– Húszéves korom óta. Vagyis nagyon régen – feleli nevetve a kérdésre, mióta él Budapesten. Balogh Anna Tatán nőtt fel, s az élet számos területén érzi a kisvárosi gyermekkor előnyeit, föld-, illetve természetközelibb ember vált így belőle. Nyugalomban, semmi által nem hajszolva gyerekeskedett, s bár fontosnak tartja, hogy bizonyos időszakokban közel kerüljön az ember a pezsgő nagyvároshoz, azt mondja, jó, ha meg tudja őrizni a tisztaságát.

Ugyanúgy megy ki minden színpadra, hiszen a cél mindig ugyanaz: meg kell tölteni a teret

A Madách Színház művészbüféjében beszélgetünk egyébként, főpróbahét van, nem soká bemutatják a Jézus Krisztus Szupersztárt, minden adott tehát a feszültséghez, mégsem látni nyomát rajta az idegességnek – a vidámságnak és a közvetlenségnek annál inkább.

– Ha belépek a színházba, szeretem oldani a feszültséget –mondja, majd hozzáteszi: a színészi pálya érzékeny emberekkel van tele, akik ha feszültséget tapasztalnak, az átlagnál talán gyorsabban és intenzívebben lesznek maguk is feszültek. A jókedv az esetleges problémák megoldásában is sokat segít. No, nem arról van szó, hogy minden gondot vadalma módjára kéne semlegesíteni: szavaiból kiderül, Balogh Anna nem az elodázás, hanem a konfliktusmegoldás embere. Az egyenes beszéd legalább olyan fontos neki, mint a mosoly. És a kettő még csak ki sem zárja egymást.

– Akkor tudnak jól működni az emberi kapcsolatok, ha nem a saját véleményemet akarom visszahallani a másik szájából, hanem megpróbálom megérteni a másik ember gondolatmenetét. Az ő rendszerét. Ehhez viszont kell egyfajta nyitottság és nyugalom. Ha ez sikerül, előbb-utóbb kitisztul az ég, megoldódik a gubanc – így a színésznő, aki nem volt mindig ilyen derűs.

– Elég pesszimista gondolkodású, nagyon rossz önértékeléssel rendelkező, végtelenül zárkózott fiatal lány voltam, aki folyton küzdött a saját démonaival – eleveníti fel a múltat, aztán gyorsan hozzáteszi: most már úgy látja, tulajdonképpen áldás volt számára az az állapot, hiszen lehetőséget adott a változásra. Az időben való változtatásra. Olyan sokat várt el magától, olyan rossz értelemben volt maximalista, hogy egy idő után komolyan el kellett gondolkodnia, hová vezethet, ha folyton hagyja magát sajnáltatni a sarokban. Megideologizálta a saját félelmeit, kudarckerülő volt. Aztán rájött, hogy az életösztön mindennél fontosabb, és elkezdte, ahogy ő fogalmaz, újra „összerakni” magát. Elindult azon a felfedezőúton, amelynek a végén ott lehet a valódi Balogh Anna. Mert egy dolog, hogy milyen mintákat tanulunk egy családban, és egy másik, hogy legbelül miféle egyéniség lakozik bennünk. Tudatosan kezdte hát átgyúrni magát, a gondolkodásmódját, hogy pozitívvá, sikerképessé váljon. Nem elsősorban a színpadi sikerekről van szó, inkább arról a belső sikerről, hogy az ember jóban legyen önmagával. A belső harmóniáról.

– Amikor megértettem ezt az egész folyamatot, fellélegeztem: jaj, annyira jó embernek lenni. Milyen jó, hogy én is hibázhatok! – mondja nevetve. Az egyre nyitottabbá, befogadóbbá válás vezetett végül odáig, hogy jelentkezni merjen a színművészetire. Persze már jóval előtte is színész akart lenni, nem anynyira primér exhibicionizmusból, inkább belső kényszerből. Azt mondja, mindig érezte, hogy nem átlagos, meg azt is, hogy valamiben nagyon jó akar lenni. Egy ideig nem tudta, miben, csak azt, hogy szeretne valami nagyon erőset adni a világnak. Önmagát szerette volna megmutatni, gátlások nélkül, és erre a színpadot érezte a legmegfelelőbb csatornának.

Kezdetben többnyire prózai szerepeket kapott, mostanában inkább a zenés darabok találják meg. Azt mondja, nincs jó és rossz műfaj: a színház az színház – minden csupán a megvalósításon múlik. Nánai István szavait idézi, aki szerint direkt jó, hogy most, ebben az életszakaszban éli meg a zenés műveket, lubickolhat bennük úgymond, később pedig, ha igazán beérik, jönnek majd a karakteréhez passzoló drámai, illetve prózai szerepek is. Szerepálmai viszont tinédzser kora óta nincsenek. Azt mondja, 16 évesen mindent tragikusan élt meg, azt hitte, csak az a művészet, ami komoly. Ma már nem. A „kinyílással” párhuzamosan dobta el magától a görcsös ragaszkodást bizonyos szerepekhez, szerepkörökhöz. Úgy véli, nagyon szerencsés embertípus a színész, mert a nap huszonnégy órájában önmagával foglalkozhat, felfedezheti, ki is ő valójában, közelebb kerülhet saját magához, hogy úgy a színpadon, mint a hétköznapokon igazi és önazonos legyen. Ehhez az kell, hogy folyamatosan dolgozzon magán – ha pedig tisztességes munkát végez, bevonzza a jót. Az egyre jobb, pozitívabb barátokat, szerelmeket, munkakapcsolatokat, a rendezőket és a szerepeket is. A stúdiószínházat cseppnyivel jobban kedveli, mint a nagyszínpadot: talán nagyobb a tét. A kamarában nem lehet mismásolni, egyből kiderül, ha valami nem igazi. Könnyebb elvérezni. De azért ugyanúgy megy ki minden színpadra, hiszen a cél mindig ugyanaz: meg kell tölteni a teret. Személyes nagy bukása eddig nem volt – olyan már előfordult, hogy egy szerepet nem érzett a magáénak, de azt sem adta vissza. Megoldandó feladatként, tanulmányként fogta fel. Az ilyen helyzetek alázatra tanítják a színészt: mélyebbre kell ásni, hogy azonosulni tudjon a karakterrel, így később majd azok a szerepek is gazdagabbá tehetők, amelyek jobban illenek hozzá, s jó eséllyel elkerülhető, hogy az ember klisékből, patronokból dolgozzék.

– A színész mindig kiszolgál. Nem szabad, hogy szolga legyen, de mégis: a darabért van. Nem önmagában, az egójában fürdik, ripacskodik, hanem a lehető legjobb értelemben véve: belesimul az előadásba.Mert az a jó, ha egy előadás egységes – mondja.

Színikritikát, na, azt nem olvas. A jó bírálat mindig eljut hozzá, ha pedig rossz egy darabban, úgyis tudja. Ha magától valamiért nem, a bizalmi körébe tartozó szakmabeliek őszintén elmondják neki. Könyveket viszont annál szívesebben vesz a kezébe. Legutóbb Bernhard Schlink A felolvasó című regényét olvasta egy transzferben, hazafelé jövet, de szereti Paulo Coelho Tizenegy percét, amelynek drámaváltozatában játszik is a Tháliában. Azt mondja, a szórakoztató irodalmat, csakúgy, mint a színházat, lehet jól és rosszul csinálni. Coelho pedig jól csinálja, „valamit nagyon tud”. Egyébként minden férfinak kötelezővé tenné a kötetet, amely arról szól, hogyan szembesül egy nő a saját nemiségével, szexusával, nőiségével, s hogyan küzd azért, hogy ezt, a valódi intimitást igazán megélhesse. De gyakran fordul ezoterikus olvasmányokhoz is, nagyon kedveli például Oshót. Legkedvesebb két könyve azonban mégis az Anna KareninaTolsztojtól, na és Somerset Maugham Színház című regénye. És igen, néha belefirkál a könyvekbe, ha úgy érzi, fontos mondatokkal fut öszsze. Némelyik könyve: egy nagy aláhúzás.

– Azokat nem is merem kölcsönadni, kicsit cikinek érzem, hogy minden oldalon aláhúzogatok. De hát ilyen vagyok, és kész.