A nehéz gazdasági helyzetben levő és identitászavarokkal küszködő magyar társadalom, amelynek összetartó erői szétesni látszanak, hajlamos az önfelmentő bűnbakkeresésre – hangsúlyozta Törzsök Erika szociológus, a Civitas Europica Centralis Alapítvány vezetője a Szlovák Köztársaság Kulturális Intézetében rendezett konferencián.

Gyakran hallani, hogy a holokauszthoz vezető eseményekkel és folyamatokkal a magyar társadalom máig nem nézett szembe. Törzsök Erika szerint – néhány pozitív példa emlegetésén kívül – szinte tabutémának számít, hogy a keresztény egyházaknak milyen szerepük és felelősségük volt az antiszemitizmus társadalmi térnyerésében, a zsidók kirekesztésének folyamatában. Az alapítvány ennek vizsgálatára indított kutatást a Berlini Nemzetközi Holokauszt Intézet támogatásával.

A kutatás egyelőre magyarországi és szlovákiai településeken folyik, a későbbiekben kiterjed majd Csehországra, Romániára és Lengyelországra is. Az eddigi eredmények – mondta az alapítvány vezetője – azt mutatják, hogy a nagy keresztény egyházak esetében nem az a legnagyobb baj, amit tettek, hanem az, amit nem: a mulasztás.

A kérdésnek vannak aktuális vonatkozásai is. Hisz – idézzük Törzsök Erikát – a „magyar antiszemita hagyomány legalizálása folyik. Bár ez Magyarországnak nem érdeke, sőt a kormánynak sem, azonban hangosan követelik bizonyos szélsőségek, akikkel a kormány összekacsint, de legalábbis belpolitikai okok miatt minimum megtűri őket”.

Jakab Attila vallástörténész emlékeztetett rá, hogy a nagy keresztény egyházak 1920–1945 között hatalmi helyzetben voltak a térség országaiban. Máig önigazoló, önfelmentő mítoszképzés folyik, mindenki arra hivatkozik, hogy „mások nagyobb szörnyűségeket követtek el”.

Ha egy csoportot vallási vagy faji alapon folyamatosan megbélyegeznek, akkor a társadalom idővel immunissá válik a csoport szenvedései iránt. A folyamatot az egyházak fékezhetik vagy erősíthetik. A vallástörténész szerint az eddig elvégzett esettanulmányok fényében elmondható, hogy az egyházak a kikeresztelkedett zsidók számára sem nyújtottak intézményes védelmet.

Az egyházak – jelentette ki Jakab Attila – lényegében szótlanul nézték, hogy a politika a saját céljaira kisajátítja és faji kategóriává silányítja a kereszténységet. Az egyházi vezetők szervesen betagozódtak a korabeli politikai elitbe, a papság körében tetten érhető volt az alkalmazkodás a rasszista korszellemhez: nem az árral szemben, hanem az árral együtt úsztak.

Gárdonyi Máté katolikus plébános, főiskolai tanár a püspöki rendelkezések és a helyi katolikus sajtó tükrében vizsgálta a veszprémi zsidóság sorsát. A Veszprémi Hírlap című „keresztény politikai lap” 1938-as számait átnézve az a benyomása alakult ki, hogy az úgynevezett zsidókérdés kezelésében az újság „befordult a politikai szélirányba”.

Az év elején a megyeszékhely lakosságának mintegy négy százalékát kitevő zsidóság egyesületei a helyi közélet szerves részeként jelentek meg a lapban (sőt: egy írás a kormánypárt „nyilas fordulatát” kárhoztatta). Az év közepétől aztán címoldalra kerültek – pozitív összefüggésben – a zsidóellenes állami intézkedések.

A mind ellenségesebb közhangulatban a zsidók egy része a keresztény hitre való áttérésben látta a menekülés lehetőségét. Rott Nándor akkori veszprémi püspök kevés megértést mutatott. „Vigyáznunk kell, nehogy méltatlan érdekből jelentkező embereket vegyünk fel az Egyházba, amelynek élő tagok kellenek.” A jelentkezőknek a püspök három hónapon át tartó, heti kétórás előkészületet, valamint vizsgát írt elő, amelytől a plébánosok – jegyezte meg Gárdonyi Máté – csak a feltételek szigorítása esetén térhettek el.

Az 1944. március 19-ei német megszállás és a következő hetek antiszemita rendeletei miatt ismét megnőtt a keresztségre jelentkezők száma, ami újabb állásfoglalásra késztette az egyházmegye frissen hivatalba lépő főpásztorát, Mindszenty József későbbi bíborost. Mindszenty püspök árpilis 27-ei dátummal kiadott körirata tartalmazta azt a latin nyelvű instrukciót, amely leszögezte: nem lehet bizalmatlanul elutasítani a jelentkezőket, de kellő vizsgálatra és előkészítésre is szükség van. A püspök szeretetteljes bánásmódot várt el papjaitól, viszont az addig érvényben lévő három hónap helyett hat hónapos előkészületet írt elő.

A zsidók deportálásának időszakában némileg módosult Mindszenty álláspontja – tette hozzá Gárdonyi Máté. Az egyik apátplébánosnak írt levelében már megengedhetőnek tartotta, hogy különleges esetekben (amikor a „szent keresztség feltétlen szükséges, és annak elhalasztása nagy hiba volna”) eltekintsenek a hat hónaptól. Hasonló szellemben nyilatkozott júliusban a keresztséget kérő munkaszolgálatosok ügyében is.

Kassán a reformátusok lerövidítették a keresztény hitre való áttéréshez szükséges időt, hogy ily módon próbáljanak meg minél több zsidó üldözöttön segíteni – derült ki Szabó Lajos református lelkész visszaemlékezéséből, amelyet Veres Tímea felvidéki történész ismertetett a konferencián.

Szlovákiai magyar kollégája, Simon Attila a dunaszerdahelyi zsidóság tragikus történetéről tartott előadást. A holokauszt előtt – mondta – Dunaszerdahely lakosságának csaknem fele (46 százaléka) zsidó volt. Az egykor népes hitközség mára szinte nyomtalanul eltűnt.

A zsidóság volt a magyar kultúra legfőbb fogyasztója a felvidéki városokban, amelyeknek a zsidóság adott magyar jelleget – mondta a történész. A szlovák antiszemita sajtó a zsidóságot a magyarosítás egyik fontos eszközének tartotta, és ezért támadta.

Simon Attila ugyanakkor arra hívta fel a figyelmet, hogy Szlovákiában nem volt tapasztalható az a „penetráns antiszemitizmus”, ami az anyaországban. A zsidóellenesség az esetek jó részében olyan hivatalnokok részéről jelentkezett, akik a Felvidék visszacsatolása után Magyarországról érkeztek.

Másrészt jellemző, hogy a Dunaszerdahelyen tanácskozó csallóközi esperesi kerület közgyűlésének iratai egyetlen szóval sem foglalkoztak az éppen akkor folyó gettósításokkal és deportálásokkal. A történteknek Simon Attila nem találta nyomát a városi közgyűlés jegyzőkönyveiben és a helyi sajtóban sem...

Az előadók között volt Karsai László történész is, aki így méltatta Angelo Rotta pápai nuncius küzdelmét a magyar zsidók megmentéséért: „Több házat vatikáni védelem alá helyezett a nemzetközi gettóban. Tisztességes, bátor, igaz ember volt.”

A történész szerint Angelo Rotta végtelenül egyedül volt 1944-ben Magyarországon. A magyar katolikus püspöki kar zöme csak nagyon nehezen, és akkor is csak túlzott óvatossággal szánta rá magát arra, hogy megpróbáljon az üldözöttek érdekében fellépni. A Vatikánból pedig – állapította meg Karsai László – a nuncius semmiféle támogatást nem kapott.