A Lágymányosi öböl 1910 körül: már áll a Műegyetem épülete

Budapest, Hornyánszky Viktor kiadása

Lord Albert műépítész 1899 októberében vetette papírra ezeket a keserű szavakat. S valóban, már négy év telt el azóta, hogy bérlők lepték el a fényes New Yorkpalotát, amely körül egyre­másra nőttek ki a földből a térképen frissen kijelölt új körút díszes homlokzatú bérkaszárnyái. Három éve avatták fel a pesti kiskörút végét a Gellért-hegy alatti Duna-parttal összekötni hivatott Ferenc József hidat; akárcsak a földalatti vasutat - melynek egész Európa a csodájára járt -; vagy épp Lechner Ödön mellbevágó palotáját, melyben a magyar iparművészek állíthatták ki munkáikat, illetve az új színházat a Lipótváros peremén.

Korábban sosem látott pompával ragyogott Budán a Mátyás-templom, s habár azóta is elröppent két esztendő, hogy a pompás új Központi Vásárcsarnok friss mészillatát elnyomta a zöldségesek, húsosok és halasok portékájának szagegyvelege, semmittevésnek éppenséggel nehéz volt nevezni, ami a városban folyt.

Már épült a szépművészet csarnoka és az ezredévi emlékmű a Városligetben, s kőre cserélték a Vajdahunyad vára ideiglenes szerkezetét. Lassan tető alá került a réginél háromszor nagyobb, új királyi palota a Várhegyen. És bár a millennium évében Göőz József - tankönyvet írván a főváros történelméről a serdületlen ifjúság okulására - még csak vágyott tervként írt arról, hogy egyszer majd egybecsatolják a Margit-szigetet a délnyugati csücskénél lévő Nádor­szigettel, és „annyira meghosszabítják, hogy a Margit híd közepéről kocsiút vezethessen oda”, ez a munka már nagy erőkkel folyt is.

Alig egy év volt hátra, hogy bárki kényelmesen kisétálhasson a szigetre - már ha megfizette a borsos beléptidíjat. A pesti Belvárosból induló új híd építése is annyira előrehaladt, hogy a városatyák nekiláttak a hídfő útjában álló régi városháza kiürítésének. Hivataluk az e célra megvásárolt hajdani invalidusházba költözött, a Belváros háromszáz éves házait, girbegurba utcáit és festői tereit pedig megrohanták a bontómunkásokkal versenyző piktorok és fotográfusok, hogy megörökítsék, amit még lehet.

Az új körút kiépítése már a két végén, a Dunához közel tartott. Megnyitották a Budai Vigadót, a lassan­lassan elkészülő Országház tőszomszédságában pedig dobra verték a lebontott Újépület frissen kiparcellázott telkeit. A gyászos emlékű, irdatlan kaszárnya immár csak a feketefehér fényképeken létezett, hatalmas szürke tömbként. No meg Pásztor Árpád regényes emlékiratában, a Muziban, amely egy, a falak közé besurranó kisgyerek színes élményeit rögzítette: „egész város volt a Nájgebáj.

Elszórva a poros, óriási területen nagy kék házak, földbe cövekelt korlátok között lovakat járattak, nagy messze hatalmas rézkondérok füstölögtek, másfelé nyitott ajtajú nagy fészerek, istállók, épületek. Kiabálás, lótás-futás mindenfelé, a hátsó kapun - alig lehet odalátni! - szekerek vonultak ki, ott meg vasrácsos ablakok, talán épp a 49­es börtönök”. De mindebből ekkor már nem volt semmi. Az első huszonegy telket szinte elkapkodták, vett belőlük a Budapesti Áru­ és Értéktőzsde, a Budapest Közúti Vaspálya Rt., a Királyi Postatakarék-pénztár, az Adria hajózási társaság és az Osztrák-Magyar Bank is. A harmincéves adómentességért cserébe azonnal meg kellett kezdeniük az építkezést.

Lord Albert azonban ennél többre vágyott. „Most van itt a napja, hogy eszmeváltást folytassunk arról, hogyan fogjuk Budapestet építeni a jövő században, ha majd újra felpezsdül a tevékenység. Építeni - mondom - nem rombolni. Elég volt már a meglevőnek örökös felforgatásából. Ha az újat tervszerűen fogjuk végigvezetni, fővárosunk még mindig mintavárossá fejlődhetik” - írta bizakodva, hogy aztán pontokba szedve azt is kifejtse, miként látja elérhetőnek e nagy célt.

A műépítész mélységesen elégedetlen volt először is a város 1894. január elsején életbe lépett szabályozási tervével, amely négy építési övezetre osztotta az egyesült fővárost. Az első kettőben - azaz szinte mindenütt, ahol akkortájt bárki is építkezni akart - csak zártsorú beépítést tett lehetővé, olyan teleknagyságokkal, amelyek bérkaszárnyák emelésére csábítottak. Kizárólag a külvárosokban engedélyezték a villák, sorházak építését, de a teleknagyság még a legkülső övezetben is 300 négyszögölben szabatott meg.

Lord Albert viszont úgy vélte: ez a szabályozás sem városrendezési, sem társadalmi okokból nem állja meg a helyét. Vehemensen követelte, hogy a házakat ne tömbökbe, hanem nyílt sorokba, szabadon építsék, így minden lakásnak jusson friss levegő és valamennyi napfény. Mint írta, korábban ennek a rendezési módnak maga a főváros volt a legfőbb ellenzője, hiszen így kétszer annyi utcát kellett volna kiépítenie.

De ez az akadály már elhárult az egészséges városfejlesztés útjából: az utcakövezés árát egyszerűen ráterhelték ugyanis a telektulajdonosokra. Ezzel az erővel tehát - vitte tovább a gondolatot a szerző - akár szélesebbre is lehet húzni az utcavonalakat, kötelezve egyúttal a befektetőket arra is, hogy fákkal és bokrokkal élénkítsék a közterületeket. A város szépülésének további záloga lehet a szökőkutak kialakítása és a terek megnyitása is, biztosítandó az arra érdemes épületekre való jobb rálátást.

A látványnál is nagyobb gondot jelentett viszont Lord Albert szerint, hogy a túl nagy - a belterületeken 600, illetve 1000 négyszögöles - teleknagyság útját állja az egészségesebb, sorházas-villás övezetek kialakulásának. Ezt ellensúlyozandó a budai hegyek parcellázására tett javaslatot: az így „keletkező kicsiny, körülbelül százötven­kétszáz négyszögölre terjedő telkek mezőgazdasági czélokra nem lesznek alkalmasak, de igen is alkalmasak, sőt csupán arra rendeltetvék, hogy a tulajdonos annak idején lakházat építsen rajtuk, de csak a maga és családja részére, a fönnmaradó részen pedig már manapság is kertészetet űzzön, fákat neveljen. Ezáltal a kopár hegyvidék rövid idő alatt viruló ligetté válik”, a kialakuló majorságok pedig az így vagyonhoz jutó legszegényebb rétegek létalapját teremthetik meg.

A szerző a megoldás zálogának mindazonáltal a távlatos várostervezést látta. Legyen szó akár a zsúfoltságból menekülni vágyó városlakók által Budapest környékén létesített telepekről, melyek akkorra már gyűrűbe fogták a fővárost - „mi sem világosabb, minthogy a rohamosan haladó Budapest előbb vagy utóbb eléri fejlődésében e telepeket.

Óriási zűrzavar lesz ennek az eredménye, mert a telepen építők saját ízlésük szerint és főleg minden csatlakozásra számított terv nélkül állították fel házaikat” - vagy az építési övezetek kialakításáról, amelyet Lord Albert városrészenként látott megvalósíthatónak. Ugyancsak a távlatosság óhajtása mutatkozott meg abban, hogy úgy látta, „a városrendezési terv megalkotása nem hajtható végre a nyilvánosság kizárásával”, vagy hogy nemcsak a budai hegyek, hanem a lágymányosi Duna-part hasznosítására is részletekbe menő javaslatot tett.

Ez utóbbi idea egészen lelkesült ötletparádéra ragadtatta a szerzőt. Úgy vélte, az a hatalmas terület, amely lényegében beépítetlenül tátongott a Gellért­hegytől délre, gondos tervezéssel a város új, vonzó negyede lehet. A Ferenc József híd budai hídfőjére pályázó Műegyetem gondolatát továbbfejlesztve egész diáknegyedet álmodott ide, tanépületekkel, különféle fakultások hallgatói által lakott, egészséges sorházakkal - a bérkaszárnyák emelését egyenesen megtiltotta volna -, valamint fillérekért igénybe vehető, tágas sportpályákkal. A vasúti híd északi oldalára szánta a város új kereskedelmi kikötőjét - erősen kritizálva a sokak által támogatott csepeli megoldást -, onnan délre pedig a gyárak és üzemek számára jelölt volna ki új ipari zónát.

Lord Albertről mindettől eltekintve nem tudunk túl sokat. Esszéit, amelyekből ezt a kötetet összeállította, csak részben írta Budapesten: többnek a keletkezési helyéül Berlint, Münchent, Firenzét jelölte meg. Egyetlen rendelkezésünkre álló életrajzából is úgy tűnik, hogy a műépítész, aki elképzelései közreadásakor mindössze huszonöt éves volt, sokat utazott. Építészeti tanulmányait Budapesten és Münchenben végezte, majd szakismereteinek kiegészítése céljából végigjárta a nagyobb német és olasz városokat.

Mindehhez alighanem nagyiparos édesapja, Lord Lajos vagyona, valamint külföldi lapok képzőművészeti kritikusaként ténykedő édesanyja, Lord Adél szellemi öröksége teremtett számára alapot. A századfordulón kelt biográfia szerint 1900. április elsején elfoglalta a Honi Ipar című lap főszerkesztői székét - ez az utolsó adatunk róla. Megvalósultépülettervének nem akadtunk a nyomára, s olyan további művet sem találtunk, amelyet szerzőként jegyzett volna.

Egy dolog azonban biztos: a könyv megjelenésekor Lord Albert a Fehérvári út 2. szám alatt lakott. Abban a mindössze néhány tömbből álló városkezdeményben, amely a Gellért-hegy tövében, az akkor még kiépítetlen Sárosfürdő mellett épp csak hogy elkezdett terjeszkedni a feltöltésre váró Duna-öböl felé. Lágymányoson tehát.

Kapcsolódó cikkek: Az építészek a budapesti olimpiáért szurkolnak | 'Tudják az emberek, hogy mi történik körülöttük!' | A főépítész nem várja meg a felhőkarcolókat | Ősbudavárától a Varázshegyig | Kibontott évszázadok a „Rácz-fürdőben”