Ismeretes volt az is, amit G. Szabó Lőrinc rendezőhallgatóról, Szabó Lőrinc költő fiáról, a gyerekversek Lócijáról írt Képesi: G. Szabó Hruscsov látogatása során azzal viccelt, hogy barátai, úgymond, elmulasztották sajnos az első titkár lelövését. Polgár Géza színészhallgatóról, aki óvatlanul tagadta Szabó jelenlétében, hogy ’56 ellenforradalom lett volna, szintén tudunk már kilenc éve – és így tovább. Alig van olyan citátum Mező Gábor cikkében, amelynek legalább egy részét ne idézte vagy említette volna Gervai régi cikke is, vagyis
kérdéses, fény derült-e olyasmire, ami az eddig ismertnél is rosszabb színben tüntette volna fel Szabó állambiztonsági ténykedésének éveit.
Gantner János dramaturg-hallgatóról szó szerint az áll a 2006-os cikkben, hogy Szabó „dobta fel”, bár Gervai azt is hozzáfűzi mindehhez, hogy miután buzgóságának köszönhetően „rállították”, inkább védte Gantnert jelentéseiben. A Novák Márk és Major Sándor filmrendező-hallgatóról szóló, újdonságként bemutatott beszámolókat is részletesen tárgyalta már Gervai 2006-ban. A nemrég elhunyt, a nemzet színészének is megválasztott Kóti Árpádra vonatkozó Képesi-jelentésekről is van szó Gervainál: Kóti már 2006-ban említtetik azok között, akiknek „magánéleti titkairól, intimitásairól” is tájékoztat Szabó, aki „szívesen kutakodik mások magánéletében, s mai bulvárújságírókat megszégyenítő mennyiségben szállítja a bizalmas és kényes információkat”.
|
Szabó István a Mephistót rendezi 1980-ban. Az életműve mintha csak saját sorsára reflektálna
MTI/INT |
Már 2006-ban kiderült: Képesi elárulta azt is, hogy Kóti szidta a KISZ-t, és jelezte, esze ágában sincs belépni. Ehhez járul még néhány sornyi, valóban igen kevéssé vonzó idézet a Pesti Srácok publikációjában és Kóti egy 2008-as interjújának részlete, amelyben a színész a már ismert tények alapján annak a meggyőződésének ad hangot, hogy részben Szabó jelentéseinek következtében kapott 1958-ban négyéves szilenciumot. Tudomásunk szerint egyébként Szabó István jelen volt Kóti pár hónappal ezelőtti temetésén.
„Képesi igazi rongyember”
Gervai részletesen bemutatja azt a – megítélése szerint nem túl számos – esetet is, amely a fiatal Szabót valamelyest jobb színben tünteti fel: volt úgy, hogy a szövegek tanúsága szerint óvni akarhatta azt, akiről éppen jelentett. Összességében a filmkritikus inkább törekedett tárgyilagosságra, mint Mező Gábor, és vívódásait is megosztotta olvasóival. „Egy ideig kétségek gyötörtek, vajon helyes-e Szabó leleplezése, hiszen mindez több mint negyven éve történt, beszervezése idején még csak 19 éves volt – írja, és megvallja azt is, hogy „bizonyos fokig együtt érez” a rendezővel, mivel „a maga módján ő is áldozat”, bár teljes erkölcsi felmentését nem tartaná indokoltnak. „Sajnos a leginkább érintetteket nem lehet megkérdezni, mert már nem élnek” – teszi hozzá Gervai.
Rekonstrukciója szerint Szabó nem önként, hanem kényszer hatására írja alá beszervezését, viszont később egyre inkább „belejön” feladatába. Ehhez a korántsem kíméletes, de árnyalt megközelítéshez képest különösen feltűnő a Pesti Srácok cikkének URL-címe, amely szerint „Szabó István, avagy Képesi ügynök igazi rongyember volt 1956 után”. Azt egyébként, hogy mennyit ártott valójában Szabó áldozatainak, Rainer M. János korabeli nyilatkozata szerint nehéz megítélni, ebben a tekintetben aligha nyerhetünk valaha is történeti bizonyosságot.
Mindezek fényében különösen érdekes, hogy a cikk aránylag komoly visszhangot vert: bár a mainstream-sajtóból érdemben csak az Origo foglalkozott vele, a közösségi médiában szép sikereket ért el, akadt olyan ismert filmrendező is, aki a két írás hatására vélte úgy, hogy Szabó élettörténetének ez a szakasza erkölcsileg végképp védhetetlenné vált. Mindez leginkább arra világított rá, hogy
az ügy 2006-os kirobbanása nem tette lehetővé érdemi kibeszélését,
a legtöbbekben csak dezorientáltság, homályos, tétova benyomások maradhattak a Szabó-kérdéssel kapcsolatban, ahogy szinte minden egyéb hasonló esetben is történt.
Ha Szabó megszólalna
Papp István történész, az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltárának munkatársa szerint Szabó István dossziéjának tanulmányozása sokat segíthet a korabeli, induló művész értelmiség viselkedésének, választásainak, motivációinak, lehetséges magatartásmintáinak értelmezésében, amennyiben összehasonlítási alapként melléjük tesszük például a szintén beszervezett évfolyamtársa, Kézdi-Kovács Zsolt anyagát. Az is fontos kérdés lehet, miért volt mindez érdekes az állambiztonságnak, mit gondolt a hatalom a művész értelmiség szerepéről ekkoriban.
A magyar értelmiség ’56-os szereplése miatti mély bizalmatlanságról tanúskodik szerinte a hallgatók és tanáraik iránti kiemelt érdeklődés: még igen élénken élt Kádárékban a Petőfi Kör emléke. Felvethető az is, vajon tekinthető-e Szabónak a művész és a hatalom viszonyát boncolgató életműve egyfajta szembenézésnek, vezeklésnek vagy önterápiának. Ugyanakkor szerinte Szabó István és a Kádár-rendszer együttműködésének kérdésében legalább ilyen fontos lehet a Tűzoltó utca 25. vagy a Budapesti mesék „fasizmusképe”, amely jól harmonizálható a korszak, a kádárizmus részben önlegitimáló karakterű fasizmusfelfogásával.
Hangsúlyozta továbbá, hogy
nagyon fontos adalék lenne, ha Szabó érdemben megszólalna az ügyben, megvilágítaná döntései okait, beszélne lassan 60 évvel ezelőtti félelmeiről és reményeiről.
Egyetért ugyan azzal, amit Gervai András 2010-ben nyilatkozott, hogy fontos lett volna és felszabadító, ha Szabó lelepleződése után bocsánatot kér, de úgy látja, hogy az akkori és a mostani társadalmi klíma komolyan megnehezíti, hogy az efféle történetek katarzissal érhessenek véget.
Szerettük volna megszólaltatni Szabó Istvánt is, de nem tudtuk elérni.
