Mint ahogy az a közkézen forgó, vigasznak szánt adat is, hogy miként lehet a Fidesz–KDNP 44 százalékából e szisztéma szerint kétharmad. Jobb tehát hagyni a statisztikákat, mert mint bevásárláskor a zöldségesnél, politikusaink szívesen válogatnak közülük, hogy bizonyítsák, az áru azért nyersen jobb volt, mint amilyennek most kinéz. Tudomásul kellene például venni, hogy nem kizárólag a balliberális megmondóemberek préselték össze az Orbán-kormány leváltásában érdekelt tömörüléseket, hanem a kényszer – az egy fordulóra szűkült parlamenti választás és a közvélemény-kutatók havi felmérései, amelyeknek az adataitól, miközben az általános félelemre hivatkozva pontatlannak hitték őket, ők tartottak leginkább.
|
| Az összefogásról szóló megállapodás megkötése után megtartott baloldali kampánynyitón még Simon Gábor is ott ül a baloldal prominensei között - Reviczky Zsolt / Népszabadság |
A számok azt sugallták, jobb volna együtt. Nem lett jobb. De van egy olyan gyanúm, hogy ebből a sokfelől érkezett és sokfelé ágazó gárdából külön-külön sem lett volna többség, az viszont érhető, hogy ennek ódiumát senki sem vállalta magára. Sőt kijelenthető: Gyurcsány Ferenc ebben a koordináta-rendszerben nem taszított annyi szavazót, amennyit most ismét szeretnének neki tulajdonítani. Össze kellett fogniuk, miközben alig volt közük egymáshoz. Össze kellett fogniuk, mert reménykedtek, hogy egymáshoz csiszolódnak elvekben, célokban, habitusban. Ehelyett csak annyi történt, hogy félrerakták a kényes kérdéseket, elnapolták vitáikat, elmaszatolták profiljukat, közös nevezőnek csupán annyi maradt, hogy „Orbán, takarodj!”.
Ez a csapat sem így, sem külön-külön nem nyerhetett, maximum az eredményen szépíthetett volna – különösen vidéken
Nem okvetlenül az összefogással volt baj, hanem azzal, hogy képtelenek voltak összefogni – így viszont tényleg felesleges volt. Elképzelhető, hogy valamennyi résztvevő arányosan adott fel valamit karakteréből, elveiből, és mindegyikük arányosan vesztett vele – az eltökélten baloldali bázist sem vonzották, az csak jött velük gépiesen és szomorúan. Mesterházy Attila mindössze az edzőpályán akart meccset nyerni, a kampányban egy percig sem volt főszereplő, holott végig annak kellett volna lennie. De ismételjük meg: ez a csapat sem így, sem külön-külön nem nyerhetett, maximum az eredményen szépíthetett volna – különösen vidéken.
Az utolsó másfél évben nem volt olyan formáció, amelyik észrevehető módon képes lett volna megszólítani a hőn vágyott közepet, amely vagy nincs, vagy van, mindenesetre ők nem találták.
A kormányzó pártoknak pedig többé-kevésbé sikerült befagyasztaniuk a szavazók számát, és csak ott és akkor mozgósítani, ahol és amikor nekik volt szükségük rá. A nyilvánosságtól szintén meglehetősen elzárt Jobbik és a parlamentbe épphogy bekerült LMP profitált azokból a kisebb csoportokból, amelyeket a szavazóhelyiségig egyáltalán ellökött az elégedetlenség. Ők azok, akik a teljes politikai elitből ábrándultak ki, ennyiben a nyolc év összemosódott a rá következő néggyel.
„Amíg rezsiharcszerű kampányokkal lehet a leghatékonyabban megmozgatni a hazai közvéleményt, addig aligha lesz joguralmon alapuló szilárd demokrácia Magyarországon” – állítja a többi közt Tölgyessy Péter a tanulmányában.
Márpedig azt látni kell, hogy Orbán politikai populizmusban verhetetlen, még szociális érzéketlenségét is képes volt eltüntetni szépségtapaszokkal – a közjogi rendszer átalakítása, a demokratikus intézmények kilúgozása, de még a fideszes tápláléklánc gátlástalan kiépítése sem horgasztott fel vele szemben olyan indulatokat, amelyek veszélyeztették volna a hatalmát. Számos baloldali patront használ, nacionalista körítéssel, szelektív múltidézéssel, kemény centralizálással, a köznek tetsző piacellenes lépésekkel, államosítással, olyan antidemokratikus lépésekkel, amelyeket az önrendelkezés, a szuverenitás jegyében ad el, s még meg is tapsolják érte.
Furcsa lelkiállapotban van az ország, de ezt kár számon kérni rajta. Csalódott, de megszokta
Tényleg Kelet felé halad az ország, és nem csak gazdasági értelemben. A Fidesz ugyanúgy vonzódik ehhez a tekintélyelvű világhoz, mint a Jobbik. A közönség szemében pedig Paks nem lett Bős. Furcsa lelkiállapotban van az ország, de ezt kár számon kérni rajta. Csalódott, de megszokta. Kiszolgáltatott, szokja évek óta. A stiklik sem izgatják, azok közt nőtt fel, a nagyságrendek túlnőtték képzeletét, megvonja a vállát: mind ilyen. Akiben erőt lát, belekapaszkodik. Szereti hallani, hogy kudarcairól mások tehetnek. Hogy ideje talpra állni, megmutatni. Ezeknek: kint és bent. Odafentről még a reményt is kiporciózzák, csak le kell venni a polcról. A bűnbakokkal pedig majd maga is elbánik, ha eljön az ideje.
Ebbe a négy évbe több kormány belebukott volna. Másutt. Itt, bár 600 ezer szavazatot vesztett, bázisa erős maradt. És nem csupán a hatásos ellenajánlat hiánya miatt. Mélyebben, történelmi mélységekben rejlenek az okok.
Az ország még annyira sem vevő a modernizálásra, mint szomszédjai. Az MSZP ideális ellenfél volt és valószínűleg egyelőre marad is a Fidesz számára. Lehet, hogy szombati választmányi ülésük önmarcangoló volt, és kárhoztatták az összefogást, amely megakadályozta a pártot a balkanyarban. Az új helyzet új kihívás, de tartózkodni fognak a hirtelen mozdulatoktól. Túl sokan függnek Mesterházytól ahhoz, hogy sebbel-lobbal nagyobb átalakításba fogjanak, és ehhez alkalmas stáb sincs raktáron. Szanyi Tibor álmai ismét merészen röpdösnek, ő viszont lőtávolságon kívülre – Brüsszelig.
Bajnaiék több csoportból verbuvált pártja agyonfázva tér vissza a kályhához – keserűek és csapzottak, úgy érzik, hogy ők fizettek a legtöbbet ezért a kalandért. A Milla megszűnőben, a Párbeszéd vezetősége lemond, a Szolidaritás egyelőre hallgat, ha Bajnai Gordon személye és egy új cél nem ad neki támaszt, a maradék belső kohézió veszhet el. Sejteni lehet, hogy az esély a budapesti főpolgármester-jelöltség, amely viszont ismét erős turbulenciát indíthat el a baloldalon.
A Demokratikus Koalíció nyilván kevésbé meghasonlott, Gyurcsány Ferenc amúgy is mindig hamar összeszedi magát, ráadásul, amit akart, elérte: a parlamenti jelenlétet. Fodor Gábor úgy tesz, mintha tényező lenne, pedig csak hiszi, hogy nagy árat kérhet frakcióalakító csatlakozásáért – a DK-tól ezt csak ideig-óráig kaphatja meg. Igaz, a régiek közül ő az egyedüli olyan nyertes, aki meg sem küzdött ezért.
A kormányt nem váltók most éppen annak örülnek, hogy nem kell egymás társaságát elviselniük. De annyira azért nem lehetnek külön, mint amennyire képzelik
Rendben van, ezentúl a kormányváltás valamennyi résztvevője megalkuvás nélkül a saját arcát adhatja. A szocialisták, ahogy szoktak, megújulnak, az Együtt és a DK a nyugatias polgárosodás útját járja, szociálisan érzékenyen.
Ahogyan évekkel ezelőtti bukása után Orbán Viktor, most az ellenzék is az utcán, de legalábbis a parlamenten kívül tervezi megtalálni közösségét. Ahol a tettek beszélnek. Ahol elméleti alapvetések helyett a tiltakozás a legfőbb szervezőerő. Mégis mindannyian valamiféle korszerű szociáldemokráciában hisznek, amelyet a meglehetősen mostoha hazai terepviszonyokra kellene adaptálni. Jelenleg azonban ennek kikísérletezésén vajúdnak a nagy, európai baloldali pártok is, a miénknél jóval termékenyebb közegben. A kormányt nem váltók most éppen annak örülnek, hogy nem kell egymás társaságát elviselniük. De annyira azért nem lehetnek külön, mint amennyire képzelik. Piroskák az erdőben, rengeteg farkassal.
A technika, amellyel Orbán Viktor dolgozik, nem sokat törődik a védekezéssel, s ezt hamar be is bizonyította. Kedden se szó, se beszéd nekiláttak a megszállási emlékmű építésének. Számára a 45 százalékos győzelem felhatalmazás, százszázalékos legitimáció. Lehet, hogy a Fidesz köreiben is sokan vágynak békésebb világra, de hiába, hacsak nem a parlament ritkább ülésezését vesszük annak. A kormányfő erősebb, mint valaha, s akkor is talál magának ellenfelet, ha nincs: az árnyékbokszolásban is rutinos. Hívogatóan nagy ütésfelületet hagy magán szabadon, kihívó intézkedések sora teremt majd új konfliktusokat.
Az új honfoglalás azokat is el fogja érni, akik eddig abban reménykedtek, hogy a fűnyíró kikerülte őket
Ne higgye senki, hogy az alapok lerakásával okafogyottá váltak a látványos ütközetek, mert az alapokra újabb és újabb alapok rakódnak, s a finomhangolás is sorsdöntő összecsapásként lesz előadva.
|
Orbán Viktor a választások másnapján: mostantól a Jobbik az ellenfele
Kurucz Árpád / Népszabadság |
Hol gúnyos fölénnyel, hol bicskanyitogató arroganciával, hol némi visszatáncolással, ha túl vastag – a külföldi – fal. Konfliktusok nélkül ennek a politikának hamar kimerülnek a tartalékai, feltűnőbbekké válnak kritikus pontjai. Az egyeztetések megkerülése, a szak- és civil szervezetek megosztása, a köztestületek és egyéb kulcspozíciók birtokbavétele a kormányzás számára előnyökkel járt, és április 6-án bizalmat kapott. Orbán szerint semmi értelme fáradságosabb utakat keresni. Az új honfoglalás azokat is el fogja érni, akik eddig abban reménykedtek, hogy a fűnyíró kikerülte őket. Tulajdonok, érdekeltségek cserélnek szinte észrevétlenül gazdát; új területek vonzanak majd expressz gyorsasággal pénzt, paripát, fegyvert; ott, ahol eddig gondok voltak a centralizálással (oktatás, egészségügy), szorosabbra fogják a köteleket.
Talán nem kell félni a kultúra és a nyilvánosság teljes kisajátításától – a nagyja különben is már megtörtént, a kisebb sűrűségű szigetek életben hagyása pedig cáfolat a vádakra. De lehet, hogy ez is csak naivitás, remény. Mert valamit nem szabad elfelejteni – és ez a Jobbik. Orbán mostantól ezt tartja legfőbb ellenfelének, ami némileg átszabhatja politikai mozgását. Kereshet kezeléséhez partnereket uniós szinten és itthon, akár még balközépről is, de közben szimbolikus vagy nagyon is gyakorlati gesztusokkal fog kedveskedni mind a Jobbiknak, mind saját radikálisainak. Ettől válhat nehezen kiszámíthatóvá (megbízhatatlanná?), egyben adott esetben kendőzetlenül gorombává a játékmodora. Manapság azt a kérdést teszik fel legtöbben, hogy a második négy év rendszerré rögzíti-e az Orbán-kurzust.
Évtizedeken át kibillenthetetlenné válik, vagy – kissé vakmerő jóslatok szerint – a 2018-ig szabott határidőt sem lesz képes kitölteni, mert annyi évről évre súlyosbodó teher nyomja, roppantja össze a sok tekintetben voluntarista víziót? Erre aligha adható korrekt válasz. Egy biztos: számos elemző számos tételét hallottam az elmúlt négy évben arra vonatkozóan, hogy „na, ez már tényleg nem fog menni!”. Ment.
