A dokumentum a hűtőtornyos megoldást javasolja, ám informátorunk szerint ez egyértelműen politikai megfontolásból került a tanulmányba: a hűtőtorony túlságosan drága – darabonként 100 milliárd forint, és kettő kellene belőle –, ráadásul ilyen méretű és technológiájú berendezést Magyarországon még soha nem építettek, gyakorlatilag mindent (a tudást, a felhasznált anyagokat és a szakembereket is) importálni kellene hozzá.
A másik, lényegesen olcsóbb megoldás a vízhűtés, vagyis a Duna Fajsznál történő megduzzasztása lenne, ami a szakértők szerint több előnyt is kínál: teljes egészében belföldi erőforrásokból megépíthető, kedvezőbb a hatásfoka, megoldja a hajózási gondokat, és az erőműből a mederbe visszatérő használt hűtővíz legnagyobb környezeti kockázatát, a Duna hőterhelését is sokkal kezelhetőbbé teszi.
Elvben létezik egy harmadik módszer is, mégpedig a hűtővízcsatorna kimélyítése, ezt azonban az előkészítők kapásból elvetették: egyrészt a létesítés alatt le kellene állítani az atomerőművet, másrészt egy tartós aszály vagy a medermélyülés folytatódása esetén ez sem nyújtana hosszú távon biztonságos megoldást. A fentieket kérdésünkre Mészáros Csaba, a Műegyetem vízépítési és vízgazdálkodási tanszékének docense is megerősítette, hangsúlyozva: legutóbb 2011 nyarán fordult elő hűtési havária, amikor csak az ország minden részéről odaszállított szivattyúkkal tudták biztosítani a paksi blokkok hűtővízellátását.
Az oktató hívta fel a figyelmünket arra a problémára is, amelyet az atomerőművi áramtermelés rugalmatlansága okoz. A reaktorok teljesítményét nem lehet rövid idő alatt csökkenteni vagy növelni, így azok nem tudják követni az áramfelhasználási igények változását. Ezt a nemzetközi gyakorlatban leginkább olyan szivattyús-tározós erőművekkel szokták kivédeni, amelyek nagyon gyorsan, 2-3 percen belül beindíthatóak. A szivattyústározós erőmű (amely egy felső és egy alsó víztározóból, illetve a kettőt összekötő vezetékből, a vizet felpumpáló szivattyúból meg a lefelé zúduló víz által meghajtott generátorból áll) jellemzően úgy működik, hogy „völgyidőszakban” az olcsó éjszakai árammal felpumpálják a vizet a felső tározóba, majd fogyasztási csúcsidőben leengedik, áramot termelve vele.
Lapunk információi szerint Magyarországnak jelenleg évi 60-70 milliárd forintjába kerül, hogy nincs szivattyús-tározós erőműve, és ezt a „szolgáltatást” külföldről, többnyire Ausztriából vesszük igénybe (összehasonlításul: a paksi atomerőmű teljes éves bevétele 180 milliárd forint). Mint egy iparági forrásunk elmondta, jelenleg az állandóan termelő paksi blokkok éjszakai árammennyisége felhasználhatatlan, sem idehaza, sem külföldön nincs rá igény (az európai árampiacon brutális éjszakai áramfölösleg van).
Ezért a paksi éjszakai árammal Ausztriában feltöltik a szivattyús-tározós erőműveket, majd nappal, csúcsidőszakban visszavásároljuk tőlük az áramot (tulajdonképpen a sajátunkat), de már a megemelt, sokszoros áron. Ez a helyzet teljességgel kezelhetetlenné válik, ha az új blokkok megépülnek, már csak az áramszállító-kapacitás hiánya miatt is. A már említett megvalósíthatósági tanulmány írja, hogy a régi és az új blokkok párhuzamos működtetése nem oldható meg egy szivattyús-tározós erőmű felépítése nélkül.
Úgy tudjuk, az MVM, illetve a kormány egy 600 megawattos erőmű felépítésével számol, amiről már az Európai Bizottság illetékeseit is tájékoztatták (a 2008-as tervekben 430 millió eurós becsült költség szerepel). A létesítéshez mintegy 30 helyszínt vizsgáltak meg, és végül kevesebb mint tíz maradt fenn a rostán. Környezetvédelmi okokból a legcélszerűbb egy korábbi bányaterület felhasználása lenne, ugyanakkor egy szakmai blog írása szerint „négy-öt tenné lehetővé olyan nyitott rendszer létesítését, amelyben az alsó tározót természetes felszíni víz (Duna) alkotja”.
|
Lapunk információi szerint Magyarországnak jelenleg évi 60-70 milliárd forintjába kerül, hogy nincs szivattyús-tározós erőműve
KURUCZ ÁRPÁD / Népszabadság |
A lapunk által megkérdezett szakértők egyértelműnek mondták, hogy ez a megoldás – amikor a Duna medre a tározórendszer alsó tartálya – sokkal olcsóbb az összes többinél, annak ellenére is, hogy (ugyanúgy, mint a hűtővíz esetében) feltételezi a Duna „újraszabályozását”, vagyis bizonyos fokú duzzasztását. Ebben az esetben a tározó kapacitásának 1000-1200 megawattra bővítése is lehetővé válna. A Paksra tervezett új orosz blokkok egyébként rugalmasabbak a régieknél, azaz a rendszerigényekhez igazodva megoldható a 60 vagy akár az 50 százalékra történő gyors visszaterhelésük.
Ez azonban egyáltalán nem teszi szükségtelenné a szivattyús-tározós erőmű megépítését. A visszaterhelés ugyanis azt jelenti, hogy az erőmű olyankor nem termel áramot, a lehetségesnél alacsonyabb teljesítménnyel üzemel. Az Orbán-kormány által készített gazdasági kalkulációk – amelyek egyébként a jelenlegi szabadpiaci árakat kétszeresen meghaladó, kilowattóránként 27-31 forintos megtérülést biztosító áramárral számolnak az új blokkok esetében – rendkívül magas, 90 százalék körüli átlagos kapacitáskihasználásra épülnek, vagyis arra, hogy az új atomerőmű (a kötelező karbantartás miatti kényszerszüneteket leszámítva) éjjel-nappal csúcsüzemben működik.
Ezt a napi rendszerességű visszaterhelés kizárná – mivel a nappali csúcs- és az éjszakai völgyidőszak áramigénye között akár kétszeres különbség is lehet –, eleve kétségessé téve bármiféle megtérülést. A visszaterheléseket az említett arányok miatt a szivattyús-tározós erőmű sem tudja teljesen kiiktatni, de a mértéküket csökkentheti. Éppen a fentiek okán akarták az MVM-ben szakértői szinten mindenképpen elkerülni azt a helyzetet, hogy az új és a régi blokkok párhuzamosan üzemeljenek: ebben az esetben ugyanis egyrészt a bővítés gazdaságossága még papíron sem igazolható, másrészt a Duna nehezen kikerülhető belépcsőzése jelentősen megnöveli a projekttel szembeni, amúgy is meglévő lakossági ellenállást, illetve a beruházás politikai kockázatát.
