Jelen pillanatban a tető a legjobb az egykori Párisi Nagyáruházban. Fönt, az Andrássy út fölött hat emelettel valami elképesztően szép panoráma nyílik az egész fővárosra. Karnyújtásnyira az Opera, pár lépésnyire a Bazilika, mögötte pedig ott a Vár. Ha lenézünk, lábunk alatt terül el a már nem is annyira újdonsült Világörökség.

- Origó - mondja Bugár-Mészáros Károly, a Magyar Építészeti Múzeum igazgatója, és szórakozottan simogatja a tető szélén bizonytalankodó, rozsdaette vaskorlátot. A pálcákon lemezből készült négyszögeket látok, pont olyanokat, mint kicsit lejjebb, az elárvult büféteremben. - Ez az épület igazi origó lehetne, a városismereti séták kiindulópontja - magyarázza. - Aki szemügyre veszi ezt a kilátást, annak nem kell sokat magyarázni, mitől páratlan Pest eklektikus városmagja, és hogy miért érdemes sétálva végignézni az Operát, a Mai Manó házat, a Zeneakadémiát és az Andrássy út meg a Nagykörút bérpalotáit. Különösen akkor nem, ha a csaknem száz évvel ezelőtti hangulatot felidézve újra "zöldvendéglő" települ a város fölé, sőt telente még korcsolyázni is lehet odafönt.

A Párisi Nagyáruház - az utóbbi évtizedekben Divatcsarnok - tetejéről tulajdonképpen csak egyvalamit nem látni: magát az 1911-ben átadott, nagyszerű épületet. Pedig nem véletlen, hogy ezt az egykori előkelő áruházat szemelte ki nemrégiben - szokatlan konszenzussal, több állami hivatal támogatásával - az építészszakma a Magyar Építészeti Múzeumot és a kortárs építészet bemutatkozó helyét egyesítő Építészet Csarnoka számára. Az épület maga is különleges műalkotás, amelyben több építészeti korszak szakmai elvei, mesterségbeli fogásai és megoldásai is megfigyelhetők.

Ma már csak a Paulay Ede utcai hátsó fronton látható, mi állt itt eredetileg: a Petschacher Gusztáv által tervezett Terézvárosi Kaszinó, amely 1903-ban leégett, és maradványai közül jószerével csak a Lotz Károly freskóival díszített egykori báltermet sikerült megmenteni. A neoreneszánsz épülettorzót a Párisi Nagyáruház alkotója, Sziklay Zsigmond belefoglalta abba a merészen új megoldásokat alkalmazó áruházba, amelyet Goldberger Sámuel megbízására tervezett. Így született meg az alapvetően szecessziós, de néhány romantikus részletet is őrző épület az Andrássy úton, amely még ma, évtizedes elhanyagoltság után is megkapó látványt kínál.

Az Andrássy útról nézve persze jól látni, hogy mennyit romlott az egykori luxusáruház ezalatt a csaknem száz év alatt. Az Építő Ipar 1912-es számaiban közölt fényképek egy sokkal fényesebb házat mutatnak. Akkor még nem lepte be korom a homlokzat sóskúti mészkövét és Zsolnay-majolikáját - ma egy helyütt még a vasbeton szerkezet is kilátszik a burkolat alól. A megnyitáskor egységes formába öntött rézlámpák szórták a villanyfényt kívül és belül - az akkumulátorokat tápláló Siemens-erőmű biztosította, hogy soha ne ijessze el a vásárlókat áramszünet -, ma viszont neonarmatúrák lógnak mindenütt. A homlokzat parabolaívbe hajló, karcsú szerkezetén belül, a modern ablakrengetegben viszont most is szép számmal találni eredeti, csiszolt üvegeket, és aki nyitott szemmel jár a házban, az néhány eredeti márványlépcsőfokra, lemázolt, de megmenekült rácsra, sőt két lámpaállványra is rábukkanhat.

És ami talán a legszembetűnőbb, a főhomlokzaton ott áll a megrendelő és a tervező emeletmagas márványfigurája. Sziklay Zsigmond - jóképű, bajuszos ember - az ipar jelképes szimbólumait tartja a kezében, Goldberger Sámuelnél meg ott van Hermész kígyós botja; talpa alá egy zsineggel összekötött árucsomagot helyezett a szobrász. Bugár-Mészáros Károly jelképnek látja ezt a két figurát: a megrendelő és az alkotó egymás felé bólintó alakja azt is mutathatná, hogy odabent, az épületben az építészszakma találkozik a nagyközönséggel, hogy megmutassa, mire jutott az elmúlt évszázadokban.

Noha az utóbbi időben többféle elképzelés is született a két éve újra állami tulajdonban lévő áruház hasznosítására, az építészek úgy látják, az ő múzeumuk és szakmai központjuk itteni megvalósítása juttathatná leginkább érvényre a ház eredeti értékeit. Egy zenei vagy táncközpont kialakítása jelentős átalakításokat feltételezne és a terek felszabdalásával járna. Nem beszélve arról, hogy városszerte számos, jó ideje kihasználatlan egykori színházterem - javarészt bezárt mozi - vár a sorsára. A múzeum és kortárs építészeti központ viszont pont azt használná az épületből, ami a legfőbb lényege: a bemutatótérnek épült áruházi galériákat és a társasági élet színtérül szolgált egykori kaszinótermeket.

A hajdani áruház földszintjére belépve persze ma nem sokat látni a pompás enteriőrből. A márványborítású, rézzel szegett oszlopokon lemeszelt kismozaik-burkolat éktelenkedik, az egykori csupaüveg "látványliftnek" nyoma sincs. Régóta nem működik a nyáron hűtő, télen fűtő légcsatorna-rendszer sem, és az is legfeljebb sejthető, hogy a mélyben ott lapulnak a tűzbiztos, acélcsövekbe rejtett eredeti villanyvezetékek. (A tervező mindent megtett egy újabb tűzkatasztrófa elkerüléséért: a lépcsőházakat csempével burkolta, a Terézvárosi Kaszinó ajtajait kifelé fordította, hogy megkönnyítse az esetleges menekülést.) A toldozás-foldozás nyomai mindenütt ott vannak: a galériák szélein az utóbbi évtizedekben jó néhány kisebb helyiséget választottak le, és a lépcsők átépítése miatt ma az áruház földszintje sem átjárható. De mivel visszavonhatatlan rombolás nem történt, gyakorlatilag mindent helyre lehet állítani.

A földszinti csarnokban a fogadótérhez étterem csatlakozhatna, valamint egy hatalmas "összművészeti" könyvesbolt, amely a Paulay Ede utcai, neoreneszánsz elemeket őrző - ma még födémmel kettészelt - termet is elfoglalhatná. Az egykori áruházi galériákon rendezhetné meg tárlatait az alapítása, 1968 óta kiállítóhely nélkül működő múzeum. Ha az átriumot bevilágító üvegtetőt visszahelyeznék eredeti helyére, a negyedik emelet fölé, az ötödiken helyreállíthatnák az irodaszintet. Itt, a tető alá rejtett hatalmas, két szintet átölelő terekben kapnának helyet a gyűjtemény raktárai, a szakkönyvtárral és a kutatószolgálat szobáival. De visszakaphatná eredeti funkcióját a Párisi Nagyáruház fotóműterme is: az Andrássy útra néző szobákban a múzeum fotográfusa dolgozhatna.

A Lotz-teremben ismét bálok lehetnének, fölötte pedig, a különleges hangulatú - már-már Kós Károlyt idéző - egykori büféteremben szakmai tanácskozásokat, néha pedig koncerteket rendezhetnének. Megvan a zenekari erkély, és a ráhordott palaburkolat alatt ott az eredeti üvegtető is: a fényözön, amely jól jött az elegáns büfének, már nemkívánatosnak minősült, amikor fehérneműraktár költözött a terembe. Viszont a büfépult hűlt helye mögött, elfalazva ugyan, de ma is megtalálható a Sziklay Zsigmond által idetervezett konyha, akárcsak a tető egyik hajlatába rejtett néhány hűtőkamra.

A ma még vaksötét, de hamarosan talán újra napfényben fürdő teremtől már csak néhány lépés az áruház teteje. A páratlan kilátású terasz, ahonnan - már ha a kulturális kormányzat is a terv mellé áll - neki lehet indulni a budapesti világörökség és a magyar építészet megismerésének.