A rendszerváltást megelőző egy-két évtizedben a lakóhelyi szegregáció formáinak gyökeres átalakulása ment végbe Budapesten. Az 1930-as évektől kezdve az volt a jellemző, hogy a legalacsonyabb státusú környékek egymással területileg össze nem függő, kisebb körzeteket alkotva helyezkedtek el a város különböző részein, de főleg a pesti oldalon. A legmagasabb státusú környékek zöme viszont egyetlen összefüggő és növekvő, hatalmas térségként egyre feljebb húzódott a város budai oldalának hegyvidéki, zöldövezeti területein.

Ennek a mintának a módosulása a hetvenes évek elejétől érzékelhető. A tömeges lakótelep-építések következtében az állami lakás célú beruházások túlnyomó többsége a városközponttól egyre távolabbi területekre koncentrálódott, a belső-pesti bérházas körzetek pedig mindjobban leromlottak. A lakótelepi lakások zömét körülbelül a hetvenes évek közepéig "középmagas" státusú, fiatal családok kapták, a belső-pesti bérházas területeken pedig egyre alacsonyabb státusú és egyre öregebb népesség maradt. Hasonló hatása volt a budai társasház-építkezések felgyorsulásának is. A 60-as évek közepétől a magas státusú családok egyre gyorsuló ütemben vonultak ki a budai zöldövezetbe. A város csaknem minden pontján bekövetkezett az állami tulajdonú lakások által dominált területek leromlása - hasonlóan mindenfajta állami kezelésbe került tulajdon leromlásához. A város szerkezetét alapvetően befolyásoló, nagy kiterjedésű folyamatként azonban ez csak a belső-pesti kerületekben játszódott le, hiszen az állami tulajdonba került bérházak túlnyomó többsége itt volt.

A szegregációs minta gyökeres átalakulásának másik tényezője a cigány népesség felgyorsult ütemű feláramlása volt. Az 1980-1990-es évek folyamán a cigány népesség gyorsuló ütemben költözött be a Pest belvárosát körülvevő övezet rossz állapotban lévő, állami bérlakásaiba. Kemény István adatai szerint a cigány népesség aránya Budapesten 1971-ben 1,3 százalék, 1993-ban pedig már ennek csaknem kétszerese, 2,4 százalék volt - kb. a fele az akkori magyarországi átlagnak. Saját számításaim szerint 1986-ban a budapesti cigányok 46 százaléka már a belvárost övező slumban élt, és ez az arány a 90-es évek elejére jóval 50 százalék fölé emelkedett. Az 1990-es évek első felére vonatkozó adataim a gettósodási tendenciák folytatódására, a lakóhelyi és iskolai szegregáció erősödésére utaltak a városnak ebben a részében.

Budapesten tehát már a rendszerváltást megelőző egy-két évtizedben alaposan megváltozott a történelmileg kialakult társadalomszerkezet. A budai, hegyvidéki részen korábban sohasem látott nagyságú és homogenitású társasházas övezet alakult ki, ahol a magas státusú társadalmi csoportok a világ legtöbb nagyvárosához képest szokatlan mértékben koncentrálódtak. Másfelől a belső-pesti, leromlott bérházas területeken kialakulóban volt egy mind nagyobb és homogénebb, a cigány népességet egyre inkább tömörítő, gettósodó rész.

Az 1990-es évek elejétől-közepétől azután a gettósodási folyamat újabb szakasza indult be. A sikeresen középosztályosodó családok addig általában úgy költöztek egyre jobb lakásokba, hogy a gettósodó területen belül változtatták lakóhelyüket. Ez a helyzet azonban megváltozott. Valami hasonló dolog történt, mint az amerikai etnikai gettókkal a fekete középosztály kialakulása során. A középosztályosodó roma családok egyre inkább elhagyták a belső-pesti slumot, és nagy családi házakat építettek Budapest külső kerületeiben vagy valamelyik szuburbanizálódó, város környéki településen. Mivel pedig már nagyon magas volt a cigány családok aránya a gettósodó területen, és nagyon rossz állapotok voltak ott, nem akadt olyan, konszolidáltabb körülmények között élő társadalmi csoport, amelyik az így támadt űrt betölthette volna. Fokozódott a legelesettebb cigány családok koncentrációja a legleromlottabb területeken, egyre nagyobb területek egyre gyorsabban gettósodtak el.

A belső-pesti slum leromlását a szuburbanizáció felgyorsulása is siettette. A magas és középmagas státusú családok egyre nagyobb számban költöztek ki a főváros környéki településekre. Az ezredforduló környékén úgy gondoltuk, hogy ezt a folyamatot csak a belső-pesti slum valóságos társadalmi rehabilitációjával, rossz környezeti állapotának megváltoztatásával és a leszakadó vidéki térségek népességmegtartó erejének növelésével - mindezekkel együttesen! - lehetne visszafordítani. Az erre irányuló szándéknak azonban csak igen kevés jelét láthattuk, s a fejlesztések azóta is egészen más irányba mutatnak.

A rendszerváltást követő gazdasági válság igen súlyos társadalmi következményeinek mérséklése részben az önkormányzatok feladata lett volna, hiszen azok feladata kezelni a leszakadók, a hajléktalanságtól fenyegetettek problémáit. Az önkormányzatok azonban éppen hogy erősítették a leszakadók kirekesztését. A rehabilitációs projektek története is egyértelműen bizonyítja ezt. Ezek a rehabilitációk állatorvosi lóként illusztrálják a fővárosi önkormányzati rendszer és a hazai műemlékvédelem visszásságait. A rehabilitációs projekteket levezénylő, kerületi önkormányzatok - az önkormányzati törvény zavarossága és "harmadik utas" jellege miatt - nem tekinthetők igazán sem a piac fogyatékosságait korrigáló, szociális intézményeknek, sem valóságos piaci aktoroknak. A kvázi tulajdonossá tett önkormányzatok érdekeiből szükségszerűen következik, hogy csupán kvázi szociálpolitikai tevékenységet folytatnak, a rehabilitációk során csupán kvázi műemlékvédelem érvényesül, a "rehabilitált" területeken pedig kvázi modern városrészek jönnek létre.

A kerületi önkormányzatok igen hathatósan közreműködtek abban, hogy az utóbbi években a belső-pesti etnikai gettó kiterjedése és homogenitása korábbi várakozásainkkal ellentétben nagymértékben csökkent. Ezt önmagában akár örvendetesnek is lehetne tekinteni, de tudnunk kell, hogy ez nem valóságos társadalmi rehabilitáció eredménye. Ezt a nagymértékű bontásokkal, az önkormányzati lakásállomány nagy részének felszámolásával és a szegények, a cigányok jelentős részének más önkormányzatok területére való kiszorításával érték el. Az etnikai gettókban lakók száma még a fővárosban sem csökkent számottevően, de mindenképpen megváltozott a gettóképződés mintája: a pesti városközpont körül elhelyezkedő, nagy kiterjedésű etnikai gettó széttöredezett, de tovább fokozódott a legszegényebb családok koncentrációja a városszéli szegénytelepeken és a fokozatosan szegény- és cigányteleppé váló korábbi "tisztes" környékeken.

A kerületek nem az egymással és a fővárossal való együttműködésben érdekeltek, hanem abban, hogy "exportálják" szociális problémáikat. Ez oda vezetett, hogy a legtöbb önkormányzat kialakította a saját - persze csak átmenetinek tekintett - kisebb-nagyobb gettóit. Innen azután az első adandó alkalommal igyekeznek továbbűzni az oda került, gyakran sokgyermekes szerencsétleneket. Ez tovább erősítette a korábban is meglehetősen erős szegregációt a fővárosban, és felgyorsította az isten háta mögötti falusi etnikai gettók kialakulásának folyamatát is - mivel a földönfutóvá lett páriák közül sokan előbb-utóbb a fővárosból, sőt az agglomerációs térségek falvaiból is kiszorultak. Ezekben a távoli, falusi gettókban akkor se nagyon lehetett munkát találni, amikor az országban még majdnem teljes volt a foglalkoztatottság. Ma pedig végképp lehetetlen. Ezért aztán aki nem akar ott törvénytisztelő magyar állampolgárként éhen halni, nem nagyon tehet mást, mint hogy visszaszivárog a városokba, mindenekelőtt Budapestre. A 23 kerületre szétszakadt, gazdátlan város tehát az önsorsrontás hagyományos receptje szerint kezeli szociális problémáit: úgy igyekszik megoldani a bajt, hogy közben megsokszorozza azt.

Az, hogy a szétszabdaltság miatt gyakorlatilag lehetetlen hatékony fővárosi lakás- és szociálpolitikát folytatni, korántsem az egyetlen érv a kétszintű önkormányzati rendszer ellen. Mára a kerületi önkormányzatok már nem csak a tulajdonukat képező önkormányzati lakásvagyont élték fel. A budai kerületek hatalmas zöld területeket árusítottak ki, a pesti peremkerületek a megszűnt iparterületek tekintélyes részét kótyavetyélték el. Az eladott területeken mindenfajta átgondolt és összehangolt koncepció nélkül, teljesen esetlegesen nőnek ki a földből új városrészek. A belső-pesti kerületek pedig, egyebük már nem nagyon lévén, ingatlanvagyonuk még meglévő morzsáit igyekeznek pénzzé tenni, aminek sok értékes épület és épületegyüttes, gyakran műemlék esik áldozatául. Műemléki környezetbe nem illő, sokemeletes monstrumok épülnek az elbontott, egy-két emeletes épületek helyére, amelyeket általában a lakókkal együtt adnak el a befektetőnek, azzal, hogy a ház lebontása után a lakókat valahogy kárpótolni kell. Ezt a kárpótlást azonban már senki sem ellenőrzi, az önkormányzat pedig nyilvánvalóan a befektető oldalán áll. Nem egyszerűen az a probléma, hogy a befektetők részéről hatalmas nyomás hárul az építési hatóságokra - ez a világon mindenhol így van -, hanem az, hogy olyan környezet kialakításában érdekeltek az önkormányzatok, sőt még a műemlékekért felelős hatóság is!, amely nem korlátozza, hanem felerősíti, sőt gyakran átláthatatlan, korrupcióval szennyezett közegbe tereli a befektetői érdekeket. Nemcsak a kétszintű önkormányzatiságnak ez a rendszere tekinthető a világon egyedülálló hungarikumnak, de az a legújabb műemlékvédelmi szemlélet is, amely elfogadhatónak, sőt követendőnek tartja a "faszádizmust", azt, hogy a műemlékek utcai homlokzatának vagy traktusának megtartása mellett a hátsó fronton, sőt az udvar helyén a műemléki környezettől teljesen idegen, hatalmas, még korszerűnek sem nevezhető épületeket tervezzenek - teljes lakosságcsere mellett.

Nem gondolom, hogy a fővárosi önkormányzati rendszer átalakítása minden problémát megoldana, csupán azt állítom, hogy a problémák megoldása lehetetlen enélkül. Véleményem szerint a kerületi önkormányzatokból csak az ügyfélszolgálati irodákat és - politikai kompromiszszumként - legfeljebb egy teljesen protokolláris jellegű polgármesteri pozíciót lenne érdemes megtartani.

A budapestihez hasonló önkormányzati rendszer tudomásom szerint az egész világon csak Varsóban működött, közvetlenül a rendszerváltás után. Ott, miután ráébredtek arra, hogy egy ilyen rendszer csak a problémák szaporítására és súlyosbítására alkalmas, rövid időn belül megváltoztatták azt. Ez másfél évtizeddel ezelőtt történt.

Ladányi János

szociológus, egyetemi tanár