A számtan itt annyira egyszerű, hogy valószínűleg még egy minisztériumban is meg tudnák érteni. 10 hét iskolai szünet, mínusz 2 hét szülő által kivehető szabadság az egyenlő 8 hét permanens probléma. Ennyi időt kevés nagyszülő képes/akar vállalni, marad a munkahelyre becipelés, az utca vagy a tábor. Utóbbi minimum 25 ezer forintba kerül hetente, ami nem sokkal kevesebb, mint amennyit – a nemzetgazdasági átlagjövedelemből kiindulva – a szülő azon a héten keres.
Tehát azért dolgozik, hogy valaki vigyázzon a gyerekére, amíg dolgozik. Ennyi erővel lehetne a gyerekével is, anyagilag ugyanott tart. Így működik a munkanélküliség-alapú állam. A tízhetes nyári szünet pontosan megmutatja, hogy mi a kimondatlan előfeltevése az oktatási rendszernek: a szülők nem dolgoznak. Legalábbis nem mindketten. Vagy, ha mégis, akkor azt a szocializmusban begyakorolt munkamorállal teszik, amibe a napközbeni gyerekvigyázás vagy a többhetes nyári szabadság simán belefér.
Logisztikai szempontból a válás kifejezetten hasznos, mert az már kétszer két hetet fed le a szünetből. Ha nem ez lenne a kiindulópont, akkor nyilvánvalóan nem zárnának be az iskolák két és fél hónapra (az óvodák csak egy és félre), ahogy nem zár be nyáron a rendőrség, az adóhivatal, és nem szünetel az állami szolgáltatások zöme sem. Csak a hóeltakarítás és a gyerekfelügyelet. Hó az nincs, viszont a gyerekekkel nem lehet bírni a melegben.
A sztárországként megjelölt Szingapúrban az év minden hónapjában 30 fok körüli a hőmérséklet, ők valahogy megoldják. De az egy munkaalapú állam. Ráadásul nem is az a kérdés, hogy tartanak-e július közepén rendes tanórát a gyerekeknek, mert ezt még azok sem kívánják, akik a nyári szünetet amúgy lerövidítenék, és az év más időszakára osztanák el a felszabaduló napokat, hanem az, hogy az állam biztosít-e közszolgáltatás formájában színvonalas és biztonságos programokat azoknak a gyerekeknek, akiknek nincs megoldva 10 héten keresztül a nyaraltatásuk.
Mindez nagyon jellemző az egészre. A magyar iskolarendszer egyik legjellegzetesebb, egyben legnyomasztóbb tulajdonsága, hogy nem csökkenti, hanem növeli a társadalmi egyenlőtlenségeket. Kevés olyan ország van még a világon, ahol a tanulmányi sikerek, a továbbtanulás és később a munkavállalás szempontjából annyira meghatározó lenne, hogy milyen családba születik egy gyerek és melyik iskolában tanul. Az összes nemzetközi összehasonlító felmérés ezt bizonyítja. Vannak iskolák, amelyek használható tudást adnak, és vannak, amelyek nem.
Vannak családok, amelyek képesek hozzáigazítani a gyerek teljesítményét az iskolai elvárásokhoz, vannak, amelyek nem. Ebben a rendszerben miért lenne más a vakáció, mint a tanév? Szeptemberben a gyerekek egyik része feltöltekezve kezdi a tanévet. Ők a nyáron pihentek, táboroztak, utaztak. Az sem ritka, hogy valamilyen képzésen vettek részt. Nyelvtanfolyamon, felkészítőn, korrepetáláson, sportfoglalkozáson. A gyerekek másik része ezalatt bandázott, tabletezett, tévét bámult, útban volt, unatkozott.
A két csoport tanulási esélyei között a távolság a nyáron csak nagyobb lett. Megállapíthatjuk tehát: a magyar oktatási rendszer akkor is növeli az egyenlőtlenséget, amikor az iskolák éppen zárva tartanak. A bajt a kormány is érzékeli. Az elmúlt négy év átalakításai során mindig hivatkoztak az iskolák közötti különbségek problémájára. Szerintük pont ezért volt szükség a totális központosításra, az önkormányzati fenntartás megszüntetésére, a tankönyvpiac államosítására, a korporatív pedagóguskar felállítására, az iskolai autonómia felszámolására.
A minisztérium azzal érvel, hogy csak így lehet az esélyegyenlőséget megteremteni. Ha minden gyerek ugyanabból a tankönyvből ugyanazt a tananyagot ugyanolyan módszerrel tanulja az egyetlen központból igazgatott uniformizált iskolákban, akkor igazságosabb és eredményesebb lesz az oktatási rendszer. Így a kormány. Mint a hatvanas években. Mert de jó is volt az akkor. A magyar iskola világhírű volt. Vagy, ha világhírű nem is volt, azért ki lehetett bírni. Lehet kritizálni a poroszos szemléletet, mégis felnőttünk.
Ehhez képest a szocialista oktatás és a „világhírű” iskola minőségéről semmi sem tanúskodik jobban annál a ténynél, hogy a mai munkanélküliek jelentős részét abban az időszakban tanították. Persze, persze, volt a rendszerváltás és a gazdasági szerkezetváltás. De az egész paradigmaváltás erről szól a világon: a tudás, amit az iskolának mindenekelőtt meg kell tanítania a gyerekeknek, az az alkalmazkodás. A tanulni tudás.
Ami nem más, mint képesség a fejlődésre, az új ismeretek befogadására és alkalmazására, életkortól függetlenül. Mert mindig szűnnek meg gyárak, mindig történik valamilyen krízis, egész szakmák értékelődhetnek le vagy fel néhány év alatt, és ehhez politikai rendszerváltásra sincs szükség. Ilyen a modern piacgazdaság. Ami nem feltétlenül jó, de jobbat még nem találtak ki, és amíg nem találnak ki, addig úgy kell tekinteni rá, mint adottságra.
Aki tud alkalmazkodni hozzá tanulással, megfelelő önismerettel, nyitottsággal, az a felszínen marad. Aki nem, mert például az iskolában ilyen készségek elsajátításával nem foglalkoztak, annak az első kényszerű munkahely- vagy szakmaváltás a tartós munkanélküliség kezdetét jelentheti. A korszerű iskola ezért képességet fejleszt. A módszert rábízza a pedagógusra, a szakmai műhelyekre. Nem uniformizál, hanem igazodik a helyi sajátosságokhoz, a gyerekekhez, a valósághoz.
Például ahhoz, hogy a hatvanas évek óta történt ez-az, többek között egy informatikai forradalmon is túl vagyunk. A jelenlegi kormány éppen az ellenkező irányba halad. A hatvanas évek iskoláját hozza vissza, amelyik nem kompetenciákat fejlesztetett, hanem lexikális adatokat tanított a központi előírás szerint. Egyféle tantervből, egyféle tankönyvből, egyféle szemlélet szerint. Kovalens kötést igen, használható nyelvtudást nem.
A dél-kínai textilipar központját igen, üzleti terv készítését nem. A mai gyerekeket, akiket így készítenek fel a nagybetűs életre, ahogy azt mondani szokták, már a szocialista gazdaság mesterséges burka sem fogja védeni. Őket hasznos felszerelés és túlélőkészlet nélkül zavarják majd ki a hidegbe. De legalább egyformán lesznek alulöltözöttek – büszkélkedhet az a kormány, amelyik az iskolák közti minőségi különbséget a központosítással és az uniformizálással próbálta eltüntetni.
Valójában az egyenlőtlenség most szabadul el igazán. Aki ugyanis megteheti, elmenekül az állami rendszerből. A középosztály keresi a kiutat, és részben meg is találja az egyházi és az alapítványi iskolákon keresztül. A még tehetősebbek, már középiskolás korban próbálják más országokban vagy itthoni fizetős iskolákban taníttatni a gyereküket. A nyolcosztályos gimnáziumokba, amelyek többnyire garantálnak valamiféle minőséget (és védelmet az elavult tudáseszménnyel szemben), a túljelentkezés hatalmas.
A rendszer másik végén ott állnak a szegregáló iskolák, az újranyitott falusi kisiskolák, a lebutított szakiskolák, amelyek semmi másra nem jók, csak a gyerekek egy részének elkülönítésére, amíg el nem érik azt a kort, amikortól napszámosként vagy közmunkásként ideig-óráig használni lehet őket. Utána jön az elkerülhetetlen munkanélküliség, de annak is van előnye, nekik legalább nem gond vigyázni a gyerekekre a vakáció alatt.
