A Népszabadság 1997. november 19-i számában közleményben jelentették meg, hogy ki az a 37 magyarországi zsidó, akit Svájcban azonosítottak, és köztük volt Fichmann Zsigmond is. Endrődi azonban nem juthat hozzá az őt megillető pénzhez, mert a második világháború után Magyarországon államosított svájci javak ellentételezéseként Bern 1,8 millió frankot kapott volna, de egy 1973-as egyezmény alapján ebből levonták az alvószámlákon levő 325 ezer frankot. Vagyis: Svájc ezzel letudta a dolgot, és joggal hivatkozhat arra, hogy amennyiben a számlatulajdonok vagy örököseik követeléssel állnának elő, azt a magyar állammal szemben kell érvényesíteniük.
Endrődi próbálkozott is többször, és az elmúlt 17 évben minden létező fórumot végigjárt. Írt Gyurcsány Ferencnek és Orbán Viktornak éppen úgy, mint Takács Albert egykori és Trócsányi László mai igazságügy-miniszternek, s próbálkozott az Alkotmánybíróságnál, a strasbourgi emberi jogi bíróságnál – mindenütt hiába. Egy 2009-es jogerős ítélet szerint ugyanis a svájci bankokat kellene perelni. Miközben az ombudsmanok 2005-ben, 2007-ben s 2012-ben is megállapították, hogy sérült Endrődinek a tulajdonhoz való alkotmányos alapjoga.
De ez nem érdekelt senkit. Annak ellenére sem, hogy Lázár János akkor még Miniszterelnökséget vezető államtitkárként egy 2013. januári sajtótájékoztatóján közölte: a kormány foglalkozik az alvószámlák sorsával. Elmondta, hogy rendelkeznek az 1997-ben átadott listával, de a személyek azonosítása nem lehetséges, ezért lépéseket kívánnak tenni a hozzátartozók felkutatására. Amikor Endrődi tavaly februárban belebotlott egy, erről a sajtóértekezletről szóló tudósításba, mindjárt jelentkezett is Lázárnál, hogy legalább őt ne kelljen „felkutatni", de feleslegesen próbálkozott.
Ezért a múlt év áprilisában a miniszterelnökhöz, majd az igazságügy-miniszterhez fordult. Tavaly októberben megint írt Orbán Viktornak és Trócsányi Lászlónak, de már lemondott róla, hogy valaki válaszra méltassa. Ezúttal azonban tévedett: a miniszter a napokban – igaz, több mint fél év késéssel – reagált. Sok köszönet azonban nem volt benne, mert újólag csak az derült ki, hogy a 325 ezer frankot a magyar állam a sajátjának tekinti, Endrődi meg futhat a pénze után.
Trócsányi ugyanis kifejtette: az 1973-as államközi egyezmény nem érinti a magyar állampolgároknak az alvószámlákkal kapcsolatos esetleges követeléseit. Tehát szerinte is Svájcban kellene perelni. Ezzel kapcsolatban leszögezte, hogy nincs az igazságügyi tárca birtokában olyan dokumentum, amelyben a magyar fél bármilyen kötelezettséget vállalt volna e számlák ügyében. Emlékeztetett ugyanakkor arra, hogy már korábban jogerősen alaptalannak ítélték Endrődi magyar állammal szembeni igényét, a minisztérium pedig tiszteletben tartja a bíróság döntését.
Valaki azonban nem mond igazat. Endrődit a svájci nagykövetség még 2009-ben arról tájékoztatta, hogy „a magyar kormány a lista átadásakor biztosította a svájci felet arról, hogy visszamenőlegesen felkutatja a gazdátlan vagyonok tulajdonosait, illetve azok örököseit". Tavaly a külképviseleten futott még egy kört, amikor meg azt a választ kapta: Magyarország korábban szóbeli ígéretet tett arra, hogy
„az igényjogosultakat felkutatják és részükre az őket megillető vagyonrészeket kifizetik".
Trócsányi ezzel szemben azt állítja, semmi dolguk az alvószámlákkal.
Érdekes, hogy 2006-ban még másként látták: előterjesztés készült „a magyar-svájci vagyonjogi megállapodással összefüggő alvószámlákon lévő összeg tulajdonosainak bírósági letét útján való" kifizetéséről. A kormány ezt nem fogadta el, 2008-ban pedig már oda jutottak – a mostani állásponttal egyezően –, hogy „az 1973-ban létrejött megállapodás nem terjed ki a magyar állampolgárok esetleges igényeire". Svájc álláspontja viszont az, hogy a 325 ezer frankot egyszer már kifizették. De ki fizeti ki Endrődit?
