- Szakmánkat különös feladat elé állítja az a tény, hogy amivel mi dolgozunk, jóval kisebb, mint a többi szerv. A kézen picik az erek, idegek, ízületek, átmérőjük csupán néhány milliméter, nagyon közel vannak egymáshoz, a műtét nagy körültekintést igényel, hogy az önálló funkciók ne sérüljenek. Szakmánk a csontokkal foglalkozó ortopéd-, a bőrt műtő plasztikai, illetve az ideg- és érsebészet sajátos kombinációja. Nyilvánvaló, hogy ebből erednek a kihívások is.

A kézsebészet mely eredményeire büszke manapság a szakma?

Egyre jobbak vagyunk pl. az artritiszes ujjízületek pótlásában. Ehhez a feladathoz képest könynyebb a csípő- és térdízületet kicserélni, mert azok nagy darabok. A kéznél sok probléma adódhat: ha túl picik a pótízületek, eltörnek, ha túl nagyok, károsíthatják a csontot, amihez kapcsolódnak. Nehéz volt megtalálni a megfelelő párosítást. A Mayo klinikán új anyagokkal próbálkozunk, úgy vélem a jövőt a genetikailag módosított - saját szövetek segítségével létrehozott - csont, ízület, ideg, ín és az új anyagok összekapcsolása jelentheti majd.

Az idegek helyreállításában még nagy fejlődés vár ránk. Hiába sikerül ugyanis igen pontosan összeilleszteni egy elvágott idegszálat a kézben, soha nem tud igazán meggyógyulni, az érzés nem jön teljesen vissza. Ma, hogy jobban ismerjük az ún. növekedési tényezőt - azt a szervezet által termelt anyagot, ami gyógyulásra serkenti az ideget -, esetleg a laborban szintetizálni tudjuk, és megtervezzük, hogy miként juttassuk el a gyógyítandó idegvégződéshez.

A szenzációs kézátültetésekről szóló beszámolók ellenére, lehetséges, hogy ma még nem megoldott minden kérdés? Ezt sejteti ugyanis egy újabb hírügynökségi jelentés, annak az ausztrál férfinak az esetéről, aki inkább ismét levágatja mindkét - nagy sebészi bravúrral átültetett - kezét, semmint hogy vállalja a kilökődést gátló gyógyszer folyamatos szedését. Hogyan látja belülről a szakember ezt a kérdést?

Nagy csalódást okozott a szakmának ez a férfi. Elvesztett kezei helyére nehéz volt megtalálni a megfelelő kezeket, s most meg akar szabadulni tőlük. Nos, az eset negatív üzenet, mintha azt jelentené, ha annyi nyűggel járt az átültetés, hogy még sikeres esetben is meg akart tőle szabadulni a beteg, akkor egy műkéz többet ér! De az a válaszom, hogy nekünk sebészeknek, alapvetően ismerni kell a beteget és legfőképpen igényeit, szükségleteit, még mielőtt bármiféle operáció történne. Különösen egy ilyen rizikós beavatkozás előtt.

Minden betegnél meg kell arról győződnünk, elég erősen motivált-e, akar-e valóban "élő" kezet. El kell ismernünk, a transzplantációnak vannak rizikói, s az újkezesnek élete végéig gyógyszert kell szednie. Ami pedig a kéz funkcióit illeti, nos, ha adott baleset után megvan a leszakadt kéz, s visszavarrható, akkor sem lesz tökéletes, nem lesz a régihez fogható sem az érzés, sem a mozgása, ereje. Ha pedig valaki más kezét kapja, még a tökéletes műtéti körülmények mellett is az előbbinél kicsit

rosszabb lesz. Azt is hozzá kell tenni, hogy a kilökődést megelőző szerek maguk is okozhatnak betegséget: máj-, veseproblémákat.

Orvosnak, páciensnek együtt kell megtalálnia a kockázat és a nyereség megfelelő arányát, az előnyöket. A kézátültetés nem életmentő. Betegeink tapasztalata igazolja, hogy egy kézzel is meg lehet szinte mindent csinálni, ráadásul a megmaradt kéz igen gyorsan átveszi az elvesztett másik funkcióját is. Sok ember, akinek egyik karja ép, a másikon nem visel műkezet. Tehát funkcionális szempontból nincs feltétlenül nagy szükség a kézátültetésre.

Ezek szerint magyarországi előadásain nem is ezt a témát állította középpontba?

A jövő kézsebészetének technikai kérdéseiről, a kéztumor ellátásáról beszéltem.

Milyen kéztüneteknél kell rákra gondolni?

Olyan duzzanat esetén, ha az hirtelen megnő, ha keményebb, esetleg vörös, fájdalmas. Persze gyorsan meg kell nyugtatni az olvasót, hogy a kézen kialakuló legtöbb duzzanat nem ráktól, sokkal inkább ízületi gyulladástól vagy olyan egyszerű bajoktól ered, amelyek esetleg maguktól is elmúlnak vagy könnyen eltávolíthatók. Gyanú esetén azonban feltétlenül szakemberhez kell fordulni, a szükséges vizsgálatok megbízható választ adnak - a rosszindulatú daganatnak sajátos képe van az MRI-felvételen.

A kézsebészetben az orvosi tudás, tapasztalat mellett, mennyire van nagy jelentősége a kifinomult műszerparknak? Más szóval: a teljesítmény mennyiben múlik az orvos felkészültségén vagy a rendelkezésre álló technikán?

Sokkal többet számít az orvos tudása, tapasztalata, gyakorlata, mint technikai felszereltsége. Sok mindent megkönnyít a modern műszer, de a legfontosabb a megítélés. Annak eldöntése, hogy mi a teendő, vagy hogy kell-e egyáltalán csinálni valamit. A legtöbb embernek van ugyanis valami - szabad szemmel, röntgenképen jól látható - baja a kezével, pl. ízületi csomók, csontelváltozás. Meg kell vele beszélni - ha őt ez nem zavarja, ha megtanul együtt élni vele, talán nem kell beavatkozni.

A kézsebészet szinte legfontosabb része, hogy a beteg felvételekor, a tünetek meghallgatásakor miként ítéljük meg a helyzetet. A megfelelő diagnózis a lényeg, tumorról vagy valami másról van-e szó, mi legyen a teendő, vagy bízzuk-e a természetre a gyógyulást!

Visszatérve a technikai részre, persze a megfelelő műszerezettség nagy előny, ámde a kézsebészetben sok minden akkor is megoldható, ha az orvosnak csak az egyszerű, a legalapvetőbb sebészeti eszközök állnak rendelkezésre.

Szakmai múltja során nyilván sok száz beteggel találkozott már - ennek alapján miként látja, másképpen ragaszkodik-e az ember a kezéhez, mint más szervéhez? Ha felmerül az amputáció, a kéz elvesztését nehezebb elfogadni, mint pl. a lábét?

A kéz nagyon fontos az ember számára nemcsak azért, mert állandóan "kéznél" van, mert folyton használja, hanem igen fontos pszichológiai és szimbolikus jelentéssel is bír. Állandóan szemünk előtt van, így bizonyára többet is foglalkozunk vele, mint mondjuk a lábainkkal. Ezért úgy látom, a kéz amputációja nagyobb csapás, mint a lábé volna, bár hozzá kell tenni, nyilván mindnyájan úgy vagyunk vele, csak teljes egészként tudjuk elképzelni magunkat, s nehéz elfogadni a tényt, hogy bármilyen részünket elveszíthetjük. Így aztán, ha a kéz tumorjáról van szó, mi orvosok is keményen küzdünk, megpróbálunk mindent elkövetni, hogy a lehető legnagyobb részt megmentsük. Olyan sebészeti technikákat alkalmazunk, hogy a lehetőség szerinti maximumot kihozzuk - mégha ez a betegnek csak az elfogadható minimumot jelenti.

Ha találkozunk, megismerkedünk valakivel, mélyen belenézünk a szemébe, majd rögtön ezután alaposan szemügyre vesszük a kezét. Nem is annyira a foglalkozására, mint inkább a jellemére, egyéniségére próbálunk következtetni. Önnel is előfordul, hogy akár a szakmai érdeklődéstől függetlenül is figyeli az emberek kezét?

Tény, hobbiként a kézsebészek is előszeretettel figyelik az emberek kezét, ha nem is próbálják osztályozni őket ennek alapján. Mi inkább diagnosztizálni próbálunk, hogy a szemben állónak van-e esetleg valami szokatlan eltérés a kezén. Néha előfordul, hogy megpróbáljuk kitalálni, mi lehet a foglalkozása, olykor ez könnyebb, mert segítenek a jelek, karcolások, sérülések, máskor nehezebb. Én nem a foglalkozásra szoktam figyelni, de akár egy szobányi távolságból meg szoktam állapítani a kéz ízületi gyulladását (artritiszét).

Ilyenkor felhívja az illető figyelmét rá, hogy kérem, talán még nem tud róla, nem vette észre, de önnek ez és ez a baja, jó lenne, ha foglalkozna vele és fölkeresne egy szakorvost?

Nehéz erre válaszolni. Orvosetikai kérdés, hogy megtegyem-e, meg kell-e, szabad-e megtennem. Ha az ember úgy találja, valami súlyos dologról van szó, ha esetleg azt látom, tumor van a kézen, talán szólok. Leginkább azonban nem hozom szóba felfedezésemet. Érzékeny területet érintett. Nagy az orvos dilemmája, nem az-e a helyes magatartás, ha "átnézek" rajta, hiszen társaságban vagyunk, nem az irodámban keresett föl, s nem várja a tanácsomat. Odamehetek-e egy idegenhez, aki nem panaszkodott nekem, s nem kérte ki a véleményemet? Esetleg, ha van rá idő, helyes volna beszédbe elegyedni az illetővel, elmondani neki, hogy orvos vagyok, sőt, ez a szakterületem, s így módot adni neki arra, hogy ha fontosnak tartja, ő hozza szóba, amit észrevettem. De nehéz úgy bizalmas kapcsolatba kerülni valakivel, hogy nem is fogom, tapintom meg, s mégis véleményt mondok róla. Ráadásul, mi van, ha már ismeri a baját, s kezelik?

Mit szól ahhoz a hírhez, hogy az arcfelvarráshoz hasonlóan, már kézfelvarrás is létezik? A közleményben az állt, hogy nem óvjuk eléggé a kezeinket, nem krémezzük őket, ráncosak lesznek, nem törődünk az öregségi pöttyökkel - így az USA-ban kialakult az említett új divat. Mit szól ehhez egy kézsebész?

Orvosi értelemben nagyon konzervatív vagyok. Már csak elővigyázatosságból sem szeretek operálni, amikor a rizikó és az előny aránytalan egymáshoz képest. A bőr öregedése nem a kéz öregedése, hanem egy természetes folyamat része. Ezt megállítani operációval, szerintem nem éri meg, ugyanis minden operációnak megvan a maga kockázata - fertőzést kaphat, hegesen gyógyulhat, a kötőszövet elmerevedhet. Persze ilyen kozmetikai kérdésekben a mérlegelés elsősorban a betegé, ő dönt, de nekem, az orvosának is jól kell éreznem magam, mert mi partneri viszonyban vagyunk. Tudom, sokan el tudják fogadni ezeket a viszonylag kis kockázatokat. A beteg azért vállalja, hogy fiatalabbnak látszódjon, hogy kevesebb legyen a ránc rajta. Az orvosok között meg vannak olyan (plasztikai) sebészek, akik megfelelően ésszerűnek tartják ezt a beavatkozást, így hát én hozzájuk küldeném, hiszen én nem tudom elfogadni. Fölöslegesnek tartom, ez az én "önző" nézőpontom. Hozzáteszem, vannak olyan öregségi foltok a bőrön, melyeket könnyen el lehet távolítani, meg van olyan is, hogy a test valamelyik pontjáról leszívnak zsírt és beinjektálják a bőr alá, ugyanis azért ráncosodik a bőr, mert zsírt veszítünk el, s egy időre, mondjuk egy évre, akkor kitölti. De mindez nem az én szakterületem, s lelkiismeretem szerint csak azt mondhatom, nem éri meg ilyen jellegű beavatkozásokat végezni.