Bódis nyilatkozatának másnapján, tehát július 3-án a kormány nagyon kedvezően reagált a felvetésre: „A kormány vállalja a társszerzőséget a Magyar Rektori Konferenciával, hiszen tudós emberek között a társszerzőségben írott cikk minden esetben értékesebb, mint az egyedül jegyzett, mert ez mutatja meg igazán a felek együttműködési képességét, és vezet komolyabb eredményekhez” – így kezdődik a Kormany.hu-n olvasható szöveg. Aztán azt is írják, hogy „a kormány mindig is abban volt érdekelt, hogy a felsőoktatás legitim szereplőivel együtt hajtsa végre a struktúraváltást”.
Ha ez Bódis Józsefet esetleg reménnyel töltötte volna el az együttműködést illetően, akkor súlyosan csalatkozhatott: egy nappal később, július negyedikén a kormánypárt már meg is szavazta a minden egyeztetést nélkülöző felsőoktatási törvénymódosítást, amellyel a kormány bevezette a kancellária-rendszert. Ennyit a társszerzőségről. Nem mellesleg: e napon szavazták meg azt a törvénymódosítót is, amely szerint a sporttudományi felsőoktatásban az olimpiai érem megszerzése „a doktori fokozattal egyenértékűnek minősül”, míg a művészeti felsőoktatásban bizonyos díjak válthatják ki a doktori fokozatot.
Mondani sem kell, hogy ez a következményeiben rettenetesen súlyos, a felsőoktatás minőségét alapjaiban roncsoló javaslat sem járta meg a Felsőoktatási Kerekasztalt. A kormány persze nem számította el magát: az egyetemi szféra csendben maradt. Sem az MRK, sem a HÖOK, sem a Magyar Tudományos Akadémia nem érezte úgy, hogy fel kellene szólalnia. A szavazás után néhány nappal a kormány kinevezte a felsőoktatásért felelős új államtitkárt.
Azt nem tudni, hogy Palkovics László mit szól ahhoz, hogy államtitkári munkáját olyan, gyakorlatilag már kész jogi keretek közé szorították, amelyek megalkotásának nem volt részese. Mindenesetre az jól látszik, hogy Palkovics valójában menedzsereket akar az intézmények élén látni – ők lennének a kancellárok –, akik megregulázzák a pazarló egyetemeket. Persze felmerül a kérdés, hogy ha annyira pazarló a rendszer, akkor az elmúlt négy évben a kormány hogyhogy nem tudta megfékezni a jelenséget?
Hiszen küldött az egyetemekhez költségvetési felügyelőket, kinevezett a rektorok mellé gazdasági igazgatókat, rájuk küldte az Állami Számvevőszéket és a Kormányzati Ellenőrzési Hivatalt. Palkovics nyilván abban bízik, hogy ha négy év alatt nem talált fogást az állam az intézményeken, akkor majd a kancellároknak ez sikerülni fog. Figyelemre méltó, hogy az új államtitkár – a korábban tett nyilatkozataiban is – élesen bírálta a bolognai rendszer bevezetését. Szerinte az azért volt téves, „mert az egyetem nem képes három plusz kétéves rendszerben hatékonyan és magas színvonalon működni, a főiskolák pedig nem alkalmasak az egyetemi szintű működésre”.
A Magyar Nemzetnek pedig a múlt héten azt mondta, a felsőoktatás nem igazodik a piaci elvárásokhoz, „és nem olyan diplomásokat képeztünk, akiknek a képzettségére szükség van”. Ezek a tételmondatok népszerűek Orbán Viktornál, bár az igazolásukra adatokat előásni nem volna könnyű. Egyfelől Magyarországon a diplomások aránya az elmúlt évek felsőoktatási bővülése ellenére is elmarad mind a fejlett országok, mind az uniós országok átlagától. A diploma egyértelműen felértékelődött a 2008-ban végigsöprő pénzügyi-gazdasági válság után: a munkanélküliségtől leginkább az jelentett védelmet. Ráadásul a diplomásoknak kiemelkedő bérelőnyük is van.
Bár a kormány már az előző ciklusban hadat üzent a jogász-, közgazdász-, társadalomtudományi, valamint a bölcsészképzésnek, a statisztikai adatokból az látszik, hogy könnyen elhelyezkednek ilyen végzettséggel is. Palkovics profiltisztításra is készül, és arról nyilatkozott, hogy túl sok a szak. A sok szak egyébként a bírált bolognai rendszerből következik: s valóban, az alap- és a mesterszak nem épül minden esetben egymásra, van, ahol három évbe zsúfolják az ötéves egyetemi képzést, mesterszakon pedig gyakorlatilag ismétel a hallgató.
Mindenesetre érdekes fejlemény lesz, hogy Palkovics miként lövi majd be, hány szak tekinthető ideálisnak. Az is kérdéses, mi alapján fogja kívülről megmondani az egyes intézményeknek, hogy mi legyen a profiljuk. Az biztos, hogy nem lesz könnyű dolga az új államtitkárnak. Jelenleg az egyetemi oktatóknak heti tíz óra oktatói terhelést ír elő a jogszabály. Általában ezt a kötelező minimumot teljesítik is. Ha viszont egy szakon belül az állam (kancellár) elkezd racionalizálni, és „megtisztítja a kurzuskínálatot”, az óhatatlanul azzal jár majd, hogy az oktatóknak növekszik a kötelező óraszámuk.
Csakhogy az egyetemi oktatók annyira alacsony fizetségért dolgoznak, hogy abból megélni nem tudnának. Ezért megszokott, hogy többségüknek más elfoglaltsága, másodállása (cége, praxisa stb.) is van. Ha emelkedik az óraszám, az nagy valószínűséggel az oktatók tömeges felmondásához vezethet.
