Három ilyen alkalom volt. Mind a háromszor rögzítették is a filmesek. Azt hiszem, ki akartam próbálni néhány hangzást, de inkább az a biztosabb, hogy elviselhetővé próbáltam tenni a forgatást.

Nem lehet pontosan tudni, mit jelent a gyakorlás Lajkó Félix számára. Hiszen gyakorolni azt lehet, amit megismételni is. Lajkó koncertjei mindennél inkább az improvizációról szólnak.

Meg a zenéről, magáról. Amit sokkal fontosabbnak tartok annál, minthogy mit tudom én, milyen tisztán hegedüljek. Nem olyan fontos nekem, hogy hegedűvirtuóz legyek.

Miközben persze az. Tud valamit, amit nem tud senki utánacsinálni. Mert másképpen nyúl a zenéhez, mint a többiek.

Nem gyakorolni szoktam, hanem magamnak játszani. Talán ez a különbség. A zene érdekel és nem a technika. Amikor otthon vagyok egyedül, Bach szólószonátákkal, partitákkal is szívesen babrálok. Olykor Mozarttal is. Bach darabjait azért szeretem, mert olyan jól meg vannak csinálva, Mozartot meg azért, mert nagyon szép. Kilazít. De inkább hallgatom a zenét. A másokét vagy a magamét. Abból tanulok, vagy abba merítkezem. Inkább így mondanám.

Kinek is jutna eszébe Lajkó Félixtől klasszikust rendelni? Nem is vállalná, nem is érezné jól magát benne. Pedig érdekes lenne egyszer kipróbálni, mire mennének egymással.

Amikor odahaza Bachot játszom, és egyedül vagyok, akkor úgy érzem, hogy egymásra hangolódunk. Olyankor talán tényleg az szól, amit Bach is hallani akarhatott. Közönség előtt nem tudnám eljátszani. Ha csak egy ember is ül velem szemben, már az ő zenéjét akarnám játszani. Azt, ami általa kél bennem.

Ez lehet a népzenés hangzás alapja. A mindenkori közönség, mint nép, mint kútfő kerül Lajkó Félix muzsikája és zenei ötletei alá.

Elszállok ilyenkor. Kell is, jó is. Megragadom a témát, amibe belebotlok, aztán azt érzem, hogy újból és újból ki kell fejtenem. Tele van a fejem népdallal, népzenével. Szinte magától csurog bele a hegedűmbe. Már nem is számolom hányféle. Szerb, magyar, cigány, szláv, keleti. Van minden. Biztosan ezért van az, hogy amint megérzem a közönséget, azt is meghallom, amit hallani szeretne.

Újvidéki kis faluban lakott Lajkó Félix öreganyja, aki híres volt falujában a nótáiról és konyhájáról is. Mindent első kézből juttatott az unokájának. Arról nem tudni, hogy főztek-e együtt, de arról igen, hogy Lajkó kísérte citerájával népdalt éneklő öreganyját. Az otthoni ízek a legfontosabbak, mindenben.

Nem csak nekem. Monacóban együtt játszottam Boban Markovic zenekarával, és megtörtént, hogy a zenekar nekiállt bográcsban főzni a szállodai szobában. Nem csúszott rendesen a lazac meg a többi flancos étel. A tubás volt a főszakács.

Pedig tényleg sokat szelídült. Frakkja is lehetne már, talán fel is venné. Zsakettforma ruhában áll a színpadon, védjeggyé vált hosszú szőke haját rövid fazonra igazíttatta. Szinte komfortos megjelenés lett. Lassú belegondolásai figyelmeztetnek csak az óvatos közlekedésre.

Vannak emberek, akik észreveszik a hamis és az igazi zenei hangzás közötti különbséget. Miközben ez nem is olyan nagyon érdekes. Ha csak ennyi történik egy koncerten, az nagy baj.

Talán már gyerekkorában, a zeneiskolában feltűnt neki, hogy másképpen érdekli a zene, mint a többieket. Talán nem is ugyanaz a zene. Nem lehetett könnyű dolga sem neki, sem a tanárainak.

Népzenét nem is játszott ott rajtam kívül senki. Klasszikusokat gyakorolt mindenki. Nem volt nekem az sem probléma. Sokszor játszottam szólót, sűrűn el is rontottam. Az iskolával lett bajom aztán. Későn kezdtem el hegedülni, és zeneelmélet szakra vettek fel a középiskolába, amit meg nem szerettem. Azért hagytam ott.

És elindult egy szál hegedűvel Budapestre, hogy egy utcasarokról felhívja Dresch Mihályt, itt van, és játszani szeretne az együttesben. Ismeri a lemezeit, és úgy érzi, ott a helye.

Nem tudtam, hova megyek, csak egy cím volt a kezemben, rajta a neve, telefonszáma. A lakása előtti telefonfülkéből hívtam fel. Nem tudta, ki vagyok, de azt mondta, ugorjak föl. Frottírköpeny volt rajta, ha jól emlékszem. Hát játszottam neki. Kíváncsi volt rám, és szerencsém volt.

Nem nevezhető véletlennek az, hogy Dresch Mihály ott volt a Művészetek Palotájában, Lajkó Félix koncertjén. Mint ahogyan az sem, hogy Zerkula Jánost, a híres gyimesi prímást is elhozták Erdélyből.

Ezt már régen és nagyon szerettem volna. Biztosan zenei rokonok vagyunk, ha már ilyen jól megértjük egymást. Megpróbálunk úgy együtt játszani, hogy ő az én nótáimat húzza, én meg az övéit. Ahogyan gondoljuk. Ebből majd kisül valami. Az biztos, hogy hiába próbálunk mi gyimesi népzenét játszani, az sohasem lesz olyan, mint amit az öreg tud. Mert az az övé. De zene lesz belőle, az biztos.

Nem ír le semmit, nem kerül kotta a kezébe. Ha színdarabokhoz, filmekhez rendelnek tőle muzsikát, hát bemegy egy stúdióba és játssza azt, ami szövegről, a szereplőkről, az íróról, az időjárásról az eszébe jut.

Nem sírok a kotta után. Nem hiszem, hogy amit lejegyeznek, az aztán úgy is marad. Arról nem beszélve, hogy mindenről hangfelvétel készül. Aki akarja, bármikor meghallgathatja, lejegyezheti, megtanulhatja. Aztán ha játssza, nekem ne mondja, ha mégsem olyan lesz, amilyennek várta.

A február 12-i, Művészetek Palotájában rögzített koncertet a Duna Televízió egy későbbi időpontban sugározza.