A sziget középkori nevét egy állítólag itt létezett vadaskertről kapta. Borúlátóbb múltba nézők szerint egy régi másoló kéz véletlen vagy tudatos botlása is lehet a dologban: valójában a leprások telepe volt ez, csak betűhiba folytán lett belőle később Insula Leporum, Nyulak szigete.

A legrégebbi történetekbe most nem bonyolódunk bele: a csöndes léptű apácák, szorgos szerzetesek világa rég eltűnt a lombok alól. A szigeti vendéglátás története alighanem velük kezdődött. Az első "polgári" kocsmárosról 1796-ból maradt fenn tudósítás: a Margit-napi búcsún működtetett egy lacikonyhát. Ugyanabban az esztendőben lett a sziget gazdája és felvirágoztatója József nádor. 1811-re az ő nyaralója, a kertészlak és a szigetfelügyelő háza mellett már ott állt egy vendéglő és egy táncterem is. A nádor legkisebb fia, József főherceg fúratta azután az artézi kutat, amelyre 1870-ben Ybl Miklós gyönyörű fürdője épült, majd jöttek sorban a nyaralóvillák, a "Kisszálló", két vendéglő, végül 1873-ban a Nagyszálló.

Elődeink egészen 1900-ig, a Margit-hídról levezető kis szárnyhíd megépüléséig csak hajón tudtak idejutni. Négy vidor kis gőzös, a Fecske, a Hattyú, a Sirály és a Sólyom hordta-vitte reggel 5 és este 10 között a gyógyforráshoz zarándokló betegeket és a kirándulókat. Óbuda felől az Árpád-híd megépüléséig a szigetet csónakkal lehetett megközelíteni. (Krúdy emlékezete őrizte meg számunkra a nevezetes révész, Drapcsik nevét, aki az öngyilkosok kimentésében is jeleskedett: egy alkalommal az ellenszegülni próbáló hullajelölt hajadont számolatlan kiadós pofonnal térítette jobb belátásra.)

Szegődjünk most Törs Kálmán nyomába, aki útikalauzával 1872-ben vezette honfitársait a látnivalókhoz. "Az első élő alak, melylyel szemünk a szigeten találkozik, a vármegye kék hajduja. Ott áll a hatóság tekintélyes képviselője, hatalmas termetével, varjuszárnyra emlékeztető bajuszával s keresztbe fogott kardjával a kiszálló hid végiben: egy tekintet reá elég, hogy meg legyünk nyugtatva személy- és vagyonbiztonságunk felől. E kék angyal bajuszának védszárnyai alatt nem érhet bennünket semmi veszély... A kiszálló állomástól jobbkéz felé emelkedik a vendéglő oszlopzatos csarnokával, melyre diszes lépcső vezet. Az izletes modorban, homlokzattal délnek emelt épület három oldalról tágas emelvénynyel van köritve, melyen az étkező vendégek számára asztalok vannak elhelyezve. Asztal, több százra menő, a vendéglő előtti téren is áll, sürü lámpasorokkal elválasztva, kissé távolabb pedig egy négyszegü tágas tér, márványhoz hasonló fehér téglákkal kirakva. Ez a táncztér...

... ennek a kis darab földnek itt vasutja is van... Öt csinosan szerkesztett nyári kocsi, nyilt ernyővel, 16 üléssel folyton közlekedik a budai part mentében az alsó vendéglő és a felső kikötő között. Egy-egy erős és virgoncz ló ugy röpiti az embert a sima vágányon, mint akármely kisebbszerü locomotiv.

A kis szálloda és a Margit-fürdő között a pesti oldalon is több épület emelkedik. Első ezek között a felső vendéglő, csillárokkal és tükrökkel diszitett termével s körös-körül a tágas, szellős tornáczczal, melynek két vége keresztalakot képez s asztalokkal van megrakva. Az épület és a tornácz magas emelvényen áll s az ott étkező vendégek, kiknek pontos ellátásáról gondoskodva van, végig tekinthetnek a virányos térségen... A vendéglő előtti tér üveg légszesz-lámpákkal van kivilágitva."

Az első magyar nyelvű budapesti útikalauz szerzője, Hevesi Lajos 1873-ban ezzel egészti ki a fentieket: "Elegáns gőzhajók közlekednek óránkint a város és a sziget között (oda és vissza 30 krajcár), s a közönséget 15-20 percz alatt annak alsó, félóra alatt pedig a felső kikötőhelyhez szálltják... A ló-vasut végén, Ó-Budával szemben a forrás-ház kapja meg figyelmünket, hol az inni kivánó közönségnek leányárvák szolgálnak. A Duna felé kénköves zuhatag gyanánt látjuk elömleni az ásványviz tetemes fölöslegét, mely a fül és - orr figyelmét már távolról fölébreszti."

Szakadjunk el a gyógyvizes poharakkal szaladgáló leányárváktól, s evezzünk sötétebb és jobb illatú nedűk felé. A két nagy vendéglátóhely, az "alsószigeti" és a "felsőszigeti" 1903-tól jelenik meg a címtárban kávéházként is. Az alsó vendéglő akkori kávésa, Schäfer úr négy esztendővel később valószínűleg meghalt, mert akkortól a felesége vagy a leánya, Ilona vezeti az üzletet, még tz esztendeig. Néhány gazdaváltást követően ugyancsak hosszú ideig bérlő Márkus Imre. A szép épület eredetileg egészen más célra készült: a millenniumi kiálltáson József főherceg vadászati pavilonja volt, a főváros helyezte át a szigetre, majd 1930-ban sajnos lebontották. Az Ybl Miklós tervezte vendéglőépület azonban - a 30-as évektől Casino néven - megmaradt, átépítéseket és háborút túlélve várta-várja vendégeit. A felső vendéglő és kávéház tulajdonosaként a Szent Margitsziget Gyógyfürdő Részvénytársaság szerepel a címtárban. A legnevezetesebb gazda 1925-től Tarján Vilmos, a New York újságíróból kávéssá avanzsált bérlője volt, aki a szigeti vendéglőt a város legnépszerűbb nyári szórakozóhelyévé tette. "Egy-egy szombat este térképpel a kezünkben helyeztük el a közönséget. Valóságos sztratégiai művelet volt az elhelyezés. Mikor már mindenki ott ült a helyén, én elbújtam a söntésbe, onnan néztem azokat az érkezőket, akik asztalt nem rendeltek... Azért bújtam el, hogy ne nekem személyesen kelljen megmondani, hogy nincs asztal..."

Amikor a szálloda felújításával kapcsolatos tervek miatt 1933-ban felmondták Tarján szerződését, egy másik "nyári üzletbe" vágott: a Lukács fürdő éttermét vette át, amely ekkor "inkább tejivóra hasonltott, mint előkelő étteremre". Tarjánt azonban a vendégek ide is hűségesen követték. - Úgy elérzékenyültem az első estéken, mint a gyerek - meséli emlékiratában.

Tejivó? No, az volt a szigeten is. Nem is akármilyen. A húszas évektől ott büszkélkedik a címtárban a kávéházak között, Godt Vilmos, majd Vámos Gyula neve alatt. Érdekesség, hogy pár évig mindketten bérelték a városligeti Kolegerszky-kioszkot, más néven Székesfővárosi Kioszkot is. A szigeti "nagyüzem" később a méltóságteljesen hosszú nevű Budapesti Központi Általános Tejcsarnok Rt. tulajdonába került. (A szigeti és két nagy pesti tejcsarnok mellett ők működtették az Erzsébet téri kioszkot, az egyik városligeti kerthelyiséget és a Császárfürdő kertjét is.)

Nagy nyári kávéházak, sok vendéggel, sok pincérrel, jegeskávéval, fagylalttal, csíkos ernyőkkel, katonazenével... Aztán alkonyattól dzsessz, erősítők nélkül, csak amennyi a hangszerektől és a muzsikusoktól telik... Könyörgök, nem lehetne megint kipróbálni?

Utolsó lóvonat (1928-ig) este 10 órakor. A hajókikötőnél tiszteleg egy bajszos angyal. Bánatunkban egészen a végállomásig, a Rudas fürdőig utazunk.