A cannes-i Arany Pálma-díjast és az év dokumentumfilmesét két fekete,öltönyös fickó kíséri a szobába: egy ólajtó meg egy zömök. Tudálékosképpel terpeszbe vetik magukat a bejáratnál.

- Nyugi. Ez a szakácsom, az meg az edzőm - heherészik Moore, és feltolja a baseballsapkát, hogy megtörölje a homlokát.

- Ne féltsen.

- És ha mégis?

- Ej már, hogy mit fel nem tételez a jobboldalról?! A stúdió is parázik, ezért vették föl ezt a két mukit. Így aztán most már egy nyomorult McDonald\'sba se tehetem be a lábamat egyedül. Mi lesz velem a napi betevő mekim nélkül? Bele fogok halni!

Annyi kisördög táncol a szemében, hogy nem lehet nem hinni neki. Hirtelen csörgő zsebéhez kap és bocsánatért pislog, ahogy felcsapja a mobil fedelét.

- Helló! - Felderül a képe. - Mr. Bush?! Igen, itt Michael Moore! Milyen kár! Pont egy interjú közepén vagyok, nem érek rá. Hogy sajnálom! - És lazán odatolja elém a mobilt. - Mondjon már neki egy hellót!

Reszelem a torkom, hogy mégis mit képzel, erre elégedett képpel összecsapja és zsebre vágja a telefont. - Megint valami ügyvédgyerek volt, a fene tudja, mit akart. Hát igy éldegélünk a szép Amerikában...

Michael Moore-ral sokaknak van bajuk. Tömérdek fenyegető levelet kap, kibelezik a televizióban, botrányhullámokat vet Hollywoodban, s többek között a szaúdiak is perlik a Fahrenheit 9/11-ben elhangzó dolgokért.

- A legszomorúbb dolog, hogy szeptember 11-e óta óvatosabban beszélünk, kevesebbet utazunk, kérés nélkül levesszük a cipőnket a reptéri ellenőrzésnél, nem lep meg az ok nélküli közúti ellenőrzés, s már szinte a szemünk se rebben, ha egy fokozattal magasabbra emelkedik a veszélyeztetettségünk. Megtanultunk együtt élni a félelemmel.

- Engem nem is a félelem zavar, hanem az, hogy egy szál egyedül vagyok. Ha még emlékszik rá, ötödik napja folyt az iraki háború, amikor fölbattyogtam arra a színpadra, hogy átvegyem az Oscar-díjamat a Puska, kóla, sült krumpliért. És föl kellett adnom életem legszebb, legönfeledtebb, soha vissza nem térő pillanatát. Azt, hogy néhány másodpercig magamat ünnepeljem. Két hang dübörgött a fejemben. Az egyik azt kiabálta, dobj nekik egy csókot, aztán tűnés. A másik azt, hogy nem, neked itt dolgod van. Na de Oscar, mondta az egyik hang. Fúj, felszínes baromság, öntömjén, hülyeség, pörölt vele a másik. Aztán mondtam, amit mondtam. Na, meg is kaptam érte a magamét. Néhány hete rám köszönt egy katona az utcán. A hajón voltunk, mondja, ott néztük a díjkiosztást, és kifütyültük magát, hogy van pofája ellenezni a háborút. Most bocsánatot kérek magától a többiek nevében is. Én meg azt feleltem neki, maga csak ne kérjen tőlem bocsánatot. Bocsánatot nekünk, amerikaiaknak kell kérnünk magától, hogy beleküldtük a viharok viharába, pedig nem kellett az országot megvédeni semmitől.

- Tegyük fel, novemberben csoda történik, és magát választják elnöknek. Mi lenne az első három intézkedése?

- Először is azonnal visszarendelném a csapatokat Irakból, és gondoskodnék róla, hogy Amerika haladéktalanul fizessen kártérítést azért a rettenetes felfordulásért, amit okoztunk. Aztán rögvest leállítanám az összes fölösleges hadikiadást és a pénzt átcsoportosítanám az amerikai egészségügyre. És minden házba ingyen bevezetném az HBO-t, hadd tudja meg az amerikai, milyen a jó tévé, mert a többi adó... inkább ki se mondom, mennyit ér! És hogy ne maradjanak nass nélkül a kedves nézők, mindenkit befizetnék heti egy nagy kübli csokifagyira.

- Ilyen rossz a véleménye a nagy amerikai televíziókról?

- Mitől lenne jó? Mit gondol, miért ostoroznak folyton az amerikai tévében azzal, hogy a Fahrenheit 9/11 túl messze ment? Mert életükben nem láttak egy rendes híradót. Bezzeg Párizsban, Sydneyben, Londonban, Madridban pontosan tudják, mi történik a világban! Az amerikai hírmédia viszont látványosan megbukott, mikor beállt tapsikolni Bush háborújának, és alaposan visszaélt a nézők bizalmával. Pedig ez a bizalom elég világos és érthető jogosítványt adott az amerikai tévéseknek: egy szabad ország szabad sajtója vagytok, a társadalom szeme és füle. Hatalmatok van, berúghatjátok az ajtót, és mindent megkérdezhettek, amire mi, az átlag Joe és Jane sose kapunk egyenes választ. De az amerikai média nem rúgta be az ajtót és nem követelt bizonyítékokat se a tömegpusztító fegyverekről, se arról, hogy mi köze volt Szaddám Huszeinnek a szeptember 11-i merénylethez. Inkább diadalittasan rázta az öklét, hogy gyerünk fiúk, csapjunk oda nekik! És orrán-száján lengette az amerikai zászlót a képernyőn, hogy lehetőleg még a bemondó se látsszon. Szégyen-gyalázat, hogy nekem kellett megcsinálnom ezt a filmet! Semmi szükség nem lett volna rá, ha az amerikai média elvégzi a házi feladatát. Most persze sorra hívogatnak a talk show-kba, hogy beszéltessenek. A végén anynyira begurultam, hogy felszólítottam a műsorvezetőt, árulja már el, mi tartotta viszsza, hogy föltegye azokat a kérdéseket, amiket kényszerű-kelletlen nekem kellett feltennem a filmben! Abban az Amerikában, ahol semmilyen törvény nem tiltja, hogy kérdezz, és nem tudsz olyat kérdezni, amiért letartóztathatnak. Mit gondol, hány ország büszkélkedhet ilyen privilégiumokkal?

- És mit felelt a műsorvezető?

- Hogy könnyű nekem, mert az én filmem nem újságírás, hanem merő propaganda. Volt képe ezt mondani! Aztán, mikor vége lett az adásnak, félrehívott és sugdosott. "Tudod, a szívem szakadt meg, Mike, hogy nem engedték megcsinálni ezt meg azt a sztorit, de ismered a dörgést..." Naná, hogy ismerem! Az összes amerikai tévéhálózatot kézi irányítással tekerik-csavarják a nagy konglomerátumok. Az összes riporter ezeknek paríroz. Jobban reszketnek az állásukért, mint az integritásukért.

- Ha - mint gyakorló szülő - nem ismerném az amerikai közoktatás alacsony színvonalát, most együtt szomorkodnék magával, hogy milyen gyalázatosan butít az amerikai hírtelevíziózás. Így viszont furcsállom, hogy a közoktatás reformja nem jutott eszébe az első három napirendi pont között, ha maga lenne az elnök.

- A fülén ült, mikor emlitettem az HBO-t?

- Ja, hogy a Szex és New Yorkból tanuljon a gyerek?! Értem.

- Elnézést, de olyan jó geg volt, hogy még egy ilyen botcsinálta politikus se hagyhatta ki, mint én. De komolyra fordítva a szót, nyilván hallotta, hogy a republikánusok nekem rohantak, mert azt mertem állítani, hogy az amerikaiaknál nincs ostobább népség a földön. A National Geographic felméréséből kiderül, hogy a 18-25 közötti amerikai srácok 85 százaléka nem tudja megmutatni a térképen Irakot, 60 százaléka pedig nem találja Nagy-Britanniát. Ennyit arról, hogy Tony Blair hatalmas nyelvcsapásokkal dolgozik a Fehér Házban, mi meg még azt se tudjuk, hova való szegény. És ezt kapja ki, mert ez a legjobb: a 18-25 közti amerikai kölykök 11 százalékának fogalma sincs, hol van az Egyesült Államok! Megmondom magának, miért. Azért, mert felülről irányított kényszer-ignoranciában élünk. Erre van szükség ahhoz, hogy az amerikaiak tök hülyék és érzéketlenek maradjanak az iránt, ami a világban történik. Így ugyanis bármit le lehet nyomni a torkunkon. Tony Blair mondhat, amit akar, a britek nem veszik be, mert olvasnak és látnak. Külföldön sehol nem lehetne megcsinálni ekkora népbutítást.

- Kikéri magának, hogy a filmjét nem tartják újságírói teljesítménynek és leaktivistázzák. Ugyanakkor Cannes-ban a játékfilmek versenyéből került ki győztesként a Fahrenheit 9/11. Magától szeretném hallani: akkor ön végül is micsoda?

- Filmes vagyok. Az aktivista kifejezésnek semmi keresnivalója egy demokráciában, ahol minden polgár aktivista. A demokrácia ugyanis nem látványsport, aminek a pálya széléről szurkolunk, hanem mind ott rúgjuk a lasztit a füvön. Minden egyes filmemnél elsősorban azon agyalok, hogy szakmailag mitől lehetne jobb, és nem a politikán. Aki fordítva csinálja, rosszul szolgálja az ügyet, mert ha a politikai üzenetnek rendeli alá a filmjét, dög unalom lesz az eredménye. Ha politikai megfontolásaim lennének, nem filmet csináltam volna, hanem indulnék a választásokon. Én az év legjobb filmjét akartam megcsinálni, amire dől a közönség.

- Hát ez sikerült. Csupán Amerikában 110 millió dollárért váltottak rá jegyet.

- A pénz nem nagyon érdekel, pedig a Fahrenheit 9/11 aztán igazán gazdag embert csinált belőlem. De keveset fogyasztok százon, nekem elég egy váltás póló meg egy másik farmer, maximum egy baseballsapka. A Fahrenheit bevételének rám eső részét a választás tisztaságának ellenőrzésére szánom, mert biztos akarok lenni benne, hogy minden szavazatot összeszámolnak. És igenis ott leszek Floridában, hogy az élére álljak egy esetleges erőszakmentes tüntetésnek, ha netán mégis ragadna a keze valamelyik szavazatszámlálónak. Őszintén bánom, hogy négy éve kihagytam. Most nem fogom. És nehogy azt higgye, hogy csak Michael Moore beszél belőlem. Emberek ezrei ugyanígy gondolják, főleg azok a színes bőrű amerikaiak, akiktől legutóbb megtagadták a választás jogát. A polgárjogi mozgalom elég sok vért követelt ahhoz, hogy többé ne forduljon elő, ami például épp most történt Floridában.

- Nevezetesen?

- Egy ottani képviselő ásta elő az ügyet, miszerint Florida állam nyilvánosságra hozta a büntetett előéletűek listáját, akik nem szavazhatnak, és van köztük egy fickó, akit 2007. január 30-án ítéltek el. Vagyis egy virtuális bűnöző, akiről a floridai állam már tudja, hogy mekkora gazemberségre készül, tehát törölte a listáról. Perre megyünk miatta, nem hagyhatjuk annyiban. Ennyire nem lehetünk kukák. Lehet, hogy az amerikaiak zöme tájékozatlan, azt is belátom, hogy valószínűleg lusták is vagyunk egy kicsit, de idegen tőlünk az apátia. Számolta már, hány teherautó száguldozik az utakon amerikai zászlóval? És az összes sofőr veri a mellét, hogy USA, USA, USA... Elhiszi, hogy gőzük sincs, mire olyan lelkesek? Hacsak arra nem, hogy a szomszéd lánya vagy fia menjen, aztán harcoljon értünk. De ha az ember fölteszi nekik a kérdést, hogy kiben bíznának inkább, abban-e, aki háromszor sebesült meg a háborúban, vagy abban, aki játszásiból fölhúzza magára a jelmezt, fölmászik egy hadihajó fedélzetére és azt állítja, hogy vége a háborúnak, miközben tovább folyik a háború? George Bush tetszési indexe 90 százalékos volt szeptember 11-e után. Most 44 százalékos. És a háború 80 százalékos támogatói tábora 54 százalékra olvadt, miután kiderült az igazság. Lehet, hogy az amerikaiak nem mind agysebészek, de nem szeretjük, ha hazudoznak nekünk. Odaküldtük a gyerekeinket, mert elhittük, hogy baj van. Aztán kisült, hogy valami nem stimmel. Ja, hogy közben pár gyerek meghalt? Egy hazugságért? Érti már, mit érezhet az átlagamerikai ez iránt az ember iránt? Bármit mondanak is, ez az elnökválasztás nem lesz szoros. Ez az ember menni fog, mennie kell.

- A Fahrenheit 9/11 egyik leginkább elgondolkodtató jelenete az a dokumentumfilm-képsor, amikor Bush elnök megtudja, hogy Amerikát terrortámadás érte, és leveszi a polcról az Én kiskecském című mesekönyvet, belelapoz, és nyugodtan ül tovább a gyerekek között az iskolában. Mit gondol, mi járt a fejében?

- Sokat törtem rajta a fejemet én is, különösen azért, mert nem 6-7 percről van szó. Mikor a fülébe súgták, hogy a második toronyba is berepült egy gép, még bő félórát üldögélt az osztályban. Úgyhogy rákérdeztem. Tudja, mi volt a válasz? Hogy nem akarta megijeszteni a gyerekeket. Miközben Amerikát megtámadták. Ami azt jelenti, hogy az ország első embere is célpont. Hát hadd legyen célpont az a 300 iskolás is, nem igaz? Tegnap este egy tévéshow-ban megint levetítették ezt a pár percet, és eszembe jutott az igazi válasz. Akármilyen hülyén hangzik, szerintem Busht egyszerűen ott felejtették. Cheney verziója szerint ő ült a Fehér Házban, ő adta ki az utasításokat, az ő ötlete volt, hogy a pennsylvaniai gépet lőjék le, és aztán megmondta Bushnak. Miközben Cheneyt kicipelte a bunkerbe a titkosszolgálat, és mindenki azon agyalt, hogy mit kéne most tenni, Busht otthagyták a suliban. Ő meg csak üldögélt, mint akit elvesztettek a szülei a plázában. Egy brit tábornok, aki látta a filmemet, azt mondta, ezt a tekintetet ismerem. Ha egy tisztem így néz, azonnal fölmentem, mert lebénult. Ha az amerikaiak félnek valamitől, hát ez a jelenet mindent megmagyaráz.

- Európában mostanában kezdik vetíteni a filmjét, és a közönség ott is szívesen találkozna magával.

- Sajnos, november másodikáig egy percre sem tehetem ki a lábamat az országból. Nekem most itt van dolgom, itthon. És közben előkészítem az új filmemet.

- Hallom, az amerikai egészségügy helyzetéről.

- Az amerikai egészségügy helyzetéről, illetve totális hiányáról. A biztosítókról, a nagy kórházakról, a gyógyszergyárakról. Ugyanis nem értem, hogyan engedheti meg magának a világ egyik leggazdagabb országa, hogy 44 millió lakosa ne jusson egészségügyi ellátáshoz, ha beteg. A világ összes országában van valamilyen társadalombiztosítás, ami lehetővé teszi, hogy így vagy úgy orvoshoz jusson az ember, és a pénz nem lehet akadály. Csak Amerikában nem. Azt még fölfogom valahogy, hogy mitől lehet kegyetlen egyik nép a másik iránt. De hogy az amerikaiak, a konzervatív jobboldal mitől kegyetlen saját magával szemben? Miért büntetik meg saját honfitársaikat, ha megbetegednek? Ez nekem magas. A film koncepciója kész, gyilkos iróniával nyúlok majd hozzá, és 90 percig büntetem azokat a nagyvállalatokat és politikusokat, akik ezt az elképesztő rendszert kitalálták és fenntartják. Olyasfajta filmet képzeljen el, mint a Fuss, Lola, fuss. Tíz emberről szól, akinek az élete forog kockán a jelenlegi egészségügyi ellátásunk miatt. És nézzük meg, hányat tudunk megmenteni másfél óra leforgása alatt.

Hollywood, 2004. augusztus 3.

Michael Moore fellép Jay Leno híres tévés talkshow-jában. Éppen az Amerika, te csodálatos kezdetû hazafias dalt éneklik