szereposztásban, hanem alteregókként. Úgy szoktuk mondani, Ági lesz a külső én, jómagam pedig a belső én.

- Már nem először prózai színészt hív meg. Nem okoz gondot mint koreográfusnak, ha nem képzett táncosokkal dolgozik?

Ettől soha nem tartottam. Hiszen én is színészként kezdtem. Amikor Kaposvárott játszottam, Ascher Tamás piszkált is, hogy addig vagyok jó, amíg mozgok, de amikor megszólalok, már kevésbé. Például az Állatfarmban, amelyben tyúkocskát testesítettem meg. Bár akkoriban mintegy tíz kilóval több voltam, mint azóta, és nem is lehettem bizonyos abban, hogy a táncszínház menni fog, de valamit nagyon akartam. Akiket én mostanában felkértem, olyan személyiségek, hogy építhetek rájuk. Ez a fő. A koreográfiám pedig valamelyest alkalmazkodik a fizikai adottságaikhoz.

- A Parallel pipedon próbáinak még az elején járnak. De mondana példát a korábbi előadásokból?

A Nagy Hűhában azt akartam, hogy a bohócok igencsak különbözők legyenek. Az egyikük Ónodi Eszter lett. Az foglalkoztatott, mire jutok ezzel a bájos, élni tudó, fiatal nővel, ha nem csacsoghat, ám olyan szélsőséges helyzetekbe kerül, ahol mindent csakis mozgással fejezhet ki. Végül olyan szólója is volt, amelyikben úgy csapkodta magát a földhöz, ahogy profi táncosok is ritkán teszik. A másikukat pedig Bodó Viktor játszotta. Mondhatjuk, hogy ő már fiatal sztár, akinek a különlegessége engem is kíváncsivá tett. Hihetetlenül erős, képes volt hatalmas ugrásokra. Mindinkább a táncosok között is olyanokat keresek, akik érzelmileg, gondolatilag is sokat nyújtanak.

- Nem fejezhetjük be a beszélgetésünket anélkül, hogy ne ejtenénk szót a külföldi fellépésekről.

Ilyenkor többnyire tanítok is, amire különösen Amerikában mindig van igény. Így volt ez a nyáron Blue Lake-ben, Los Angelesben és Portlandban is, ahol fesztiválokon vettünk részt, egy hónapon keresztül. S immár ötödször jártunk Edinburghban. Most három hetet töltöttünk ott.

- Elképesztő mennyiségű szereplésük volt, van, lesz. Izgat a kérdés: hogyan jöhet ennyi össze? Vannak szervezetek, amelyeknek tagjai körbelátogatják, -vendégeskedik, -fesztiválozzák egymást. De különben...

Az ilyenekből én kimaradtam. Semmilyen rendszerben nem vagyok benne, nem tartozom azok közé sem, akiket valaki "szeret", mindenütt ajánl. Sőt, még menedzserünk sincs. Igazat szólva, minden út Edinburghba vezet. Ott nem fizetik az útiköltséget, a szállást, fellépti díjat sem adnak, magunknak kell állni a költségeket. Ám a fesztiválok itt, ezen a nagy piacon választják ki a fellépők közül a meghívottjaikat, s mintegy kézről kézre adnak. Ebben az évadban Madridba, Szingapúrba, Japánba invitáltak meg. Tanítani pedig Washingtonba hívtak.

- Akkor most kicsit szorul a gyomra?

Nem is kicsit. Egyébként is félek a repüléstől. Éppen attól tartok, hogy lezuhanhat a gép. Mégis valamiképpen rá kell vennem magam. Mert csakugyan sokat utazunk.