Minden arra utal, hogy a kör négyszögesítésének látszó feladványt a francia államfőnek végül is honfitársai teljes megelégedésére sikerült megoldania. Az idei partraszállási megemlékezések ugyanis felértek egy forró szerelmi vallomással Amerika iránt: Franciaország korábban még soha nem biztosította hálájáról olyan grandiózus és fényes külsőségek között az Egyesült Államokat és szövetségeseit az ország felszabadításáért hozott véráldozatért, mint éppen most.

Az biztos, hogy a franciáknak van stílusérzékük; mert vajon kinek jutott volna például eszébe még rajtuk kívül, hogy az Amerikából különgépen érkező veteránok lába elé vörös szőnyeget rakjon a repülőtéren, mint az államfők fogadásán szokásos? És ki tette volna még meg, hogy a hadastyánokat a Concorde téren, a Crillon szállóba helyezze el, amit a francia állam legexkluzívabb, legkedvesebb hivatalos vendégei számára tart fenn?

Ez a hangsúlyozott hála Amerikának szólt; éppúgy, mint a fényes tűzijáték Omaha Beach, Utah Beach véráztatta partjai mentén, végig a partraszállás helyszínein. Ahonnan - mint emlékezetes - Tom Hanks és emberei annak idején Ryan közlegény megmentésére indultak el, mihelyt Normandia homokjára tették a lábukat.

Arról viszont már szó sem lehetett, hogy Chirac is ugyanígy elinduljon a maga módján Bush közlegény megmentésére. Nem volt ez ügyben persze különösebb nagy jelenet. Chirac egyszerűen úgy tett, mintha elfelejtette volna az elmúlt másfél évet, a kilátásba helyezett amerikai szankciókat, büntetéseket. Csakhogy, amit mondott, és ahogy mondta, abból azért kiérződött, hogy egyáltalán nem az a helyzet.

Chirac a mai napig egyetlen eredményt lát Irakban az amerikai bevonulás óta: Szaddám bukását. A többi - szerinte - maga a káosz. Párizs egyébként késznek mondja magát az iraki stabilizálásban való közreműködésre, de Chirac szerint nem úgy néz ki e pillanatban a dolog, hogy ehhez adottak volnának már a szükséges feltételek. Persze a hétvége nem a szemrehányások napja volt Normandiában francia részről, de az államfő utalásai a szövetségesi egységre és szolidaritásra azért világos beszédnek mondhatók enélkül is. Pontosan érzékeltették ugyanis a transzatlanti kapcsolatok pillanatnyi válságát és az ezzel kapcsolatos európai dilemmákat is.

Ezek közül a legnagyobb kétségkívül az, hogy Európának változatlanul szüksége van Amerikára, és nem engedheti meg magának, hogy a mostani Bush-ellenes érzelmek földrészünkön Amerika-ellenességbe csapjanak át. Ennek elejét lehetne venni sokak szerint azzal, ha Bush megbukna az őszi választásokon.

Más kérdés persze, hogy Európának életveszélyes dolog volna Kerry mellett letenni a garast bármilyen módon is. Chirac, Schröder, Zapatero és az Amerika iraki kalandját ellenző többi európai politikus nagyon is tisztában van azzal, hogy amerikai belügyről van szó. Másrészt magától értetődően vetődik fel a kérdés: mi van, ha Bush mégis marad még négy évre?

Ez a lehetőség Jacques Chiracnak sem kerüli el nyilván a figyelmét. Innen az óvatosság és az a hangsúlyozott udvariasság, amellyel Bush elnököt Párizsban és Normandiában egyaránt körülvette. És ebből adódik az is, hogy a normandiai megemlékezésekből gondosan kigyomláltak francia részről minden aktuálpolitikai üzenetet. Olyannyira, hogy e beszédekben végül is szinte semmi más nem maradt, mint a tisztelet a hat évtizeddel ezelőtt a csatorna innenső partján partraszállt GI-oknak, tommyknak.

Párizs, 2004. június