Nem tudni az útvonaltervező beletervezi-e a szinte járhatatlan Békés megyei utakat,
beírja-e az oda-vissza 11 294 forintos üzemanyagköltség mellé, hogy esetleg eltörik a tengely vagy kifordul az autó alól a kerék, mint ahogyan már hivatásos és baráti betegszállítókkal is nemegyszer előfordult.
Vígh Ilona, aki tíz éve polgármester Biharugrán, bár most éppen ügyvezetőként, mert pár hete feloszlatta magát a testület, azt mondja: elmentek a zsadányi polgármesterrel a közútkezelő cég megyei vezetőjéhez, hogy legalább a két falu közti borzalmas állapotban lévő utat újítsák fel. Azt a választ kapták, hogy 2016-ban mindössze 29 kilométer alsóbbrendű utat tudnak felújítani Békés megyében, és vannak az övéknél sokkal rosszabbak is.
Biharugra mindazonáltal szerencsésnek mondhatja magát, mert van háziorvosa – méghozzá nem megfáradt, az egész életen át viselt felelősségtől hajtott idős, hanem korszerűen képzett, agilis, jó szándékú fiatalember. A közeli Nagyváradról költözött ide a feleségével és a négy gyermekével. Ez annyira kivételes ezen a belső periférián, hogy a közeli települések, amelyeknek nincs saját háziorvosuk, vagy elcsábítani próbálják Kiss Ferencet, vagy legalább megnyerni, hogy ő helyettesíthessen náluk.
Az ifjú háziorvos először elvállalta a helyettesítést az 1800 lelkes zsadányi körzetben, de két év után kikészült idegileg. Mindkét faluban rendelt, reggel 8-tól este 6-7 óráig dolgozott, téli időszakban nemritkán 180 beteget is ellátott egy-egy nap.
– Segítő szakmának tartom a hivatásomat, de be kellett látnom, hogy ha magamra nem figyelek, akkor hiába akarok segíteni – mondta erről Kiss Ferenc. – Ha én tönkremegyek bele, az nemcsak nekem, hanem minden betegemnek rossz lesz.
Így most a 945 fős Biharugra mellett a 840 lakosú Geszten helyettesít, bár azt mondja, egy háziorvosnak ezer beteg lenne az ideális.
Az észak-békési községekben nagyon dicsérik a sarkadi járóbeteg-szakellátó intézetet, amely kilenc önkormányzat összefogásával, több mint egymilliárd forintos európai uniós támogatással épült néhány éve. A járás 11 önkormányzatából kettő eleve kihúzta magát, a többieknek hozzá kell járulniuk a működtetés költségeihez. Biharugrára évi egymillió forint költség jut, amit Vígh Ilona szerint ezután is ki tudnának fizetni. Mivel nem járt le az uniós támogatás utáni kötelező öt év működtetés, az önkormányzati szakrendelőt nem államosították, és bár őszre dönteni kell, még mindig nem tudni, mi lesz vele.
|
| Fotó: Imre György / Népszabadság |
Kiss Ferenc szerint a sarkadi szakrendelőből akár egynapos műtétekre alkalmas nappali kórházat is ki lehetne alakítani, de felső szintekről nem sok támogatást kapnak, és az egészségbiztosító sem igazán segít nekik. Amíg a sarkadi szakrendelő nem létezett, mindenhonnan és mindenfajta betegséggel Gyulára kellett járni, ahol katasztrofális várakozási idők alakultak ki, az előre kiadott időpontokat nem tudták tartani. A kimerítő utazással együtt megviselte a betegeket, ha dolguk végezetlen kellett hazatérniük. Sarkadon a kezdeti nehézségek után kiváló gárda alakult ki. Jó vezetés van, közvetlen, szinte baráti a légkör a recepciótól a szakorvosok rendelőjéig.
Nincs olyan, hogy egy-egy beteggel félórát trécsel a szakorvos, a többire pedig ránézni is alig marad ideje.
Normális tempóban halad a rendelés, ami eleve javítja a betegek közérzetét. Néhány szakma kivételével pontosan tudják tartani az egyeztetett időpontokat, ami nemcsak a betegek hangulatát javítja, hanem azt is lehetővé teszi, hogy elérjék a hazafelé tartó buszt.
Nem volna nehéz megoldani a néhány problémás szakma ügyét, de a tb nem finanszíroz annyival több órát, amennyi szükséges volna. A gyulai kórház vonzáskörzetében több mint 100 ezer emberre három diabetológus jut, ráadásul ők is kórházi orvosok, ha az osztályon sok a dolguk, előfordul, hogy a 8 és 14 óra közti rendelésen 11 óra körül jelennek meg. Hasonló helyzetben van a reumatológia: összesen két szakorvos dolgozik, leghamarabb 2-3 hónap múlva esedékes időpontot lehet kapni náluk. Kértek bővítést, további két orvos beállítása megoldaná a gondot, tengernyi embernek elképzelhetetlenül sok fájdalmat spórolnának meg vele, de valamiért a tb nem járul hozzá.
Távoli településekről emberpróbáló teljesítmény a puszta eljutás a kórházba vagy a szakrendelőbe. A Volán (újabb kori nevén DAKK Zrt.) igyekszik együttműködni, de a saját gazdaságossági érdekeit is szem előtt tartja. Kevés az utas, ezért kevés járatot indít, de hogy mindenkinek jó legyen valamennyire, azok már reggel hatkor vagy még korábban indulnak. Aki nem végez 10 órára, az kénytelen a visszaútra délután 2-ig vagy akár 4-5 óráig is a szakrendelés városában várakozni.
Eljutni az orvoshoz
Kiss Ferenc szerint az a probléma az egészségügy centralizálásával, hogy ami a kórházak működése és infrastruktúrája szerint ésszerű volna, az a betegek infrastruktúrája szerint irracionális.
A legsúlyosabb gond maga az eljutás. Az a legjobb, ha van személygépkocsi a családban, van családtag, aki elviszi a beteget, és kivárja vele, míg ellátják. A busz ritkán jár, és lassan megy. Van az OEP által finanszírozott betegszállítás, amelyet vagy a mentőszolgálat, vagy az egészségbiztosítóval szerződött vállalkozás működtet. Mivel nekik is keveset fizetnek, nagyon jól meg kell szervezni az utat, hogy kijöjjenek a pénzből. Előfordul, hogy túl sok a beteg, olyankor nem is mindenkit tudnak elvinni. Számos településen szedik össze a betegeket, nagy kerülőket tesznek, hogy minél jobban kihasználják a járműveket. Azok az idősek, akik ezt a szolgáltatást igénybe veszik, egy negyedórás vizsgálatért elindulnak reggel hatkor vagy még korábban, és este hatnál előbb nem érnek haza. Mellesleg, a gépkocsivezetők is vagy 12 órát dolgoznak naponta.
Egészségügyi számtan
Biharugra–Sarkad 42 kilométer
Biharugra–Gyula 54 kilométer
Biharugra–Szeged 162 kilométer
Biharugra– Berettyóújfalu 35 kilométer
Biharugra– Debrecen 72 kilométer
A háziorvos azt mondja,
irracionális, hogy amikor elég lenne a leletnek utaznia, a beteget utaztatják.
Ő vállalja, hogy leveszi a vért Biharugrán, valaki elviszi, aki amúgy is menne, a lelet pedig visszajut elektronikus úton. Olyat is szervezett már meg, hogy aki Gyulára ment gépkocsival, elvitt egy idős nőbeteget, és délután haza is hozta. A régióközpontba eljutni még macerásabb, mint Gyulára. Szegedre kell utazniuk, noha Debrecentől 72 kilométerre vannak, Szegedtől meg 162-re. Igazi tortúra például egy kisgyereket elvinni genetikai vizsgálatra.
Kiss doktor nem szokott szívbajos lenni, ismeri, milyen utazási támogatások járnak, és biztosítja a pácienseinek, amit a törvények megengednek. Ezen- kívül ő elvégez olyan vizsgálatokat, amelyek helyben is elvégezhetők, és fölöslegessé teszik a beteget gyötrő, drága utaztatást. Ilyen például az INR-teszt azoknak, akik véralvadásgátló gyógyszereket szednek. Korábban ezért be kellett menni Gyulára idős, szívbeteg vagy mélyvénás trombózisban szenvedő betegeknek. Diagnosztikai szempontból sokkal értékesebb a 24 órás vérnyomásmérés, mint az egyszeri. Ezt a háziorvosok is végezhetik. Kiss is szeretné, de nem teheti, mert még nincs ilyen készüléke. Szeretne laborvizsgálatokat is végezni – például, aki vízhajtót szed, annak rendszeres káliumszint-ellenőrzésre van szüksége. Ugyancsak sokat segít, ha van a háziorvosnak jó minőségű EKG-készüléke, és nem csak a beutalókat írogatja. Neki például
van defibrillátora – életet is mentett már vele –, de ez sem általános.
Az önkormányzat segít az eszközpark fejlesztésében, de forrásai végesek. Az eszközökre az önkormányzati fenntartású praxisok nem kapnak támogatást, a vállalkozó háziorvosok is rapszodikusan és keveset. Az OEP azért fizeti a kórházi laborokat, hogy ezt a feladatot elvégezzék. Kiss doktor kiszámolta, hogy a társadalombiztosítás is jobban járna, ha nem a betegek gyötrő utaztatására költené a pénzt, hanem a háziorvosi tevékenység fejlesztésére. Egynapi betegszállítás Sarkadra vagy Gyulára durván 10 ezer forintjába kerül a társadalombiztosításnak, míg a laborköltség 1000-1200 forint.
Lehet azt mondani, hogy Kiss Ferenc kakukktojás a kiürülő praxisok, elaggott, megfáradt, a technika fejlődését nehezen követő háziorvosok világában.
– Én is városban tanultam, csak akkoriban Nagyváradon nem lehetett háziorvosként elhelyezkedni.
Ma egy fiatal ember számára faluba menni és ott élni elrettentő dolog.
Akkora a különbség a falusi és a városi lehetőségek között, hogy én is el kell hogy gondolkozzam: milyen környezetben nőnek fel a gyermekeim, hol fognak iskolába járni, milyen jövőt tudunk biztosítani nekik innen. A falu orvosi szempontból is sokaknak riasztó. Kollégák mondják, hogy itt nincs sürgősségi ellátás, a helybeliek mindennel a háziorvost nyaggatják, megzavarják a magánszféráját. Lehet, hogy kakukktojásnak számítok, de kihívásnak tekintem az itteni munkát. Szeretek megoldani kritikusabb eseteket, mert az fejleszti a képességeimet, szakmailag kondícióban tart – vallott erről Kiss Ferenc.
|
| Fotó: Imre György / Népszabadság |
Megismételte: az orvosé segítő szakma, hivatás, kihívás. A lelket is kell gyógyítani, amikor a testen segít az orvos. Nagyon fontos a megelőzés – de abba is energiát kell fektetni. Le kell ülni a beteggel, és elmagyarázni neki, milyen következménye lesz, ha folytatja a dohányzást. Érezze a súlyát, hogy foglalkozzon a saját egészségével. Az általános gyakorlat szerint a háziorvos felírja a gyógyszert, de esetenként nincs energiája azzal foglalkozni, beszedi-e a beteg. Őt viszont érdekli, miért hagyja abba egy hónap után a beteg a gyógyszer szedését. Megkérdezi, elmagyarázza, mi lehet a következmény. Rengeteg egészségügyi ismeretet kapni a tévéből vagy az internetről – de sokkal jobban hat a személyes információ.
Megtanulta, hogy időben befejezze a rendelést, és maradjon ideje a családjára, önmagára. Magában tisztázta: fontosabb a családja, mint a munkája. Nem vállal ügyeletet. Súlyos esetben mindig segít, de tudatosítja: kisebb problémával a rendelésre kell menni. Bár az alapellátás finanszírozását mostanában emelték valamennyivel, de nem eléggé. Biztos abban, hogy ha többet költenének a háziorvosi rendszerre – például a falusi orvosok egy külön szorzó alapján többet kapnának –, azzal a fiatal orvosokat ösztönöznék, hogy falun vállaljanak munkát, esetleg a külföldre távozottak egy részét is hazacsábíthatnák. Ha eszközfejlesztésre is megkapnák a megfelelő pénzt, maguk is elvégezhetnék, amit helyben lehet – ezért sokkal kevesebbet kellene költeni a szakrendelőkre és a kórházakra.
Hálapénz
A hálapénzrendszert nem az orvosbárók maffiája tartja fenn, hanem az, hogy a magyar átlagemberek – a tapasztalataik alapján teljes joggal – nem a rendszerben bíznak, hanem a személyes kapcsolatokban, amelyeket jobb híján pénzzel is meg lehet vásárolni. A hálapénz a kisember kulcsa a gyógyuláshoz – ez derült ki, ha betegekkel (és őszintébb orvosokkal) – erről beszélgettünk. Az emberek azt a kórházat szeretik, amelyik közel van hozzájuk. Ahol ismerik a nővért, a műtőst, esetleg ismernek valakit, aki ismeri a főorvost. Hogyan is bíznának egy 160 kilométerre lévő szuperkórházban, ahová olyan utakon kell elindulni, amelyeket Kádár János idejében aszfaltoztak utoljára?
Egy a politikába is belekóstolt, neve elhallgatását kérő orvosvezető azt mondta:
az egészségügyben még mindig szocializmus van.
A politika sohasem merte felvállalni, hogy elkülönítse, mi jár alapjogon, a társadalombiztosítás fejében, és mi az, ami csak különpénzért. Riportalanyom maga is bizonytalan. Egyrészt az orvosi esküjével ellentétesnek tartja, hogy különbséget tegyen ember és ember között. Ha két egyforma kórral küzdő személyen segíteni lehet, akkor erkölcstelen különbséget tenni köztük a szerint, hogy melyik képes pluszpénzt befizetni. Másfelől viszont azt is igazságtalannak tartja, hogy egy olyan ember, akitől évente milliós összeget vonnak le egészségbiztosításra, ugyanabban a tízszemélyes kórteremben kapja ugyanazt az ellátást, amit a hajléktalan, aki nem fizetett egy fillért sem.
Többször feltűnt, hogy vezető orvosok még interjú közben is gyakran protekciós ügyeket intéznek.
Hogy figyeljenek már oda X.-re vagy Y.-ra! Hogy az illetőt javasolják olyan – hazai vagy külföldi – gyógyeljárásra, amelyet a tb egyéni keretéből lehet csak finanszírozni. Megtudtam, hogy a teljesítményvolumen-korlát miatt lehet annyira kevés diagnosztikus vizsgálatot végezni – mert elszámolva sokba kerülnek. De szívességből lehet soron kívül és ingyen végezni ilyet – és rengeteg betegnek az ilyen szívességek mentik meg az életét, mert időben születik a diagnózis.
A főorvos-politikus egyetért azzal, hogy nem szabad összekeverni a magánellátást és az állami ellátást, mert ha ez megtörténik, akkor a betegek egy részének elvész az ellátási biztonsága. Aki a kórházi endoszkópiára megy, az ne fizessen, aki az endoszkópiás magáncéghez, az viszont fizesse ki a számlát! Nem mindenki ennyire biztos ebben – a magánszakrendelőbe járók sem szeretnék, ha elveszne az egészségbiztosítónak korábban kifizetett pénzük.
|
| Fotó: Imre György / Népszabadság |
Biharugrán több emberrel beszélgettem az utcán, a kocsmában. Nekik természetes volt, hogy adnak az orvosnak, nővérnek. Nem a kórháznak, nem egy külön egészségbiztosítónak, hanem személy szerint annak az orvosnak, aki gyógyítja őket. Azt mondta egyikük: a kisember sohasem tudna annyit befizetni egy kiegészítő egészségbiztosítónak, mint egy bankár vagy egy vállalkozó, vagyis amennyiért a hivatalos úton előnyökhöz jutna, ami gyakran csak annyit jelent, hogy megkapja a törvény szerint járó ellátást. De egy téesznyugdíjas félretett pénzéből is el lehet menni a legjobb orvosok magánrendelésére – onnan pedig sokkal rövidebb az út a pontos diagnózishoz és a végleges kezeléshez, mint a hivatalos betegutat bejárva.
Vígh Ilona azt mondta: amikor a férje tüdőembóliával feküdt a gyulai kórházban, ő maga is megtapasztalta, mennyire fontos a lelki támasz.
Hogy ne csak a megfelelő gyógyszert kapja valaki, hanem legyenek a közelében, akikben bízhat, akik jelét adják, hogy fontos nekik.
Ő ment látogatni, amikor tudott – de nem mindennap. Az osztályon összebarátkozott egy fiatal ápolóval. Kiderült, hogy vésztői – földiek tehát. Van hobbija – szereti a lovakat. Megkérte, hogy segítsen néha felkelni és járni a férjének, amikor ő a munkája miatt nem tud bemenni, mert úgy látja, nem a betegségébe hal bele, hanem a kiszolgáltatottságba: abba, hogy egyedül nem kelhet fel.
– Akkor az is tudatosult bennem – mondta Vígh Ilona –, hogy nemcsak a betegnek kínszenvedés eljutni a távoli kórházba lelket kirázó utakon, ritkán járó busszal, hanem ugyanolyan, egész napos szenvedés a hozzátartozónak is elmenni, meglátogatni, megsimogatni a kezét és a lelkét.
Garától Kalocsáig
Április 27-re virradó éjjel meghalt egy végstádiumban lévő rákbeteg a kalocsai kórházban, de erről nem értesítették a hozzátartozóit. A beteg Garán élt, vannak felnőtt gyermekei, de a nővére gondozta, mert a gyerekei dolgoznak, ő és a férje pedig viszonylag egészséges nyugdíjasok. Otthon ápolták. Nem akarták kórházba adni, mert a Bajától 17 kilométerre délre lévő faluból nem Bajára, hanem a 62 kilométerre lévő Kalocsára kellett befeküdnie, az egészségügynek valamiért így racionális. Elvileg gyógykezelésre ment, valójában meghalni. Érdemi kezelést már nem alkalmaztak nála. Olyankor, ha egy hörgő, jajgató betegekkel teli kórteremben, de mégis magányosan jut el az ember a halálig, az a legjobb, ha a hozzátartozók gyakran mellette vannak, fogják a kezét, és arról beszélgetnek vele, hogy nem telt hiába az élete. Aki Garán hajnali négykor kel, és elindul az első busszal, az 10–11 óráig utazik, mire Kalocsára ér. Ennek ellenére gyakran látogatták. A beteg minden ilyen alkalommal könyörgött a nővérének: beszéljen az orvosokkal, hogy engedjék haza. A nővére aktív korában egészségügyis volt, vállalta volna, hogy otthon, az ő házukban haljon meg a férfi. Beszélt az egyik orvossal, éppen azzal, aki utóbb az igazolójelentésében azt állította: nem emlékszik rá, hogy a beteg után bárki is érdeklődött volna.
A halála előtti napon is ott voltak. Beszéltek az ügyeletes orvossal, aki azt mondta, nem lehet hazavinni. Beszéltek a nővérekkel is – Milka csokit és fél kiló Tschibo kávét adtak nekik, hogy nézzenek rá a szenvedőre.
Az elhunyt nővére állítja: ő volt feltüntetve a kórházi nyilvántartásban, mint akit a halál beállta esetén értesíteni kell, hiszen nyugdíjas lévén mindig elérhető. Utóbb a számítógépről eltűnt az ő neve, és megjelent az elhunyt lányáé. Ezt nem tudná bizonyítani, de nincs is nagy jelentősége, mert a lányát sem értesítették. A beteg meghalt éjjel fél 12-kor. Hajnalban egy másik falubeli beteg felesége kopogott be Garán a nővér ablakán, hogy meghalt a Karcsi. Ezt telefonálta az ő férje – ugyanabból a szobából, amelyikben a Karcsi kiszenvedett. Az elhunyt ember nővére és lánya azonnal felkerekedett, és újra elindult busszal Kalocsára. A férj otthon maradt, leste a telefont, amelyre az értesítésnek jönnie kellett volna, de nem jött.
Az osztályon a személyzet csodálkozott, miért talpig gyászban érkeztek, de még akkor sem mondták nekik, hogy meghalt a hozzátartozójuk. A hozzátartozók meg azt nem mondták, hogy már hajnal óta tudják. Elkezdték keresni a betegüket – de persze az ágya már üres volt, az ágyneműt, amiben meghalt, elvitték. Felháborodtak és elkeseredtek. Az elhunyt lánya felhívta a betegjogi képviselőt, akinek a telefonszáma ott lógott a kórterem folyosóján. Ő azt kérte, írják le a panaszukat. Indult valamilyen vizsgálat, amelynek végén ugyan elnézést kértek a hozzátartozóktól, felelősségre vonásról azonban nem esett szó.
A vizsgálat során inkább azt keresték, kitől tudhatták meg a hozzátartozók, hogy meghalt a betegük, ha a kórházi személyzet nem szólt nekik, ahogyan törvényes kötelessége lett volna. Az osztályos orvos által a kórházigazgatónak írott feljegyzésben szerepel, hogy az a (szintén garai) beteg, aki kiszivárogtatta a halálhírt, a hozzátartozók megjelenésekor zavartan viselkedett. Az önigazolást író orvos úgy fogalmaz: „Rákérdezésre a szintén a kórteremben lévő J. József elmondta, hogy a hozzátartozókat H. F. Antal értesítette telefonon, és J. József elnézést is kért tőlünk (a mulasztó orvosoktól – a szerző) betegtársa nevében is.
