Beadványunk legfőbb célpontja a Levéltárak Ügyviteli Szabályzata volt, konkrétan egy miniszteri utasítás melléklete, ami a kutatások korlátozásánál széles mérlegelési jogkörrel ruházta fel a levéltárakat, azok igazgatóit. Alapjogról lévén szó, ezt mi összeegyeztethetetlennek véltük a jogállamisággal. Az Alkotmánybíróság helyt adott beadványunknak, és megsemmisítette a LÜSZ vonatkozó passzusait.
A kormánynak egy éve volt arra, hogy immáron demokratikus levéltári törvényt fogadtasson el a parlamenttel. Ennek elősegítésére az MTA egy „ad hoc bizottságot” hozott létre azzal a feladattal, hogy ajánlásokat fogalmazzon meg a levéltári kutatás szabályozásáról, aminek a fenti előzmények után több jeles történész és levéltáros társaságában magam is tagja lettem.
Az alkotmánybírósági határozat alapján éppen az volt a kiindulási pontunk, hogy a levéltárak vezetőit meg kell fosztani korábbi mérlegelési jogkörüktől. A törvénynek kell – vallottuk – az összes, a kutatást korlátózó lehetőséget megfogalmaznia. A kormány hivatalnokai szorgosan jegyzetelték állásfoglalásunkat, jogi formába öntve változtatás nélkül beemelték a nem sokkal később elfogadott törvényjavaslatba.
A levéltárakban történő kutatások szabályai maradandónak bizonyultak, egészen idén április 5-ig,
amikor egy újságcikk nyomán kiderült, országunk egyik szimbolikus alakja, Kiss László mesteredző Lantos László és Várszegi Lajos társaságában „partiba vágta” (ma már tudjuk) az akkor 41 kilós, éppen 18 éves Takáts Zsuzsannát.
A bő fél évszázaddal ezelőtti bűncselekmény mai visszhangjának hatására beindult a hatóság, nem az államvédelmi (ÁVH), hol van az már, hanem a NAIH (Nemzeti Adatvédelmi és Információszabadság Hatóság). Közlemény tudatta, hogy az elnök a konkrét 1961-es bírósági ítéletet további intézkedéséig „zárolta”.
Az elnök úr (a jog fura ura) szerint „Tekintettel az eset jogi megítélésének összetettségére, illetve a bűncselekmény áldozatának jogaira, valamint más érintettek személyes adatainak védelmére az esetleges további jogsérelem megakadályozása érdekében a NAIH elnöke az ítélet zárolását rendelte el.”
Az áldozatot ekkor még halottnak vélték, senki nem tartotta tiszteletben jogait, a hivatal a legkevésbé:
„A zárolást olyan módon kell végrehajtaniuk az adatkezelőknek, hogy a NAIH ideiglenes biztosítási intézkedést visszavonó, illetve az ügy érdemében hozott döntéséig az adatkezelők az ítéletet nem használhatják fel a tevékenységük során, harmadik személyek számára nem biztosíthatnak hozzáférést, továbbá harmadik személy arról másolatot nem készíthet.”
Vagyis nemcsak az áldozat, hanem Százhalombatta vezetői, polgárai sem ismerhették meg azt a bírósági ítéletet, amely saját szabályaik szerint a díszpolgári cím visszavonására kötelezte őket. „Zárolt iratokkal” esélyük sincs a józan értékelésre, döntésre. Nyilvános tárgyaláson hangzott el az ítélet, arról – a lényegéről – a korabeli sajtó, az elítélteket név szerint megemlítve, beszámolt. Tehát nyilvános adat, vagy legalábbis az elnök úrnak a vizsgálat elrendelésének első lépéseként bizonyítania kellene, hogy a korabeli tudósítások jogot sértve jelentek meg.
Ezt nem állította, nehezen is tehette volna, így
maradt az elefánt ámokfutása:
hivatala van, (némi) hatalma, él is (vissza) vele. A hatályos törvény szerint ugyanis „A Hatóság adatvédelmi hatósági eljárást indít, ha a bejelentésen alapuló vizsgálat alapján vagy egyébként valószínűsíthető a személyes adatok jogellenes kezelése, és a jogellenes adatkezelés a) személyek széles körét érinti, vagy c) nagy érdeksérelmet vagy kárveszélyt idézhet elő.”
Későbbi megfellebbezhetetlen határozatában a hivatal a c) pontra hivatkozott. Nyilván nem arra gondolt, hogy az igazság feltárása nélkül a város nagy érdeksérelmet, kárveszélyt szenvedhet el, díszpolgára, alpolgármestere, uszodájának névadója méltatlan ezekre a megtisztelő címekre.
Ugyanakkor a „zárolás” a törvény szerint nem óvintézkedés, nem megelőzés, hanem szankció:
„Az adatvédelmi hatósági eljárásban hozott határozatában a Hatóság… elrendelheti a jogellenesen kezelt vagy feldolgozott személyes adatok zárolását, törlését vagy megsemmisítését.” Nem a vizsgálatot bejelentő közleményben, hanem az azt lezáró határozatában. Még ez sem vonatkozhat levéltári iratokra. Vagyis a hatóság már vizsgálatának bejelentésekor is megsértette a rá vonatkozó törvényt. Vannak persze védendő személyes adatok, de a kikészített ecetes víz nem tartozik ezek közé. Már követni sem tudom, hogy a „zárolás” elrendelése után hány sajtóorgánum hivatkozott az egykor nyilvános ítéletre, vagyis a tiltás hamvába holt.
Levéltári iratok „zárolása” a diktatúra módszere. Ezt legutóbb 1990(!) elején tették az állambiztonsági iratokkal. A hatóság e hagyományokat követve tehát eleve prejudikált, meghozta „ítéletét”. A templom egerét, egy közgyűjteményt büntetett hárommillió forintra, amit az képtelen „kitermelni”.
A kutató újságíró még azt is felpanaszolta, hogy kapott teljesen kifehérített (kitörölt) oldalt, amelyen csak valami szám (pagina) maradt. Vagyis a levéltár szigorúan tartotta magát a törvény által megszabott korlátozásokhoz.
Azért az elég abszurd, hogy a hatóság nem az áldozatot, hanem a tetteseket védi,
jellemző a határozat szellemiségére, hogy – szerinte – kizárólag a három tettes (megbízottjuk) jogosult az inkriminált iratokat kutatni, ezt a jogot viszont éppen az áldozattól tagadja meg.
A hatóság bajba került, amikor ő, Takáts Zsuzsanna szólalt meg, kénytelen volt elismerni, ehhez joga volt, de az 55 évvel ezelőtti vizsgálatban részt vevő rendőrtiszt megszólalását, aki szerint nagyon is korrekt eljárás folyt, kifogásolhatónak vélte, feltételezte, de legalább nem büntette több millió forintra. A levéltári törvényre hivatkozva a hatóság „súlyosító körülményként értékelte, hogy a levéltár nem rendelkezik megfelelő eljárási szabályokkal”, csakhogy a törvény erre (ahogy más levéltárat sem) nem kötelezi.
A hatóság azért marasztalta el a levéltárat, mert a kutató eleve ismerte a tettesek nevét, a határozat viszont elegánsan átsiklik azon a közismert tényen, hogy ezt jogszerűen tudhatta, hiszen – mint említettem – a tettesek neve és büntetésük mértéke a korabeli sajtóban megjelent. A levéltár viszont nem foglalkozhat azzal, hogy a kutató már eleve birtokában van-e egyes vagy akár az összes anonimizált (törölt) adatnak.
A levéltár a törvényben foglaltakon túl semmilyen kutatást nem korlátozhat, annak rendelkezéseit nem tágíthatja, szigoríthatja, nem mérlegelhet, hiába kéri pont ezt számon a hatóság.
Az viszont, hogy a kutató a megismert adatokból mit hoz nyilvánosságra, már az utóbbi felelőssége. Persze ezzel a hatóság is tisztában van, nem véletlenül hívta fel a sajtót, hogy tartózkodjanak ezeknek a személyes adatoknak a további közlésétől. Hasztalan, a média a levéltártól függetlenül még hetekig közölt újabb és újabb részleteket a megdöbbentő bűncselekményről. A sajtó azonban nem kisegér, hanem hatalom, jobb nem újat húzni vele, marad a vétlen levéltár, amelyet a bírság egyenesen csődbe visz.
A határozat nemcsak törvényellenes, hanem közröhejes.
A hatóság logikája szerint az újságíró beülhet egy nyilvános bírósági tárgyalásra, meghallgathatja az ítéletet, részletesen tudósíthat, de ugyanezt nem teheti meg egy fél évszázaddal korábbi bűnesetnél. Le sem írhatná Portik Tamás nevét!
Ha a hatóság célja valóban a jogszerűség helyreállítása lenne, akkor verdiktjét kimondva megelégedett volna egy jelképes összeggel. Nem ez vezérelte, hanem a bosszú. Bosszú azért, hogy szándéka ellenére képtelen volt megrendszabályozni a sajtót.
Zajlott már számos per (túl sok is) kutatók ellen, de még soha senkinek nem jutott eszébe ezekbe az iratokat őrző levéltárakat bevonni.
Kizárólag a kutató felelőssége képezte e jogviták tárgyát. Amikor még az a bizonyos másik hatóság, az államvédelmi volt az úr, akkor is gyakran előfordult, hogy nem a nagyon is megszűrt kutatót, hanem a levéltárost, a levéltárat vonták a publikáció miatt felelősségre. Ennek vetett véget az alkotmánybírósági határozat, majd nyomában a levéltári törvény. Ennek mindörökre vége, visszatér a rejtélyes félelem, csak baj ne legyen, mert akkor jön és lesújt a hatóság.
Holott eddig sem volt kiegyensúlyozott a helyzet. Azon kevesek közé tartozom, akik bíróság elé vitték kutatási kérelmük megtagadását, soronkívüliséggel, két év után megnyertem, de csak azért ilyen gyorsan, mert a beperelt levéltár lemondott arról, hogy újabb bírósági eljárás során igazoljam kutatói státuszomat. Ezt peren kívül is elismerte. Szankció viszont nem sújtotta.
A szerző történész, Budapest Főváros Levéltára volt főigazgatója
