|
| Fotó: Földi Imre / Népszabadság |
A 4-es, 6-os villamos végállomását formás látszóbeton felépítmény fedi, amely azonban lehetett volna éppen annyival szélesebb, hogy ne kizárólag függőlegesen szakadó esőben és kimondottan a delelőn járó naptól óvja az utazókat a viszontagságoktól. A szökőkút és a páraszolgáltató berendezés ügyes, mögötte, a fafelületekkel szerelt, antik színházi nézőteret parafrazeálni látszó építményt azonban nem nagyon értjük.
|
| Fotó: Földi Imre / Népszabadság |
Az attrakciót Kabai József leginkább a 2010-es évek nagy stadionépítési időszakának megnyilvánulásaként értékeli, másrészt a gondoskodó, atyáskodó városvezetés gesztusaként, hogy
na, gyerekek, itt fogtok találkozni, ide fogtok leülni, szívesen, máskor is.
Ez vagy így lesz, vagy nem, de inkább nem, mert ennél a virágágyások betonszegélye is hívogatóbb, különösen azok, amelyeken elveszett pénztárcákat és mérethű csigákat formázó réz kisplasztikák láthatók, amíg még igen. Már ha itt egyáltalán találkozni akar valaki, pláne még leülni is: sajnos pillanatnyilag erre az égvilágon senkinek semmi oka, ez a tér ebben a formájában és tudásával nem több, mint egy tökéletesen személytelen közlekedési csomópont, amelyen a lehető leggyorsabban célszerű áthaladni – összegzett érdeklődésünkre a blogger, akivel egyként reménykedünk: nem lesz ez mindig így, mert biztos kocsmák is szerepelnek a koncepcióban, csak még nem értek ide.
|
| Fotó: Földi Imre / Népszabadság |
Az újrazöldítés korai fázisában talált, hajdan nyílt színi vécéként és szemétlerakóként hasznosult rézsűk és a Várfok, illetve Csaba utca felőli, mozgólépcsővel szerelt átereszt csak dicsérni tudjuk, az új óra viszont erősen megosztott bennünket. Kabai József szerint meg kellett volna tartani a régit, de legalábbis a replikáját, magunk azonban nem vagyunk ennyire szigorúak, beérjük az utalással, miszerint a digitális kijelzőket felmutató, hatméteres betonéken továbbra is látható a régi óra ábrázolata, a jellegzetes magasfeszültségű oszlopával, amelynek tónusát a korrózió azokban az évtizedekben érlelte olyanra, amilyennek szerettük, amikor még ifjak voltunk, okosak és szépek, többnyire.
|
| Fotó: Földi Imre / Népszabadság |
Felemás benyomásokat keltett a legjobb formáját mutató legyezőtetős metróépület üvegzete elé szerkesztett gigantikus, 1823-as dátumozású Pest-Buda beton térkép is. Részint, mert roppant dekoratív, másrészt, bosszantó, hogy a városarculat felelős formálói megint nem bírták ki, hogy ne hozzák be valahogy a XXI. századi összképbe a történelem általuk még respektált és valamelyest értett legmodernebb korszakát, tehát a XIX. századot, harmadrészt, mert bőven találhattak volna valami helyhez köthetőbb témát, mint az egész korabeli várost, akkori állapotában, amikor a Széll Kálmán tér még nem is létezett – így véljük mi.
(A felújított Széll Kálmán térről készített további képeinket galériánkban nézhetik meg: >>>)
Tetszik:
- az újrazöldített rézsű,
- a kisplasztikák a betonszegélyeken,
- a Várfok utcához vezető mozgólépcső.
Nem tetszik:
- a tengernyi térkő,
- az injekcióstű-szerű lámpaoszlopok,
- a 4-es, 6-os megállójának betonteteje.
Népművészet
A jelek szerint mindenki igyekszik kivenni a részét a most még kissé rideg miliő gyors humanizálásából, egy ismeretlen például az egyik telefonfülkében az e helyütt különösen megejtő „pénisz” szóval jelezte, hogy a történtek ellenére sem valami hideg, elembertelenedett skandináv városban járunk, hanem szerencsére még mindig a jókedvű Bel-Budán.
