Siófok kellős közepén, a vasúti és buszállomás mellett, a centrum összképét kissé megbontó fakerítés ajtajából épp a szemközti oldalon lévő emeleti fitneszterem szobabiciklizőire látni. Este háromnegyed hétkor, amikor az utcákon már fogynak a sétálók, a szobabicikliken még bőven működik a nagyüzem elektropop háttérrel.

Az imaháznak otthon adó épület a siófóki Széchenyi utcában Google Streetview

A kissé komikus faajtó mögött pedig a zsidó hitközség nemrégiben – részben a siófoki önkormányzat, részben a hitközség támogatásával – kívül-belül megújított imaterme áll. A közelében lévő, „régi” zsinagógát a nyolcvanas években elbontották: nemigen voltak már, akik használhatták volna. Helyette épült a szobabiciklik árnyékában szelíden meghúzódó imaház, amely az év nagy részében üres.

Hét előtt indul meg a szolid, de látható nyüzsgés, a Balaton legkülönbözőbb pontjairól érkeznek a fakerítés mögötti, nyáron újra megnyíló strandszezon-zsinagóga hétről-hétre cserélődő hívei, az ortodoxnak kinéző, fekete keménykalapos figurától a kocsival érkező és a szombat beállta után értelemszerűen kocsival is távozó többségig, sőt az otthon a zsinagóga környékén sem járó siófoki „bulizsidóság” képviselőiig bezárólag.

Maga az „ima-szolgáltatás” nem egészen új keletű, tavaly év eleji haláláig Domán István főrabbi volt az alkalmi nyaralóközösségek vallási vezetője: távozásakor úgy tűnt, hogy Siófokról többé nem szólítják meg héberül az Úristent se télen, se nyáron. De az egyik balatoni hívő tett még egy kísérletet.

Winkler Miksa, immár mindenféle „felső”, hitközségi irányítás nélkül úgy döntött, továbbviszi a boltot rabbi nélkül, kántor nélkül, egymagában is, mert egy közösség fenntartásához nem kell más, csak az együttlét szándéka és némi önzetlen szervezőmunka. Először ismerősei között kezdte terjeszteni, hogy továbbra is lesz szombatköszöntő strand-istentisztelet az Aranyparton, a Balaton fővárosában és hogy át lehet érni még az északi partról is hajóval. És az emberek jöttek és közösséget csináltak maguknak.

Aztán hazamentek és elmondták, hogy Siófokon péntek este, úszás után, sétálás, tévénézés, pörgés előtt, a fakerítés mögött lehet imádkozni egyet: volt, hogy százan is összejöttek. A szájról-szájra terjedő hírek elég messzire juthattak, mert az emigráns, nyaranta a Balatonnál haza-nosztalgiázó magyarok mellett – legutóbb Torontóból - már a Siófokon nyaraló izraeliek is feltünedeztek.

Minden pénteken megszerveződik és másfél óra után elégedetten felbomlik a balatoni strandszezon hónapjai alatt egy apró zsidó közösség, a következő pénteken az új nyaralókból pedig összeáll a következő. Az idei év záróalkalma most pénteken lesz.

Az alkalmi hívők összetalálkoznak, tesznek valamit, ami – másként ugyan, de – egyként fontos mindegyiküknek, aztán ki-ki megy a dolgára. Apró bizonyítéka mindez annak, amit ugyanezen a nyáron a foci EB nagyban is megmutatott, hogy Magyarországon az emberek nagyon vágynak valamiféle közösségre: egymásra. És hogy elég, ha ezt akár csak egyetlen közülük észreveszi, és nekiáll magától összehozni. Hogy a legtöbbször elég egyszerűen kinyitni a fitneszteremmel szembeni faajtót.