A nyolcvanas évek közepének Politikai Bizottsága tűnik fel egy ilyen leírásban – a törleszkedés és könyökharc oldalra, s a feltétlen odaadás versengő kinyilvánítása felfelé. Az ember szinte hallja, ahogy a pártkongresszus szünetében, a mosdó félhomályában összesúg a harmadik-negyedik vonal:
ti tudjátok, kit szeret legjobban „az Öreg"?
De Németh Szilárd példája arról is árulkodik, hogy a hozzá hasonló harmadik körös fideszesek már valóban a szó legszorosabb értelmében veszik a „pártcsalád" kifejezést. Számukra a párt nem politikai értékközösség vagy egy eszköz, amellyel polgári demokratikus úton jobbá lehet tenni a világot. Ez egy család, amely kifelé összezár, mindennél előbbre valónak tekinti a saját közössége érdekeit, belül viszont szigorú hierarchia szerint épül fel, és jaj annak, aki nem tudja, hol van a helye. Közösen képviselik az érdekeiket, együtt szereznek, szigorúan belső körben osztozkodnak. Mindig a magasabb sarzsi szed előbb a levesből, a sűrejét maga elé meri, de hagy az alatta lévőknek is, mert ezt diktálja a közös érdek.
A talpasok pedig megosztoznak maguk között. Az egyik vág, a másik választ.
Innen nézve válik érthetővé, hogyan lehetséges az, hogy
huszonöt év alatt bezárult a kör.
A nyolcvanas évek közepének elvtelen szétesettségéből eljutottunk a kétezer-tízes évek közepének elvtelen szétesettségébe. A rendszer rohad, a politikai elit cinikus és tehetetlen, az országban a romló életszínvonal okozta általános fásultságot csak fokozza a bornírt sikerpropaganda és a választási lehetőség hiánya.
Ha a gyors és akadálytalan érvényesülés a legfőbb cél, talán valóban csak így lehet elviselni ezt a helyzetet. Mint annak idején a kádárizmusban – elfogadja az ember, hogy ez a rendszer, ebben adatott élnem, hát akkor itt fogok karriert csinálni. Misére járok, konzervatív lesz az értékrendem, Ákost hallgatok, belépek az MMA-ba, párttag leszek, trafikért kérincsélek, ráhúzom a kormányt az út szélén baktató menekültre, és igen, meglesz mindennek a jutalma, mert most még másodikként szedek a tálból, de talán egyszer nekem jut a sűreje.
2016 tétje leginkább az, hogy évtizedekre belakhatják-e a világunkat ezek a járási párttitkárok.
Megtörténhet-e, hogy a parlamenti ciklus második felében „a család" képes lesz még rá is erősíteni a szépen kialakított „porlik, mint a szikla" imázsra, megkerülhetetlen nemzetvédelmezőként, egyben a javainkkal okkal és joggal sáfárkodó jó gazdaként mutatja fel önmagát.
|
Fotó: Földi D. Attila / Népszabadság
|
Mert ha ez a hazug propaganda végképp gyökeret ereszt, a lehetetlent kísérli majd meg, aki a rendszerváltás értékrendjével próbálja meg felvenni vele a harcot. Nevetséges mitugrász, libbancs ködlovag lesz irtózatosan hamar mindenki, aki az 1990-ben a tárgyalóasztalnál kivívott szabadságjogokat kéri számon a kormányzó eliten. Soroljuk? Egyenlő munkáért egyenlő bért; a köz pénzéből mindenkinek az igényei szerinti, jó oktatást; érvényesülési lehetőséget, az állam javainak a köz üdvére való felhasználását; törvény előtti egyenlőséget, azonos esélyeket a manipulációtól mentes politikai választásokon... Már most is furcsán hangzik mindez, nem?
Az elmúlt öt évben úgy süllyedt bele az ország ebbe a zsigerileg ismerős, paternalista és álszent dagonyába, hogy közben egy elégedetlen mukk sem hangzott el. Az okokat ezerszer végigrágtuk, a rendszerváltás utáni egzisztenciális csalódás és az éltanulóból felzárkózóvá való kínos visszacsúszás az egyén és a közösség szintjén is érthetővé teszi a – kimondatlan, de mégis tetten érhető – kádári nosztalgiát.
Az azonban felfoghatatlan, hogy mindazok, akik a saját életükben beváltatlan ígéretnek élik meg 1989–90-et, azt is tétlenül nézik, hogy a gyerekeik is elveszítik a boldogulás esélyét.
Hogyan nem üti át az ingerküszöböt a romló színvonalú, a jövő megválasztásának lehetőségét végletesen korlátozó oktatás?
Hogyan vált ki mindössze bágyadt tiltakozást az életveszélyes egészségügy, miközben világi hívságokra igenis, sőt, piszkosul látványosan van pénz? Hogy lehet szellemi és cselekvési rabságban tartani tömegeket a jogkorlátozó közmunkával, és hová lesz az elemi szolidaritás, amikor egész régiók maradnak jövedelem nélkül, mert a munkanélküli-ellátás után a szociális segélyeket is kénye-kedve szerint osztja a rászorulóknak a hatalom? Vagy ha nem is az együttérzés, de könyörgöm, hová lesz az egészséges irigység, amikor a vak is látja, hogy trafik, föld, állami megrendelés és uniós pénz kérlelhetetlen következetességgel csak ott landol, ahol egy családtag várja tárt zsebekkel?
Vége lesz ennek valaha?
Ha 2016 is ebben a fád bénultságban telik el, talán soha. Akkor már senki sem fogja elhinni, hogy a jelkép erejű történetek másként is véget érhetnek, mint Németh Szilárd olvasatában. Hogy esetleg nem törvényszerű az érzéketlenség, a kapari önzés, sőt léteznek olyan családok is, ahol ha az apa átengedi a felelősséget a fiának, akkor a fiú tiszteletből továbbra is neki szed elsőként a sűrejéből.
Vagy mint apám emlékeiben, melyek szerint hamar kitelt a becsülete az olyan szobaparancsnoknak, aki többet, jobbat szedett, mint ami járt. Hiszen ezért lett vezető, a többiek bizalmából.
