– Engem nem érdekel, hogy cigányok, romák, vagy hogy a fenébe hívják őket, de mit keresnek nálunk, ezen a nyugodt vidéken Borsodból idegenek? – teszi föl a kérdést egy asszony, aki csak hosszú unszolásra áll szóba velem, amikor a közeli pékségből hazafelé ballag.
– Nem volna jó, ha megszállnának bennünket az ózdiak vagy az alföldiek.
– Mi a baj velük?
– Nem idevalók ezek. Ordibálnak, szemetelnek. Tudja, a közelben szobákat is adnak ki a balatonszéplakiak, na nem nekik, hanem normális külföldi vagy magyar vendégeknek, de kérdem én, ki jön ide pihenni, ha látják, hallják, hogy mi folyik itt?
 |
Cigányélet több száz kilométerre az otthontól
Földi D. Attila |
A kölcsönzött borsodi munkások ellen aláírásokat gyűjtöttek a környéken. Az ívet a siófoki önkormányzathoz juttatták el, ahol egyelőre nem sikerült megtudnunk, mi lesz az aláírásokkal, egyeztetnek-e róluk.
– Maga is aláírta? – kérdezem az asszonyt.
Nem mondja meg.
– Titok? – faggatom.
– Titok, mert ezek hamar bosszút állnak – mutat a szállóra.
– Hát én nem írtam alá, mert valaki majd még kitalálja, hogy a cigányokat elküldik, helyettük meg idehozzák a menekülteket közmunkába – szól közbe egy odaérkező másik asszony.
– Márpedig ha ideköltözik ezer néger, még a Balaton is kiürül.
Egy férfi viszont azt állítja a pékség előtt, őt egyáltalán nem zavarják a kölcsönmunkások, akinek nem tetszik, hogy itt vannak, az szedje le helyettük a meggyet.
Fiatal fiú érkezik Zamárdiból, ő takarítja itt a környéket.
– Hát vannak elszórt sörösüvegek, meg cigisdobozok – bólogat.
A munkásszálló bejárata előtt egy asszony ül az árnyékban, olyan gondnokfélének nézem, nagy valószínűséggel nem helybeli. Hangos haragra gerjed, amikor megszólítom. Fölpattan, belülről bezárja a szálló ajtaját.
– Semmit sem mondok, nincs itt semmi látnivaló, tűnjön el innen! – kiabálja.
Az ablakon belátni, a plafonon öreg ventillátor terelgeti a levegőt – már ha tele van az éjszakánként zsúfolt szoba, melyben most éppen senki sincs. Mosott ruhák száradnak a napon, mobilvécék sorakoznak az udvaron.
A meggyszedők a teljesen körbekerített, hatalmas gyümölcsösökben dolgoznak, nem tudok bejutni hozzájuk, de üzenik is, hogy nem hajlandóak mondani semmit.
– Aki a lakóhelyétől ilyen messzire elmegy dolgozni másokkal összezsúfolódva, az már a mindennapi falatért jön – állítja a békéscsabai Kovács Gyula, aki 22 éve visz munkaerőt az ország különböző részére, így a Balatonra is. Igaz, a borsodiakat most nem ő szerződtette Siófokra. Szerinte a közmunkaprogram kényelmessé tette az embereket. A szegényebb vidékeken is inkább elsöprögetnek otthon közmunkában, minthogy több pénzért „cigányéletet" éljenek.
– Biztos, hogy a kölcsönzött munkások sem angyalok, nekem is vannak rémtörténeteim velük – meséli. – Egyszer a Győrhöz közeli Ravazdra barackot szedni vittem embereket. Az első este ellopták a buszból a GPS-t. Mind a kilencven embert haza zavartam – Azóta hozzám csak olyanok jöttek, akik ismerték a rendet meg a tisztességet és a munkát. Őket is sokszor gyanakodva fogadják persze a helybeliek, nem vagyunk egy túl nyitott ország.
Volenszki Tamás azt mondja, itt lakik a szálló közelében, de neki még senki nem panaszkodott. – Természetesen ha valakivel gond lesz, azt nem foglalkoztatjuk tovább – ígéri.
