Kormányközeli szereplők helyzetbe hozása, kritikus hangok gyengítése, a tömegmédia "megszelídítése" – erről szóltak az elmúlt év legfontosabb médiapolitikai döntései Polyák Gábor jogász, a Mérték Médiaelemző Műhely (MÉM) vezetője szerint.

A MÉM a Nyílt Társadalom Archívumban tartott konferencián elemezte a sajtószabadság és a médiapiac helyzetét, több kutatással, neves médiaszakértők előadásaival mutatták be, "hova jutott" a hazai média az Orbán-kormány hatalomra kerülése óta.

Haraszti Miklós emberjogi aktivista, az EBESZ korábbi médiafelelőse például arról beszélt, hogy hazánkban az új médiatörvény következményeként 20 év után ismét az "uralkodópárti feladat-előírás" vált meghatározóvá, ami tételes tagadása az EU alapjogi chartájának. Haraszti szerint az elmúlt időszakban "posztszovjet típusú" médiarendszer alakult ki, ahol a tévék és rádiók állami befolyás alatt állnak, a nyomtatott sajtó eltűnőben, csak az online média tekinthető szabadnak. A lakosság 70-90 százaléka a televíziókból és rádiókból tájékozódik, ezek viszont szinte teljes mértékben állami befolyás alatt állnak; a "visszaállamosított" közszolgálati média propagandisztikussá, a kereskedelmi pedig politikamentessé vált – a nyomtatott sajtó haldoklásával pedig gyakorlatilag az online média maradt "az ellenzék fóruma".

A posztszovjet modellt látszik erősíteni az a felmérés is, mely szerint a médiában a mai napig él és virul az öncenzúra, jellemző a retorzióktól való félelem és a "mintakövetés", az öncenzúrát a MÉM kutatói folyamatosan létező kulturális mintázatként írták le, amit "nem tudtunk elveszteni a rendszerváltással".

Az újságírók, a médiavállalkozók és a közönség "közérzetén" is mérhetőek a 2010-ben kezdődött átrendeződés hatásai: a Navratil Szonja médiajogász és Hann Endre közvélemény-kutató által ismertetett Medián-felmérés eredménye szerint erős a politikai, gazdasági nyomásgyakorlás a médiára – minden harmadik válaszadó szerint olyan erős a presszió, hogy az már érdemben korlátozza a sajtószabadság érvényesülését. A legfőbb nyomásgyakorlási eszközként minden második újságíró és médiamenedzser az állami hirdetési döntéseket, harmaduk pedig a hirdetők közvetett befolyásolását jelölte meg. Az újságírók több mint felének véleménye szerint munkahelyének pénzügyi háttere valamilyen mértékben függ a mindenkori politikai hatalomtól. Ennek megfelelően, a sajtószabadság helyzetét gyenge közepesnek ítélik – és nemcsak a szakmában, hanem a lakosság körében is. A közönség kormánypárti része szabadabbnak – a közepesnél jobbnak – tartja ugyan a sajtót, mint az ellenzékiek, de még a Fidesz-szavazóknak is csak 7 százaléka gondolja, hogy teljes sajtószabadság lenne Magyarországon.

Az újságírók és médiamenedzserek körében egyöntetű viszont az a vélekedés, miszerint a sajtószabadság legfontosabb zálogát a politikai befolyástól való függetlenség jelentené: az, ha a médiahatóság nem csak pártdelegáltakból állna, ha a médiát csak független bíróság felügyelhetné, és ha a médiatulajdonosok és pártok között nem lenne összefonódás. Ezen a helyzeten az új médiatörvény inkább csak rontott: legfeljebb a gyerekvédelem területén érezni pozitív változást, a többi területen (közmédia minősége, újságírók munkajogi feltételei, munkájuk megbecsülése, összefonódások, a médiahatóság kiszámíthatósága) mind negatív változásokról számoltak be a válaszadók.

Mindent azért nem lehet a médiatörvény számlájára írni: Gerényi Gábor, az internetes tartalomszolgáltatók képviseletében arról beszélt, hogy a legsúlyosabb fenyegetést a sajtószabadságra a börtönbüntetés lehetősége jelenti, az ítélkezési gyakorlat pedig még 2009-ben változott meg, azóta állnak máshogy a bíróságok a sértő felhasználói tartalmak szankcionálásához. Bodoky Tamás, az Átlátszó kiszivárogtató portál főszerkesztője szerint pedig már a kilencvenes évek óta folyamatosan szűkül a szerkesztőségek mozgástere, a sajtópiac mérete nem teszi ugyanis lehetővé, hogy az olvasók és a szabadpiaci hirdetések tartsák el a lapokat. Ezt a helyzetet a médiatörvény legalizálta, ennek köszönhetően, "ami nem tetszik a médiahatóságnak, azt be tudja szántani".

A 2010-ben felállított új médiahatóság eddigi tevékenységét is elemezték a konferencián, és erről sem túl rózsás képet festettek. A tartalomkontrollban például kifejezetten visszafogott beavatkozás jellemezte a hatóságot: a kiegyensúlyozott tájékoztatás követelményét, az emberi méltóság, a kiskorúak védelmét, a gyűlöletkeltés tilalmát is alig ellenőrizték, kevés érdemi, elmarasztaló döntés született ilyen ügyekben, legyen szó akár a közmédia hírhamisítási botrányairól, akár az elszaporodott kirekesztő, szélsőséges megnyilvánulásokról.

A frekvencia-pályáztatásban még furcsább mintázatokra bukkantak: egyfelől a pályázati döntésekkel még tovább torzult a budapesti rádiós piac, ahol korábban is háromnegyedes többségben voltak a közösségi rádiók a kereskedelmi adókhoz képest. Országos szinten pedig alig néhány szereplőt preferáltak a pályázatokon: a kormányváltás előtt kiírt, de már a médiahatóság által elbírált 35 frekvenciapályázat csaknem felét négy rádió nyerte: a Mária Rádió, a Lánchíd Rádió és a Református Európa Rádió. A Katolikus Rádió is két helyi frekvenciát kapott, így egyharmad részben a vallási tematikájú adóknak kedvezett a médiatanács.

A legjobban a Lánchíd Rádió szerepelt a közösségi frekvencia-pályázatokon: ahol elindult, ott nyert is, vagy ha nem, akkor sem azért, mert alulmaradt volna a pontozásban (ahol nem nyertek, kivétel nélkül a Mária Rádió lett a befutó). Ellenpéldaként hozták fel a Klubrádió viszontagságait: ők hiába pályáztak meg összesen 15 frekvenciát: vagy vesztettek (például azért, mert nem írták alá a pályázati anyaguk üres hátlapjait), vagy érvénytelenítették az egész tendert. A Lánchíd Rádió ezzel szemben összesen öt frekvenciát kapott, amiből kettőnél egyáltalán nem volt verseny, így pontozni sem kellett az ajánlatukat (a többi pályázót vagy alaki hiba miatt kizárták, vagy maguk vonták vissza az ajánlatukat). Ahol volt is rivális, a Lánchíd Rádió műsortervét nem tudták lepipálni. A többi nyerteshez hasonlóan, a Lánchíd Rádiónál is azt díjazta leginkább a médiahatóság, hogy heti műsoridejének felében vállalta önálló helyi (tehát nem egységes központi) tartalom sugárzását. Ehhez képest az öt új frekvenciájuk közül négynél utóbb úgy módosították a szerződést (vételkörzet-bővítésre hivatkozva), hogy az új frekvenciákon mégsem az eredetileg vállalt helyi tartalom szól, hanem ugyanaz a központi műsor.

A médiahatóság működését, szankcionálási, pályáztatási gyakorlatát ért kritikákra a konferencián Koltay András reagált. A médiatanács tagja többnyire a "régi örökségekre" hivatkozott, mondván a kifogásolt frekvenciapályázatokat még a hatóság jogelődje, az ORTT írta ki, ezekbe már "nem lehetett belenyúlni". De azt például vitán felüli előrelépésnek mondta, hogy egyáltalán bíróságon megtámadhatók a frekvenciadöntések. A szabályozás – szintén felrótt – bonyolultsága és szigorúsága pedig szerinte az ügyfelek számára jelent garanciát. Az egyházi adók preferálására azt felelte, hogy ezek mind "talált" frekvenciák, tehát nem vették el más rádióktól. A Klubrádióról szólva pedig arra hivatkozott, hogy rengeteg pályázat lett eredménytelen, nemcsak a Klubrádióé, szavai szerint a médiahatóságot is meglepte, hogy a bíróság mennyire szigorúan értelmezte a formai kritériumok betartatását, de egy tavaszi ítélet óta muszáj beszámozni és aláírni minden oldalt a pályázatokban, "még ha nem is értünk egyet vele".

Arról, hogy nem kérik számon kellő erővel a kiegyensúlyozott tájékoztatás követelményét, Koltay azt felelte: nagyon helyes, mert ha számon kérnék, azzal átvennék a hírszerkesztők munkáját. A gyűlöletbeszéd ügyében pedig a hatóság visszafogottsága szerinte éppen, hogy a sajtószabadság szintjét erősíti.