"A politikus köztársasági elnökké történő választásakor amellett érveltem, hogy a kormányt támogató elnöki szerep legitim, és nem is teljesen ismeretlen: sem Magyarországon, sem máshol. Bár az államfői hivatal elmúlt két évtizedében itthon a kényelmetlen társbérletre több példa akadt, Göncz Árpád a Horn-kormány, Mádl Ferenc pedig az első Orbán-kormány idején erősen baráti-szövetségesi viszonyban volt a végrehajtó hatalom birtokosaival. Mindez azonban nem akadályozta meg őket abban, hogy időnként egy-egy ügy kapcsán kifejezzék fenntartásukat, ellenvéleményüket: Mádl Ferenc például 2000 nyara és 2002 tavasza között három jelentősebb ügyben (türelmi zónák kijelölése; elítéltek vélemény-nyilvánítási szabadsága; válaszadási jog a sajtóban) is az alkotmánybírósághoz fordult. Különösen Mádl elnöksége mutatta meg annak világos példáját, hogy miben különbözik a bólogató robot az önálló véleménnyel bíró támogatótól: az elnök soha nem rejtette véka alá, hogy hová tartozónak érzi magát, mégis sikerrel bizonyította be, hogy ezen elkötelezettségei mellett is képes autonóm módon, alkotmányos kötelességének ("kifejezi a nemzet egységét, és őrködik az államszervezet demokratikus működése felett") megfelelően viselkedni" - írja legfrissebb blogbejegyzésében Török Gábor.

Az elemző szerint Schmitt Pál első féléves teljesítményét figyelve egyelőre az eddigiektől jelentősen eltérő elnöki szerepfelfogással ismerkedünk: egy olyan elnökkel, aki tudatosan nem ad a pártatlanság látszatára, aki semmiben sem akar eltérni, másnak lenni, mást gondolni, mint a kormánytöbbség. "Igaz, a politikus nem árult zsákbamacskát: a motoros hasonlata előre jelezte, hogy miben gondolkozik; számomra mégis meglepetés, hogy az államfői székbe kerülve egy pillanatra sem hitte el, hogy lehetne önálló, egy percre sem ragadta magával annak lehetősége, hogy valamivel saját jogon kerüljön be a magyar politikatörténetbe" - véli a politológus.

"Nem vitatom, szép dolog is lehet a feltétlen lojalitás, arról nem is beszélve, hogy bizonyos korokban kifejezetten kifizetődő. Mégis úgy érzem, hogy ez az elnöki szerep két ponton kifejezetten ártalmas: nem használ az intézménynek, és nem tesz jót személyesen Schmitt Pálnak sem. Az elsőt könnyebb észrevenni: amióta a kormányt mindenben támogató-kiszolgáló mentalitás költözött a hivatalba, az elnöki intézmény súlytalan, érdektelen lett. Az, hogy Schmitt Pál szava nem számít - hiszen mindenben ugyanazt mondja, mint ajánlója -, tulajdonképpen megkerülhetővé és feleslegessé tette az intézményt. Lényegtelenné vált a törvények elnöki felülvizsgálata, tét nélkülivé minden elnöki megszólalás, cselekedet" - hangsúlyozza Török Gábor.

S hogy miért nem tesz jót Schmitt Pálnak? - teszi fel a kérdést az elemző. "Kicsit messzebbről kezdem a választ. Amikor 2004 augusztusában Medgyessy Péter a lemondás határára került, Tölgyessy Péterrel együtt váratlanul meghívást kaptam egy személyes beszélgetésre a kormányfőtől. Miniszterelnökké történő megválasztása óta akkor találkoztam először a politikussal (akinek tehát - minden ellenkező híresztelés ellenére - nem voltam a tanácsadója), és talán az egyik legerősebb, legtanulságosabb, legtöbbször eszembe jutó benyomást akkor, abban az egy órában szereztem a magyar politikáról. A négyszemközti beszélgetés minden részletét nem lenne illendő nyilvánosságra hoznom, legyen elég annyi, hogy a kormányfő a konstruktív bizalmatlansági indítvány működéséről kérdezett, a „gyors és biztonságos" távozást lehetővé tevő megoldás politikai következményei érdekelték. Akkor azt mondtam Medgyessynek, amit most Schmitt Pálnak is mondanék: ami ma jó ötletnek, komoly segítségnek tűnik, holnapra tankönyvekbe kerül, és nevetséges, szánalmas példa lesz - még azok is lesajnálóan beszélnek majd róla, akiknek egykor hasznára volt. Hát, ezért..." - írja Török Gábor.