Pest városának régi nevezetessége, s egyben a hazai ipar korai fellegvára 1851 tavaszán csukta be végleg kapuit. A lipótvárosi selyemgyár a szabadságharc bukása óta szálka volt Haynau és hivatalnokai szemében. Valero Antal, a tulajdonos korábban ugyan a "gyűlölt rebellió", a forradalom mellé állt, ám elégséges jogi alapot mégsem találtak az ellene lefolytatandó eljárásra; Bécs hivatalnokai ezért "jobb híján" vagyonában támadták meg őt. A gyáros egy ideig küzdött jussáért, de csakhamar belátta, hogy az önkény ellen nem tehet semmit: fiaival együtt fájó szívvel odahagyták hazájukat, és Csehországban, Hoøiczban alapítottak üzemet.

A családi ősök spanyol nemesként, katonaként kerültek I. József császár udvarába. Egy századdal később már Pesten találjuk az egyik leszármazottat, Valero Istvánt. Harcos elődeitől eltérően ő igencsak békés foglalkozást űzött: a kor kedvelt luxuscikkével, selyemmel kereskedett.

Magyarországon ekkor már századok óta ismert és kedvelt cikk volt a selyem - ám javarészt külföldről hozták be, a jobb minőségűt igen drágán. Termelésének meghonosítására már a XVIII. század elején történtek kísérletek, de szakértelem híján csekély sikerrel. Pedig az uralkodók támogatták volna: no nem mintha a magyar nemesség "cifrálkodását" pártolták volna, sokkal inkább azért, mert sajnálták az ellenértékként az országból kiáramló nemesfémet. A sok próbálkozás lassan mégis eredményt szült, s a század végén, 1785-ben Pesten az olasz Fachini vezetésével megnyílt az első fonoda. Az Óbudán berendezett, vízi erővel működtetett gyár Filatórium elnevezése, mely a francia filature, fonoda szó átvételéből származott, máig fönnmaradt a Filatori-gát nevében, de maga az üzem néhány évi küszködés után megszűnt.

Valero István egynéhány évvel pesti megtelepedése után mégis gyárat nyitott, és csakhamar 40 gépén készült a selyemfátyol. Az üzem az akkor külvárosnak számító területen, a Király, Akácfa, Dob és Kürt utca által határolt, meglehetősen nagy telken helyezkedett el. Az állami monopólium miatt a nyersanyagot javarészt a kincstáron keresztül szerezték be, de a tulajdonos a gyár körül, majd pedig a Rókus-kórház környékén több száz eperfát telepített. A selyemhernyó, vagy ahogy (ma kissé illetlenül) akkor nevezték: "selyemszaró bogár" egyetlen táplálékát szolgáltató fák korántsem csak a gazdasági megfontolásokat szolgálták. Telepítésükkel Valero István Pest város képét is igyekezett szebbé tenni, s a környéken oly gyakorta dúló porviharokat próbálta megfékezni.

Az üzem az első néhány évben fényesen beváltotta a hozzá fűzött reményeket. Bár a 150 munkás közül a segédek - a szakmunkások - kivétel nélkül külföldiek, jórészt olaszok voltak, számos magyar inast is fölvettek és oktattak a selyemgyártás nehéz mesterségére. A földszintes műhely csakhamar szűknek bizonyult: 1789-ben jóval nagyobb, kétemeletes gyárépület építésébe fogtak.

A biztató kezdetnek a napóleoni háborúk vetettek véget: a külföldi szakmunkások egymás után vették a vándorbotot, s indultak haza, főleg az osztrák seregbe való besorozásuktól tartva. A baj azonban nem járt egyedül: a kincstár évekig alig, vagy egyáltalán nem adott nyersanyagot. A Valero-gyár a válságos években sajátos, a kapitalizmus hazai hajnalán kevés követőre találó utat választott: ameddig lehetett, igyekezett megtartani a munkásokat, sőt, 40 katona-árva kitaníttatását is vállalta.

Az 1800-1810-es évek hanyatlását, mely az eredeti 190 szövőszék számát 90-re apasztotta, családi belviszály is súlyosbította. Valero István halála után testvére, Tamás és fia, Antal csak hoszszas pereskedés után volt hajlandó a vagyon megosztására. A fiú, Valero Antal, megszabadulva nagybátyja terhesnek érzett gyámkodásától, a neki jutott fél gyár birtokában nagyszabású fejlesztésekbe fogott. A világ akkori legkorszerűbb, Jacquard francia mérnök által 1810-ben feltalált szövési eljárását akarta meghonosítani, az addigiaknál sokkal jobb minőségű, mintás selymek készítése érdekében. A termékek között csakhamar megjelent a bársony-, batiszt- és kreppáru, és 1829-re a Valero-gyár az egyik legígéretesebb hazai vállalkozás lett. Lassította azonban a fejlődést a hitel állandó és egyre kínzóbb hiánya. A fiatal tulajdonos sokáig hiába kilincselt kölcsönért, a bécsi bankok szóba sem álltak vele, a Helytartótanács pedig kijelentette, hogy az iparfejlesztés nem az állam feladata. Végül - József nádor közbenjárására - Pest városa nyúlt a zsebébe, és 20 ezer forint kölcsönt adott, meglehetős kamat mellett, ráadásul a kért 40 ezer helyett...

Aligha volt véletlen, hogy az ország főméltósága, a nádor állott ki Valero Antal ügye mellett: ekkorra ugyanis a gyáros a magyar reformkor egyik élenjáró szereplője lett.

A politizálás mellett a gyár ügye sem került háttérbe: a fejlődés miatt 1839-ben a régi üzem végérvényesen szűknek bizonyult. Eladása után a Lipótvárosban, a mai Honvéd utcában kezdődött nagyszabású építkezés. Valero Antal, aki az iparfejlesztés mellett a város szépítését is céljának tartotta, Hild Józsefet kérte föl az épület megtervezésére. Mindeközben maga az őt igen nagyra tartó Széchenyi István oldalán újabb vállalkozásba kezdett: létrehozták Pest első korszerű malmát, a nádor tiszteletére elnevezett József Hengermalmot. Sajnálatos módon épp ez az üzem vezetett hosszú és keserű pereskedésre Valero Antal és a gróf között: Széchenyi ugyanis mindenáron részvénytársasággá akarta fejleszteni a malmot, amit a gazdasági élet számos csapdáját megtapasztalt gyáros elhamarkodottnak tartott.

Valero selyemgyára az 1840-es évek elejére országos hírt verekedett ki magának. Kopácsy József esztergomi érsek a gyárost 14 társával együtt nemességre terjesztette föl, de Bécs - nem tudni, miért - őt kihagyta közülük. Ám népszerűségét ez sem csorbította Magyarországon: az 1842-es, 1843-as és 1844-es Iparműkiállításon már meglehetős sikerük volt gyártmányainak. Ezt is felülmúlták 1846-ban, amikor a legújabb párizsi divat szerint készült ruhákat, bútorszöveteket állítottak ki: a közönség főleg a tombolán megnyerhető, "teljesen berendezett hölgyi alvószobának" járt csodájára. Ebben az évben Valero Antal kapta meg a kiállítás fődíját, a "Nagyarany érdempénzt".

Hiába volt azonban az egyre gyorsuló iparfejlesztés, a hitelkérdés továbbra is megoldatlan maradt. Ezt a selyemgyár is csakhamar megtapasztalta, akadozott az új épület építése, majd egy időre félbe is szakadt. Kossuth a Figyelő hasábjain fordult a "nemzet közönségéhez", és részvényjegyzésre szólított fel. "A selyem-kelme és szalag olly áruczikk, melly a nemzet minden osztályainak úgyszólván első szükségi kellékét teszi. Nézzünk végig az országon, a legfényesebb palotáktól a falu végén kuntorgó czigány család hevenyészett lakjaig, selymet mindenütt találni fogunk; selymet öltözetében sem a legragyogóbb királyi hölgy, sem az utolsó szolgáló leány nem nélkülözhet" - írta 1844-ben. A részvények jegyzése meg is indult, de Valero Antal - aki az önállóság feladásának gondolatát már a Hengermalom esetében is ellenszenvvel fogadta - egy év elteltével visszakozott: inkább a frissen megalakult első magyar pénzintézettől, a Pesti Magyar Kereskedelmi Banktól vett fel 100 ezer forintot, amely egyben az első épülő házra adott jelzálogkölcsön volt Magyarországon.

Ettől kezdve a bank meghatározó szerepet töltött be Valero Antal életében. Ő, aki kezdettől ott bábáskodott létrejötténél, s saját tőkéjével is segített az alapításban, majd az egyik legnagyobb adósa lett a hitelpénztárnak, aligha gondolhatta, hogy egy nap át kell vennie annak vezetését. Pedig 1848 nyarán erre is sor került. A forradalom során egyértelműen kiderült, hogy Bécs pénzügyi fennhatósága csak önálló jegybank létesítésével szüntethető meg. Az addigi vezető, Ürményi Ferenc azonban hajlott korára hivatkozva visszavonult, s a kormány Valero Antalt bízta meg a vezetéssel. Ő azonban tisztában volt vele, hogy nem lehet egyszerre a bank kormányzója és adósa, így a felelős poszt betöltéséért cserében azt kérte, hogy vegye meg az állam a gyárát 300 ezer forintért, s hogy a termelés is maradjon, és a munkásokat se kelljen elbocsátani. Vállalta, hogy az üzemet az államtól továbbra is bérelni fogja, és a selyemgyártást folytatja.

Nem tudni, sejtette-e Valero Antal, hogy e lépésével életművét semmisíti meg. Kihasználva a tulajdonjogot, a gyár egy részét csakhamar már gabonaraktárnak használták. Az újabb csapás 1848 karácsonyán érte, amikor a fővárosba bevonuló Windischgrätz egyik első intézkedése volt, hogy a nemzeti bankká előlépett pénzintézet nemesfémkészletét lefoglalta, és a vezetőséget eltávolította. Valero Antalt nem tartóztatták le: az osztrák tábornok a leszámolást alighanem későbbre hagyta.

A magyar csapatok visszatérte, majd a szabadságharc leverése után a gyárban többé nem indult meg a termelés: kaszárnyának és raktárnak használták az épületet. 1850-től a gyáros többször kérvényezte, hogy bérletbe vagy részlet-fizetésre adják vissza üzemét, ám eleinte válaszra sem méltatták. Amikor pedig a döntés megszületett, nem volt benne köszönet: a 300 ezer forinton megvett épületet - melynek berendezését gyakorlatilag elpusztították - 360 ezer forint egyösszegű lefizetéséért adták volna vissza tulajdonosának. Az árat nem véletlenül srófolták ilyen magasra: tudták, hogy ennyi pénzt senki sem tud kifizetni. A Valero család számára nem maradt más lehetőség, mint elhagyni az országot, és másutt keresni boldogulást.