Várszegi Asztrik: Tudok sírni a sírókkal
A köztudatban úgy él, hogy a karácsony a legnagyobb keresztény ünnep. Pedig ez tévedés.
A gyermek születése, Isten közénk jövetele valahogy mélyebben, érzéseikben jobban érinti az embereket, mint ahogyan az a keresztény teológia szempontjából tényszerűen indokolt lenne. Valójában a húsvét a legnagyobb ünnep, a legfontosabb esemény. Igen ám, de ahhoz, hogy Jézus Krisztus elindítsa a kereszténység világmisszióját, közöttünk éljen, meghaljon és feltámadjon, előbb meg kellett születnie. Ha erre gondolunk, akkor a teljes titok megünnepléséhez a karácsony is szervesen hozzátartozik.
Sopronban született, egyedüli gyerekként, 1946-ban. A háború utáni években az egész országban hatalmas volt a nélkülözés. Vissza tud emlékezni, hogy kisgyerekkorában mi került a karácsonyfa alá?
Korábbról kezdeném. Anya és fia a dolgok természeténél fogva szimbiotikus egységben van, ez a különleges kapcsolat, ha nem is fiziológiai értelemben, a születés után is megmarad. Szüleim 1945 márciusában kötöttek házasságot. Édesapám fiatal katona volt, hadtápos. Egységét „rugalmasan visszavonták”, magyarán: menekültek az oroszok elől. Édesanyámék Németországba kerültek. Anyám onnan áldott állapotban, 1944 december 25-én, egy szenesvagon tetején érkezett meg Budapestre, a ferencvárosi állomásra. A nyolcadik hónapban volt, amikor – bocsánat a szóért – lerongyolódva, koszosan Sopronba ért. A saját apja nem ismerte fel. Azt hitte, hogy egy alamizsnát kérő koldusasszony kopogott be hozzá. Csak a második megszólításra döbbent rá, hogy a lányával beszél. Az utolsó négy hetet édesanyám már otthon töltötte. Mindig mondogatta, hogy nehéz szülés volt. Tehát az első, ha nem is tudatosan, de mégis anyámmal közösen ünnepelt karácsony menekülés közben, az úton telt.
És a ténylegesen átélt élmények?
A karácsonyból leginkább a hév és az öröm érzése maradt meg. Ahogyan belépek a szobába, és meglátom a karácsonyfát... Ajándékokra nem emlékszem, egyetlenegyre sem. Kivéve 1956-ot, de akkor már nem kisgyerek voltam, hanem serdülőfélben lévő fiú. Két ajándékot kaptam: egy nagyobbacska inget és egy könyvet, Az ezeregyéjszaka legszebb meséit.
Nagyon szegények voltak?
Városi polgárok voltunk, kétségtelenül szűkösen éltünk. A karácsonyi készülődés is a szegénységünket mutatta. Csillogó-villogó díszekre nem tellett, örültünk, hogy van gyertyánk. Édesanyám városi asszony volt, nem különösebben értett a konyhai praktikákhoz, de apai nagyanyámnak a kisujjában volt a teljes paraszti kultúra, ebben nőtt fel. A kristálycukorba kakaót tett...
Valódi kakaót?
Hát, amilyenhez a szocializmusban hozzá lehetett jutni. Nagymama főzte a cukros kakaót, hűtötte és egyengette, nekem az volt a feladatom, hogy kisollóval bevagdossam a selyempapír szélét. A félretett sztaniolpapírt is felhasználva „szaloncukrot” készítettünk. Meg kell mondanom, hogy emlékeim szerint sokkal finomabb volt, mint bármiféle csokoládé. Édesanyám annak volt a nagymestere, hogy fehér habot kevert, valami mézeskalács- vagy puszedliszerűséget – ebből is karácsonyfadísz lett. A karácsonyhoz tartozott, hogy nagypapám, aki igen ügyesen tudott kukoricaszárból és csuhéból figurákat készíteni, megtanított rá, hogyan kell jászlat és különféle betlehemi kellékeket csinálni: Jézuskát, Máriát, Józsefet, szamarat. És, persze, ahogyan ez katolikus családokban szokás volt, együtt mentünk az éjféli misére.
Nem vágyott valami „komoly” ajándékra?
De! Nagyon! Álltam a soproni várkerületi játékbolt előtt, és sóvárogva mondtam édesanyámnak, hogy én annyira, de annyira örülnék egy villanyvasútnak. Édesanyám csendesen azt válaszolta: nem lehet, a mi Jézuskánk szegény.
Kire haragudott: édesanyjára vagy Jézuskára?
Nem haragudtam senkire. Elfogadó gyerek voltam. Édesanyám felnőtt módjára bánt velem, mindent megbeszéltünk. Később, amikor már a bencés gimnáziumban tanítottam, elmeséltem a diákjaimnak ezt a játékboltos történetet. Arról beszéltem, hogy meg kell tanulnunk időnként lemondani a vágyainkról, anélkül is boldogok lehetünk. Pedig a villanyvasút iránti vágyat tényleg éveken át hordoztam magamban. A gimnazisták – hiába, másik generáció – jót nevettek, és felajánlották, hogy megveszik nekem azt a villanyvasutat. Én is nevettem: menjetek a víz alá, most már nem kell! Anyukám mindenféle furfangot kitalált, hogy vidámmá tegye a szegénységünket. Csak porszenet tudtunk venni, azzal fűtöttünk. A cserépkályha adott valami meleget, de a szobában ettől még hideg volt. Édesanyám a dunyhámat megmelegítette a kályhánál, odafutott vele az ágyamhoz, én belefeküdtem – és akkor már nem fáztam. Ezzel csak azt akarom mondani, hogy az egyszerűségben ott volt a derű és a szeretet. Teljes életet éltem.
Gyanakszom kicsit. Nem a megszépítő múlt dolgozik önben?
A jó élményeket nem keverem össze a keserűséggel. Volt részem abban is. Elmondok egy másik történetet, ez is az élet megvallásához tartozik. Szüleim hároméves koromban elváltak. Apám és anyám lazán tartották a kapcsolatot, egy városban laktak, de két helyen. Tízéves voltam, amikor édesanyám újra férjhez ment. Elszakadtam tőle, a bíróság – valószínűleg anyám „osztályidegen” származása miatt – apámnak ítélt. Rettentően sírtam. Most is összeszorul a szívem, ha eszembe jut.
Máig nyomasztja?
Egyáltalán nem. Békében vagyok magammal, feldolgoztam a fájó emléket. A pedagógiában és a hivatásomban ez a reménytelen, kilátástalan gyermeki sírás bearanyozta az életemet. Olyan módon, hogy aki sír, én azt mélyen megértem. Tudok sírni a sírókkal.
Eredetileg Imrének hívták. Érettségi után vette fel az Asztrik nevet, amikor Pannonhalmán belépett a Szent Benedek Rendbe, azaz a bencésekhez. Akad még valaki, aki Imrének szólítja?
Érdekes, az utóbbi pár esztendőben számos személyes ismeretségem elevenedik fel a régmúltból. Amikor gimnáziumi vagy általános iskolai, sőt óvodai társaimmal találkozom, akkor a világ legtermészetesebb dolga, hogy mindenki Imrének vagy Imikémnek szólít. Egészen hihetetlen. Nekem ez olyan, mintha a színházban felgördülne a függöny, és játszani kezdenék a gyerekkoromat.
Nem is tudom: a szerzeteseknek kötelező nevet változtatniuk, vagy egyszerűen csak így szokás?
Hagyomány.
Tehát kötelező.
Igen. A kereszténység kezdeti szakaszaiban csak érett korban lévő felnőttek válhattak szerzetesekké, ami tudatos megtérés és életstílusváltás következménye volt. Mindezt – egyébként helytelenül – második keresztségnek tekintették, és egy új névvel is ki akarták kifejezni. A leendő szerzetesek ma kettő, az én időmben még három névre tehettek javaslatot, az elöljáró ezek közül választott. Esetemben az Asztrik mellett döntött.
Mi volt a másik kettő?
Összebeszéltem egy rendtársammal: egyikünk a Cirillt, másikunk a Metódot írta be. Szerettük volna ily módon is kinyilvánítani, milyen fontosnak tartjuk a keleti egyházzal való jó viszonyt. Másik lehetséges névként – Szent Ágoston iránti tiszteletem jeléül – az Ágostont jelöltem meg. Végül nagyon örültem, hogy Asztrik lettem. Mondanom se kell, miért: Asztrik volt a pannonhalmi kolostor első apátja, térítő bencés.
Az egyházközségekben szolgálatot teljesítő úgynevezett egyházmegyés papok karácsonya meglehetősen hajszoltan telik, főleg a vidéki körzetekben. A paphiány miatt kénytelenek egyik faluból a másikba sietni, van, ahol az éjféli szentmise délutánra esik. A kívülálló úgy képzeli, hogy egy szerzetesi közösségben jóval nyugodtabb és békésebb az ünnep.
Így igaz. A mi közösségünkben az egyházi, szerzetesi családiasság és a hivatásunkból fakadó életmód szerencsés ötvözetet alkot. A bencések alapesetben is együtt vannak reggel, délben és este. Karácsonykor arra biztatom a fiatalokat – magam is ezt teszem –, hogy pihenjenek le délután, mert hosszú lesz az éjszaka. Este hatkor a templomban a kántor az ünnep meghirdetéseként összefoglalja a fontosabb történéseket, a világ teremtésétől kezdve egészen Jézus megszületéséig.
Jaj! Hány órán keresztül tart?
Mindössze pár percig. A kántor nem történelmi szemináriumot tart, hanem gyönyörű szólóénekben, a martirológium eléneklésével hirdeti meg az ünnepet. Ezt követően a vesperást, az esti istendicséretet énekeljük, majd az ebédlőbe megyünk, elköltjük karácsonyi vacsoránkat. Az ilyen alkalmak mindig jó hangulatúak. A fiatalok muzsikálnak – fuvolával, cimbalommal –, és az étel is kicsit bőségesebb, mint máskor.
Mi az ünnepi menü?
Semmi különös: felvágottak, saláták. És a kihagyhatatlan bejgli. Meleg étel nincs, mert a nálunk dolgozókat hazaengedjük, hogy szeretteik körében lehessenek. Saját magunkat kell ellátnunk. Vacsora után vannak, akik mosogatnak, mások a közösségi teret készítik elő az ünneplésre. Megint összegyűlünk, a perjel, azaz a főapát és helyettese rövid köszöntőt mond. Gyertyát gyújtunk a karácsonyfánál, énekelünk – pontosan úgy, ahogyan egy katolikus családban szokás. Az együttlét körülbelül fél tízig tart, ekkor kettéválik a társaság. Az egyik része kimegy a falvakba, hogy éjféli misét ünnepeljenek a hívekkel. Másik része az éjféli templomi szertartásra készül elő. Pontosan éjfélkor – ez már nyilvános – megnyitjuk a templom kapuit, beengedjük a vendégeket. A mise nagyjából hajnali egyig tart, ekkor aludni térünk. Reggel nyolckor istentisztelettel folytatódik az ünnep.
Semmi ajándékozás?
Dehogynem, majdnem elfelejtettem. Nem kell nagy dolgokra gondolni: húsz deka kávé vagy törülköző, törlőruha. Fogyóeszközök, amelyek mellé általában szoktunk egy könyvet is kapni. Amolyan apátsági „egyenajándék” ez, mindenki ugyanazt kapja.
És mindenki ugyanúgy meglepődik...
Nem ettől lepődünk meg, hanem az ajándékozás másik részétől. A közösségünkhöz tartozók neveit betesszük egy „kalapba”, mindenki húz egyet. Ennek már olyan egyéni ajándéknak kell lennie, amelyik az illető karakteréhez igazodik, és nem kerül pénzbe. Lehet verset írni, énekelni, keresni egy találó idézetet, faragni valamit. A kreativitás, a lelemény, a másik ismerete a fontos.
A szerzetesek találkozhatnak egyáltalán a hozzátartozóikkal?
A bencés rend ebből a szempontból is humánus. Azok a rendtársaim, akiknek élnek a szülei vagy testvérei, az ünnep második-harmadik napján meglátogatják családtagjaikat. Az én szüleim már meghaltak. Ilyenkor itthon vagyok, „őrzöm a házat”. Nekem az a legnagyobb ajándék, hogy pihenhetek – nem kell sehova mennem.
Gyakran hallani, hogy a fogyasztói társadalom tönkretette a karácsonyt. Milyen receptet tud adni azoknak a családoknak, amelyek szeretnék, de nem tudják kivonni magukat a tömegvonzás hatása alól?
A fájdalmas az, hogy az őrült vásárlás sokszor a kereszténységre való hivatkozással történik. Helytelen pedagógiai magatartás lenne állandóan csak kritizálni. Bármennyire is nem tetszik, tudomásul kell venni, hogy a mai világban teljes egészében képtelenség elkerülni a karácsonyi felhajtást. Mit tehetünk? Éppen egy szegényedő világban azt kellene kinek-kinek végiggondolnia, hogy mit és miért tesz. A kereszténység felkínálja a szekularizált társadalomnak az ünnep szépségét és üzenetét. Aki ezt valamilyen okból nem tudja elfogadni, annak is találnia kell legalább öt-tíz percet az elmélkedésre, hogy legyen alkalma megsejteni, mit jelent az ősi bibliai igazság: nem csak kenyérrel él az ember. Ha ezt megsejtjük, akkor talán hozzájárulunk ahhoz, hogy ismét rátaláljunk belső értékeinkre, és az igazi értékek visszaszorítsák a konzumkultúrát.
