A Köztérkép-csoport tagja Pótó János történész, az MTA Történettudományi Intézetének tudományos főmunkatársa is. Többé vagy kevésbé szerinte minden politikai kurzusnál tetten érhető a szándék, hogy ideológiai befolyást gyakoroljon a művészetre. Most azonban elképesztő méretekben zajlik a szimbolikus térhódítás, amivel „szétverik a közterületeink arculatát”.
Ehhez fogható nyomulás – jegyzi meg a történész – talán csak a szocializmusban volt tapasztalható. Azzal a különbséggel, hogy összességében a „szocreál” alkotások magasabb színvonalat képviseltek. Még a pártállam is jobban ügyelt rá, hogy milyen minőségű alkotások kerülnek ki az utcákra, mint a mai hatalom. Jelenleg – hangsúlyozza Pótó –semmiféle szakmai kontroll nincs, a jó ízlés és a pénz együttes hiánya pedig gyakran szörnyű produktumokat szül. A Szabadság téri sasos-arkangyalos szobor arra példa, hogy kontroll nélkül a megfelelő anyagi háttér sem garancia a minőségre.
A politikai emlékművek közös jellemzője, hogy nem konszenzus alapján jönnek létre. A jobboldali kultúrkör másod- és harmadvonalbeli írókat sztárol. Teljesen világos, hogy ebben nem az irodalmi élmény, hanem egyfajta zavaros politikai hitvallás játszik szerepet. Ha így megy tovább – jósolja a történész –, Wass Albertnek rövidesen több szobra lesz az országban, mint József Attilának. (Wass hátránya valóban nem behozhatatlan: a Köztérkép adatai szerint József Attilának nem egészen hetven emlékműve van az országban.)
A kétezres évek közepén indult el a Trianon-emlékművek divatja is,ma már több mint hetven van belőlük. Ennek a folyamatnak lökést adott, hogy a második Orbán-kormány bevezette az úgynevezett „nemzeti összetartozás napját” – konstatálja a történész. A polgármesterek úgy érzik, kell egy hely, ahol az évfordulón ünnepséget tarthatnak.
– A baj nem az emlékezéssel van, hanem az emlékezés módjával. Azzal, ha a magyarság együvé tartozásának pozitív tartalma másokkal szemben negatív érzelmeket gerjeszt. A köztéri trianoni alkotások sokszor ugyanazt a sablont követik: visszaköszön a darabokra szaggatott Nagy-Magyarország, általában turullal kombinálva. Jelentős részük a „Mindent vissza!” követelés jegyében fogant, némelyikük kifejezetten agresszív, soviniszta és irredenta üzenetet hordoz. Egyedül arra alkalmasak, hogy felkorbácsolják az indulatokat – mondja Pótó János.
A történész szerint nem lehet egyértelműen kijelenteni, hogy ezek az alkotások kizárólag a szélsőjobboldali szubkultúra igényeit próbálják kielégíteni. Ez is benne van, de inkább valamiféle giccses, múltba révedő „népiesch magyarságtudatot” tükröznek. Elég megnézni a Kossuth térre visszahelyezett szobrokat. Annyi mindenképpen látszik, hogy a gondolatisághoz tökéletesen illik a gyakorta silány művészi kivitelezés. Tegyük hozzá: a szoboravató fideszes politikusok számára a nyilvánvaló antiszemitizmus sem akadály. Említhetjük akár Prohászka Ottokár katolikus püspök példáját, akinek életművében – progresszív szociális tanításai mellett – zsidóellenes kirohanásai is mély nyomot hagytak. Szobrát Balog Zoltán és Lezsák Sándor adta át még 2008-ban, a Lakiteleki Népfőiskola kertjében.
|
Wass debreceni szobra. Népszerűség politikai okokból
Fotó: Konyhás István / MTI |
Jóval többen láthatják Tormay Cécile mellszobrát Budapesten, nem messze a Blaha Lujza tértől, a Szent Rókusról elnevezett kórháznál és kápolnánál. Tormay emlékművét 2012-ben avatták, Kocsis Máté, VIII. kerületi polgármester nem győzött lelkendezni. Tormay Cécile szerinte „nemzetféltő remekműveket” írt, ezért azt kívánta, hogy sokan olvassák el könyveit, hagyják eluralkodni magukon az „erős istenhit büszkeséggel vegyes bizsergését”.
Az MTA Bölcsészettudományi Kutatóközpont állásfoglalása később kimondta, hogy Tormay Cécile írói és közéleti tevékenységének vezérelve volt a fajvédelem, a faji kategóriákban való gondolkodás, „büszkén vallotta magát antiszemitának és fasisztának, e nézeteit sohasem vonta vissza”. Az Index hiába kérdezett rá, Kocsis Máté utólag sem érezte szükségét annak, hogy felülvizsgálja álláspontját.
