Arról viszont nincs szó, hogy a vakok és a gyengén látók – ahogyan az a sajtóban nemrég némi pejoratív éllel megjelent – ingyen horgászhatnának: az állami jegyet ugyan ingyen kapják, ám a területi engedélyért (ami jellemzően jóval drágább, akár több tízezer forintos tétel is lehet) nekik is ugyanúgy fizetniük kell, mint bárki másnak.
Ahogyan lapunk kérdésére Dérer István, a Magyar Országos Horgász Szövetség (Mohosz) alelnöke megfogalmazta, számukra egyformán fontos a közel háromszázezer szervezett horgász kényelme és a horgászvizek hasznosításának törvényes rendje, utóbbihoz pedig az is hozzátartozik, hogy pontosan ismerni lehessen a zsákmány mennyiségét és minőségét.
Vannak változtatások, amelyekkel egyetértenek – ilyen például a kereskedelmi halászat kitiltása a természetes vizekről, bár ezzel kapcsolatban az alelnök megjegyezte: nem zárható ki, hogy később a horgászszervezetek által kontrollált állományszabályozó, szelekciós halászati beavatkozásokra azért szükség lesz –, de az adminisztrációs kötelezettségek egyszerűsítése érdekében voltak és lesznek is módosító javaslataik. Sőt, bizonyos körben (vizsgáztatás, jegykiadás, naplófeldolgozás) szeretnék azokat saját hálózatukon keresztül ellátva újra közelebb vinni a horgászokhoz, egyszerűsítve és rugalmasabbá téve a horgásszá válás, illetve az éves adminisztráció feladatait.
Azt viszont kérdésünkre a Mohosznál is megerősítették, hogy a szigor hatására több fogási napló érkezik be (az adatok feldolgozását továbbra is az egyesületek végzik, és ők továbbítják azokat a halászati hatósághoz), így egy-két éven belül várhatóan a horgászfogásokról is sokkal pontosabb képünk lesz – annak ellenére is, hogy az új típusú fogási napló számos panasz szerint az idősebb sporttársak egy része számára olvashatatlan az apró betűk miatt.
A vitatott, de halvédelmi megfontolásokból a horgászszervezetek által tolerált újdonságok közé tartozik, hogy a november 1. és március 15. közötti időszakokban, amikor a halak vermelnek, tilos halradart használni, a kívülről – vagyis szabálytalanul, nem a szájban – megakasztott halat pedig nem szabad megtartani, hogy kisebb legyen a kísértés a gereblyézésnek nevezett orvhorgászmódszer alkalmazására. Állatvédelmi és az illegális nagyhal-kereskedelmet akadályozó funkciója is van annak az előírásnak, hogy a 30 centiméternél nagyobb halat csak leölt állapotban lehet elvinni a vízpartról.
Idehaza a Mohosz tavalyi adatai szerint mintegy 290 ezer szervezett horgász és több mint 1000 horgászegyesület van. A létszámból és a szervezettségből adódó erős érdekérvényesítő képességet jelzi, hogy a kormány szabályozási elképzelései közül a legnyilvánvalóbb vadhajtásokat már a törvény megjelenése előtt, az egyeztetések során ki tudták gyomlálni – így került ki korábban a szövegből például az a rendelkezés, hogy a „méreten felüli” dévérkeszeget és süllőt mindenhol vissza kell engedni a vízbe (az egyik érvrendszer szerint mindkét halfaj túlságosan érzékeny, a fárasztás után visszadobott példányok többsége valószínűleg nem maradt volna életben). Ugyanakkor – lehetőség szerint az egyesületi, hasznosítói önszabályozás keretében – például a nagy pontyok kötelező visszaengedését elfogadhatónak tartják: még ha ökológiai indoka nincs is, az adott vízterület idegenforgalmi értékét megnöveli, ha ott kapitális halakra is lehet horgászni.
A horgászszervezetekre idén újabb erőpróba vár: a halászati (illetve új nevén, kibővített tartalommal: halgazdálkodási) hasznosítási jogok az év végén számos horgászvízen, egyebek mellett a Velencei tavon is lejárnak. A hamarosan kiírandó pályázatoknál ismét szükség lesz a lobbierőre: a népszerű, a horgász-idegenforgalom szempontjából kitüntetett tavakban és folyószakaszokban az üzleti csoportok is komoly fantáziát látnak.
