A munkát szigorúan szakmai alapon kívántuk elvégezni, bírván Kiss Péter kancelláriaminiszter elvi támogatását abban a tekintetben, hogy az egyházakat és általában a vallást ki kell emelni a politikai küzdelmek erőteréből. Minthogy egyikünk sem tartozott soha egyetlen párthoz sem, ugyanakkor mindhárman évtizedek óta foglalkozunk egyház- és valláselméleti kérdésekkel, a feladatot csak és kizárólag szakmai kihívásnak tekintettük és nem pártpolitikai feladatnak. A megbízatás a fenti ok miatt végső soron egyszerűnek ígérkezett: tisztázni és meghatározni azokat az elveket, melyek minden kormányzat számára - legyen az baloldali, jobboldali avagy liberális - vállalható és követendő, alkotmányos elveinkkel, hatályos törvényeinkkel és nemzeti hagyományaikkal egybecsengő. A magyar polgárosodás nagy alakjainak - Deák Ferencnek, Trefort Ágostonnak, Kossuth Lajosnak, Eötvös Józsefnek - e kérdésben megfogalmazott gondolatai szolgáltak irányadóul számunkra. E gondolatok lényege Deák szavait idézve az, hogy "az állam ne, vagy minél kevesebbet avatkozzék a kultuszok [vallások] ügyeibe, és csak akkor és csak anynyiban, amennyiben a státus [állam] fönntartása a beavatkozást szükségessé teszi". Deák ehhez a rá nagyon jellemző realitásérzékkel hozzátette: "De ha ezt egyszerre el nem érhetem, a célt mindig szem előtt tartom, és minden lépést, amely afelé vezet, pártolok, de nem pártolok semmi olyan lépést, amely attól eltávolít.".

Olyan anyagot készítettünk tehát, mely feleleveníti a deáki elveket, és adaptálja azokat a XXI. század Magyarországának valóságához. Az elmúlt évtizedek tapasztalataira hivatkozva a dokumentum elítéli a lelkiismeret és az egyházak szabadságának korlátozását, s azt is, ha az emberek vallási érzelmeivel politikai célok érdekében visszaélnek. A szöveg elkötelezi magát állam és egyház "barátságos" elválasztásának és az egyházi autonómia tiszteletben tartásának alkotmányos elve mellett, és kimondja a következőket: 1) az állam nem kapcsolódik intézményesen egyetlen egyházhoz, felekezethez sem; 2) az állam nem azonosul egyetlen egyház vagy vallás tanításával sem; 3) az állam nem avatkozik be az egyházak belső ügyeibe, s nem foglal állást hitbeli igazságok kérdésében. A dokumentum ugyanakkor hangsúlyozza azt is, hogy a fenti elvek nem jelentik az egyházak és a társadalom elválasztását. Éppen ellenkezőleg: azt hivatottak szolgálni, hogy az állam ne állhasson e két szféra közé, hanem mindenkor hagyja, hogy saját törvényszerűségeiknek és az egyének lelki igényeinek és elvárásainak megfelelően, minden politikai és hatalmi érdektől mentesen alakuljanak kapcsolataik.

A polgárosodás nagy alakjainak nézetei ezen a ponton kiváltképp hangsúlyosan jelennek meg a szövegben. Ők ugyanis a legkevésbé sem azonosultak - az állam és az egyház összefonódásából következő számtalan torzulást magán viselő - "ezeréves Magyarország" mítoszával, s arra helyezték a hangsúlyt, hogy az állam világnézeti kérdésekben való bármilyen megnyilvánulása elképzelhetetlen, értelmezhetetlen és anakronisztikus. Az általunk készített dokumentum is teljes mértékben azonosul ezzel. Az állam éppen azért nem foglal állást világnézeti kérdésekben, hogy az állampolgárok ezt szabadon megtehessék. Az egyetemes és magyar történelem tanulsága az, hogy ez a szabadság kizárólag így valósulhat meg. Az állam feladata ebben a tekintetben annyi, hogy biztosítsa azokat a kereteket, melyek tiszteletben tartásával - azaz embertársaink állampolgári jogai által határoltan - mi magunk járulhassunk hozzá a társadalmi értékrend alakításához, illetve szabadon választhassunk az értékek és orientáló tényezők tárházából. Nem alattvalókként, elnyomott, infantilizált egyedekként, hanem szabad és felnőtt személyekként. Az állam világnézeti semlegessége tehát nem értéksemlegesség. Éppen ellenkezőleg, a szabad értékalkotást és értékválasztást szolgálja.

A dokumentum három kiemelt "egyházpolitikai" területtel foglalkozik: az egyházak anyagi támogatásával, az egyházak közötti jogi különbségtétellel és az egyházak állami nyilvántartásba vételével. A fentieket alapul véve egy pusztán irányelveket tartalmazó anyag nagy meglepetésekkel nem szolgálhat egyik területen sem. A dokumentum rögzíti a Deákék által csupán elérendő célként emlegetett, az 1947. évi XXXIII. törvény által kimondott és hatályos alkotmányunk által is garantált elvet: Magyarországon nincs jogi különbség az államilag bejegyzett egyházak között. A magyar jogrendszer nem ismeri el, még bújtatott formában sem, a bevett és elismert egyházak kategóriáját. A dokumentum távlati célnak tekinti, hogy az egyházak minél inkább saját híveik támogatására s ne közpénzekre alapozzák hitéleti tevékenységüket, az államilag garantált támogatások (pl. a különböző közfeladatok átvállalása után járó normatív támogatás) autonóm, átlátható, kiszámítható mechanizmusok révén jussanak el az egyházakhoz, s ne a mindenkori kormány kénye-kedve szerint, közpénzekből adakozó nagyvonalúsága folytán. A fenti elvekből és a nemzetközi normákból következően a dokumentum kimondja, hogy mindenkinek joga van vallását vagy hitbeli meggyőződését szabadon, minden állami beavatkozástól mentesen, kollektív jogi formában is gyakorolni. Vagyis a fenti jogot biztosító nyilvántartásba vétel minden vallási csoportot alkotó egyénnek a vallásszabadságból fakadó alkotmányos joga. A dokumentum tehát nem támogatja az egyházak nyilvántartásba vételének további idő- illetve létszámbeli feltételekhez kötését, sem hitelveik hatósági vizsgálatát. Ugyanakkor támogatja azt a jogos társadalmi igényt, hogy a hatályos törvények következetes alkalmazásával lépjenek föl a vallási státussal való visszaélés minden formája ellen.

A rendszerváltás óta eltelt majd\' másfél évtized egyházpolitikai zűrzavarai után létfontosságú egy olyan koncepció kidolgozása, mely gyökeresen szakít az eddigi gyakorlattal: a pártpolitikai érdekek és a vallási-egyházi missziós szándékok egybekeverésével, illetve az egyházak megvesztegetésével próbálkozó állampárti reflexekkel, s az állam és az egyházak kapcsolatát történelmünk egyik legértékesebb időszakának eszmei hagyományára alapozza. Reméltük, hogy ez - a hazai körülmények között korszakalkotónak nevezhető kezdeményezés - baloldaliak, liberálisok és konzervatívok támogatására egyaránt számíthat. Mindazokéra, akik értéknek tekintik saját személyes hitüket, mások állampolgári jogait, az egyházak valóságos autonómiáját és a magyar polgári progresszió hagyományát. Miért is ne létezhetne olyan alapvetés, melyet a politikai paletta minden szereplője egyféleképpen vagy legalábbis hasonlóan ítél meg?

Sajnos tévedtünk. A dokumentum nyilvánosságra kerülése után a kormánypártok "témafelelős" politikusai, Szászfalvi László (MDF) és Semjén Zsolt (Fidesz) elvileg és elméletileg is irreleváns módon és a hazai "hagyományokhoz" képest is szokatlan felkészületlenséggel bírálták az anyagot egy sajtótájékoztató keretében. Sajnálatos, hogy a dokumentum szerzőit nem keresték meg ezt megelőzően, hiszen ha valóban az elkészült anyag, s nem politikai előfeltevéseik érdekelték volna őket, sok mindent tisztázhattunk volna. Mindenekelőtt azt, hogy milyen szemantikai, logikai és hermeneutikai premisszából kiindulva tekintik a szöveget a bírálók egyszerre és egy időben "minden konkrétum és tartalom nélkülinek", "technokratának" később "doktriner ultraliberálisnak" vagy "letűnt kádárinak"? Ez a reflexszerű vagdalkozás, a pártpolitikai lózungok kritikátlan átvétele és igénytelen alkalmazása mintha arról árulkodna, hogy az ún. nemzeti oldallal azonosuló politikusok éppen saját nemzetük történelmével, eszmei hagyományaival sincsenek tisztában. Máskülönben minden bizonnyal tartózkodtak volna attól, hogy a magyar polgárosodás eszmeiségére építő tervezetet egyszerre technokratának, doktriner liberálisnak, vagy a letűnt kádári érát idézőnek nevezzék. Ha a bírálók ismerik a polgári eszmeiséget, de nem értik, az még rosszabb. A legrosszabb az, ha ismerik, értik, de a napi politikai érdekek oltárán rendületlenül, felelőtlenül, minden lelkiismeret-furdalás nélkül feláldozzák azokat.

Az elmúlt évtizedben sajnos nyilvánvalóvá vált, hogy egyes politikai erőket a múlt keserű tanulságai sem riasztanak vissza attól, hogy kifejezetten politizálni akarjanak a vallással, az egyházakkal, s a vallási érzületet önös politikai céljaik érdekében instrumentalizálják. Az általunk készített koncepció kifejezetten depolitizálni kívánja az "egyházpolitikát". Szászfalviék "tartalom nélkülinek" nevezik azt az egyházpolitikai koncepciót, amely végleg ki kívánja vonni az államot a vallási kérdések terrénumáról. Ha a jobboldali ("polgári") politikusok támadják a magyar polgárosodás által képviselt eszmeiséget, nem gondolhatunk másra, minthogy egy olyan magyar állam eszméjét kívánják feleleveníteni, amely ellen éppen a polgárosodás eszmeiségének és gyakorlatának legkiválóbbjai küzdöttek. Olyan államét, mely elveszi állampolgáraitól a világnézeti, vallási meggyőződés megválasztásának és megélésének szabadságát, mely ideológiai "tartalommal" tölti meg az egyházpolitikát: azaz a politikai-ideológiai harc eszközének tekinti és a napi politikai csatározások szintjére sülylyeszti a polgárok legszentebb magánügyét. Szomorú ez, hiszen az ilyen megközelítés az értékek sekélyességéről, a hit és a vallásosság hipokrita megéléséről tanúskodik. Az állami paternalizmus újbóli felmagasztalásáról van itt szó. Annak elismeréséről, hogy mi magunk képtelenek vagyunk értékeket felismerni, szabadon felvállalni s átitatni velük a környezetünket a bennük rejlő meggyőző erő révén - nem pedig a pártpolitika és a hatalom eszközeit felhasználva. A "Szabad egyház szabad államban" címet viselő egyházpolitikai koncepció ezzel szemben hitet tesz az egyén lelkiismereti autonómiájára és cselekvőképességére épülő emberi méltóság és az ezt garantáló világnézetileg semleges állam mellett, továbbá egyszer és mindenkorra biztosítani igyekszik az egyházak és felekezetek szabad és autonóm működésének feltételeit. Ezek olyan célok, amelyekre bármilyen kormány csak büszke lehet.

Buda Péter
egyházpolitikai szakértő
Gábor György
vallásfilozófus
Wildmann János
teológus-közgazdász