– Na jól van, énekeld el a székely himnuszt!
– Jaj, ne, azt utálom! – vágja rá a kislány. – Nem lehetne Shakirát?
Az apának olyan szép kiejtése van, csíki magyarnak vélem.
|
| Konyhás István / Népszabadság |
– Székelyföldről jöttek maguk? – fordulok hozzá, de nemet int:
– Á, sokkal messzebbről!
– Honnét? – nézek rá, mire nyugat felé mutat:
– Nagykanizsáról.
A szomorú pásztornak öltözött nagykanizsai ember később leveszi a pólóját, s látom, hogy a széles, szőrös hátára rátetováltatta Nagy-Magyarország térképét kékkel. Erről persze rögtön a feleségére gondolok. Szegény asszony. Ezek szerint még a hitvesi ágyban is történelemleckében van része, ha férje aludni tér. De a következő pillanatban megjön az asszony, s látom, aligha bánja azt a tetoválást, hiszen ő is hagyományőrző: honfoglaláskori menyecskét alakít, vélhetően László Gyula rajzai alapján. Jobbjában visszacsapó íj, s látom, használta is, mert a bal alkarja már teljesen vörös, szétverte az íj húrja.
– Miért nem vett föl alkarvédőt? – kérdem tőle sajnálkozva, mire büszkén legyint:
– Az őseink sem hordtak! Akkor én is kibírom!
– Szerintem hordtak, mert attól, hogy régen éltek, még nem voltak hülyék – válaszolom neki, de nincs vitatkozós kedvében. Úgyhogy sétára indulok a több ezer fős tömegben, de folyton meg kell állnom, mert hihetetlen figurák jönnek szembe.
|
| Konyhás István / Népszabadság |
A rendezvény házirendje szerint „a Hagyományőrzők mind ruházatukkal, felszerelésükkel és viselkedésükkel méltó módon képviselik honfoglaló őseink, valamint a Kárpát-medencében élő hun és avar ősök hagyatékát, példát mutatnak a társadalomnak emberségből, magyarságból, hazaszeretetből. Nem megengedett a pártok, politikai szervezetek szimbólumainak, jelszavainak szervezett megjelenítése vagy olyan megnyilvánulás, amely a magyarság és a rokon népeinek önérzetét, vallási meggyőződését, hagyományait, nemzeti szimbólumait sértik”.
 |
Egy igazi hagyományőrző nem használ alkarvédőt
Konyhás István |
Milyen jó lett volna, ha egyesek ezt be is tartják, különben nem mászkáltak volna a tömegben olyan fiatalok, akiknek a pólóját Szálasi Ferenc arcképe díszítette. Sőt a házirend szerint el kellett volna távolítani a rendfenntartókat is, ők ugyanis éppen úgy néztek ki, mint a Jobbik által létrehozott Magyar Gárda emberei: szúrós tekintetű kéményseprőnek öltöztek.
Amúgy megjelent itt a mai magyar szélsőjobbos szubkultúra megannyi eleme, a mozgalom szervezettségét tanítani kellene. Rá is férne a magyar baloldalra a saját szubkultúra kialakítása, bár tagadhatatlan: sokkal érdekesebb IX. századi sámánnak öltözni, mint unalmas XX. századi szociáldemokratának.
A rendezvényről nem hiányoztak a szélsőjobbos könyvárusok sem, akik Wass Albert és Nyirő József kötetei mellé kirakták a Cion bölcseinek jegyzőkönyvét és a Nemzetközi zsidót. Ettől eltekintve éppen úgy érzem magam, mintha forgatáson lennék, ahol sajnos nem sikerült időben eldönteni, hogy pontosan melyik történelmi korban játszódik a film. Messze a sokaságtól, az egyik fa hűvösében látok egy sámánnak öltözött férfit, akinek olyan varkocsa van, mint a gonosz irokéz indiánoknak a filmekben. Ez az ember egy sámándobot ver, torokhangon dudorászik, az előadását pedig lenge öltözetű, középkorú nők hallgatják révülten mosolyogva.
A Kurultájon látott viseletek nagyjából ezer év eltérést mutatnak: látok IX. századi sztyeppei lovas harcost, XIII. századi tatárt, XVI. századi török akindzsit, XIX. századi pusztai betyárt, s persze egy sor olyan alakot, aki talán maga sem tudja, hogy kicsoda. A Kurultáj ugyanis valójában nem más, mint egy társas identitáskereső játék, csak nem gyerekek játsszák, akik még kinövik, hanem saját magukat halálosan komolyan vevő felnőttek: egy elképzelt hagyomány bűvöletében.
