Puzsér Róbert: ez az a hely, ahol az adócsalással csajozni lehet
- A videoblogodon közzétett kisfilmek egyikében azt mondod: független, önálló, önjáró emberek kellenek a politikába, a gazdaságba és a kultúrába. Úgy folytatod: ha így lenne, akkor a politika idomulna a normalitáshoz, nem pedig a társadalom a politika őrületéhez. Most messze vagyunk a normalitástól?
- Fényévekre. Az ország helyzetéről a nyilvánosságban gyakorlatilag nincs szó. Úgy telt el ez a húsz év, hogy ha összeadjuk, talán két hétig volt szó az ország ügyeiről. A fennmaradó időben a kedvenc történelmi misztériumjátékunkat űztük: náciztunk és kommunistáztunk, anélkül, hogy lettek volna nácijaink vagy kommunistáink.
Ez a virtuális politika lényege: soha ne racionális kérdésekről legyen szó, mert a választók úgyis érzelmi alapon döntenek. Ha például az a kérdés, hogy államosítsuk-e a magánnyugdíjpénztárakat, akkor az emberek nem erre a felvetésre reflektálnak, hanem arra, hogy elvitték-e a nagyszüleiket Auschwitzba vagy sem. Ha az a kérdés, hogy privatizáljuk-e az egészségügyi rendszert, akkor sem erről szavaznak, hanem arról, hogy vajon elvitték-e a nagyszüleiket Recskre, esetleg Kistarcsára.
- Ha így van, akkor gyors változás nem is következhet.
- Generációknak kell kihalni, hogy a helyzet megváltozzon. A legmocskosabb az egészben az, hogy a politika sunyi módon gerjeszti ezt a förtelmes hangulatot, miközben érzelmileg nincs benne a folyamatban, csupán játszik. A felek asszisztálnak egymásnak, mint látszólagos ellenfelek, valóságos partnerek. Az igazság az, hogy az országnak nincs két politikai garnitúrája, csak egy. Ez a garnitúra virtuálisan kettéosztotta magát. Azt a látszatot kelti, hogy egy hideg polgárháború zajlik, mintha súlyos világnézeti különbségek volnának a két parlamenti oldal között, holott egyszerűen csak a piac felosztása a cél.
Az úgynevezett képviseleti demokráciában – ahogyan a kapitalizmus valamennyi területén – legalább két szereplő vesz részt a versenyben. A politikában a két nagy párt felosztja a piacot, a képviseleti demokrácia ugyanis a piac mintájára működik, ennek megfelelően egy cég, azaz egy párt soha nem uralhatja a rendszert. Ezért osztotta fel magát két részre az úgynevezett elit. Nyilvánvalóan nincsenek köztük világnézeti különbségek, sőt még valódi érdekkülönbségek sincsenek. Ez abból is látszik, hogy a kölcsönösen előnyös gazemberségeket sohasem kérdőjelezik meg. Nincs vita, ha egyaránt élvezik a törvénytelenségeik és erkölcstelenségeik hasznát.
- Milyen erkölcstelenségekre gondolsz?
- Egy példa: a pártfinanszírozás. Így szoktak fogalmazni: „a pártfinanszírozás megoldatlansága”. Ez az eufemizmus arra szolgál, hogy az általános törvénysértést leplezze. „Ez egy probléma, ami nincs megoldva, még dolgozni kell rajta.” Holott valójában arról van szó, hogy a pártok tudatosan és módszeresen megsértik a törvényt. Nagyságrendi különbség van a törvény által meghatározott összeg és a pártok által elköltött pénz között.
A két nagy pártnak sosem voltak erkölcsi aggályai olyankor, amikor valami gyalázatosságnak a kölcsönös haszonélvezői voltak. Sőt, a történelmi sérelmekről szóló vita is csupán egy ócska bábszínház, amibe bevonják a társadalmat, csakhogy – és ez az aljasság az egészben – az emberek komolyan veszik a játékot: ölre mennek egymással, családok bomlanak fel, magyar a magyarnak ellensége lesz. A politikusok meg cinkosan összekacsintanak: „a kampányra úgyis megvan a pénz”. A politikai garnitúra tagjai polgárháborús uszítók és politikai házasságszédelgők. Ezen felül pedig gazdasági érdekek szálláscsinálói.
- Mit értesz azon, hogy gazdasági érdekek szálláscsinálói?
- A gazdaság bevásárolta magát a politikába, de szemérmetlenül. A pártfinanszírozás törvénytelenségének két nagy kára is van. Egyrészt ennek révén a nagy pártok fölosztották egymás között a befektetőket, így nem engednek a tűz közelébe senki mást. Tízszer, hússzor annyi pénzből kampányolnak, mint a kisebb pártok. A modern marketing módszertanát, melyet a piac napi szinten működtet, a politika négy évről négy évre kölcsönveszi, önmagát termékké formálja, és az értékesítés során felhasználja a reklámhordozókat, az ügynökségeket, a know-how-t. Ide züllött a demokrácia.
- A tömegmédia térhódítása óta így működik a demokráciák többsége.
- Csakhogy máshol a pénzek nyilvánosan folynak át a gazdaságból a kampányokba, nálunk titkosan. Itt vetődik fel a pártfinanszírozási törvénysértés másik nagy kára: a politika piaca lett a tőkének, ahová vállalkozókedve szerint befektethet. Kockázatos az olaj? Lassan térül meg az ingatlan? Miért nem vásárolunk politikust?
A kampányok finanszírozása révén a cégek nem csupán megvásárolnak politikusokat, de kivásárolnak bennünket a saját szuverenitásunkból. Megszüntetik azt a helyzetet, amelyben a képviselőnk a szavazatunkért bennünket képvisel. Pedig mi adtuk neki a mandátumot, és mi folyósítjuk a fizetését. Csakhogy mi történik? Beállít egy tőkés, aki többet fizet neki, mint mi. Annyi pénzt ad, amennyit a társadalom nem képes. A politikusok pedig annak szolgálnak, aki többet fizet, és ezek sohasem mi leszünk.
Vegyünk egy példát: az adott cég támogatja a párt kampányát. Vajon miért teszi ezt? Nem azért, hogy a befektetése megtérüljön? Vesz neki óriásplakátot, aztán ha győz a párt, kap állami megrendelést vagy adókedvezményt, esetleg egyszerűen csak kicsorgatnak neki annyi lóvét, amennyit nem szégyellnek. A mi pénzünkből. És olykor még a számokkal is minden stimmel. Ha ugyanis óriásplakáthelyet akarok bérelni, akkor az nekem mondjuk harmincezer forintba kerül naponta.
Érdekes módon, ha egy párt akar bérelni, akkor csak harminc forint az ára. A számok rendben vannak, a párt a kereten belül gazdálkodik. Ha megkérdezzük a bérbeadót, hogy miért csak harminc forintot kért a párttól, akkor azt mondja, hogy régóta szimpatizál a politikájával. Szívügye, hogy ez a párt nyerje a választásokat, mert világéletében magyar/európai embernek vallotta magát, és a legjobbat akarja az országnak, ezért a maga részéről kedvezményes áron adja a felületet. Ez az ő társadalmi felelősségvállalásából következik, ezt neki senki nem tilthatja meg. A fennmaradó pénzt, vagyis legalább 29.970 forintot pedig a párt kampányfőnöke az óriásplakátot bérbeadó cég ügyvezető igazgatójának a zsebébe csúsztatja.
Így zajlik mindnyájunk döntéshozatali, képviseleti potenciáljának a kiárusítása. Hozzátenném, hogy a politikusvásárlásnak törvényes módja is létezik, ez az úgynevezett lobbi. A lobbi az, aminek nem szabadna léteznie egy demokráciában, mert nem más, mint intézményesített korrupció. Egy cég törvényes ajánlatot tesz egy politikusnak, hogy helyettünk őt képviselje egy döntéshozatal során. Hogy ez mennyire nem demokrácia, azt éppen ez a gyakorlat mutatja. Miként lehet ez törvényes?
Igaz, ez legalább átlátható, úgy, mint az amerikai kampányfinanszírozás. Legalább ott pontosan tudják, hogy ezek ebbe fizettek be, s a hatalom így fizeti vissza nekik: nyilvánosan zajlik a korrupció. Ettől azonban még az a rendszer ugyanúgy korrupt. Ez politikának látszó tőkefelhalmozás.
- Az Egyesült Államok kampányfinanszírozását példaértékűnek tartjuk, mert nyilvánosak a pénzmogások. De ha még ezt is korrupcióként írod le, akkor nincs megoldás. A kampány idején reklámfelületet kell vásárolnia a politikusnak, ha győzni akar. Miből tegye, ha törvényesen sem szerezhet pénzt?
- Állami pénzből, mi másból! Valakinek fizetnie kell, vagy mi fizetjük, vagy a cégek. A politikus azoknak felelős, akik a kampányát fizetik. Ezért kell kivonni minden magánforintot a politikából. Régen ez így működött, de a tőke koncentrációja mindent megváltoztatott. Egyébként is, nagyon gyarmati gondolkodásra vall, hogy abból indulunk ki: a nyugati világban ez mindenütt így van. Korábban így hivatkoztunk Berlinre és Moszkvára, most így hivatkozunk Brüsszelre és Washingtonra. Mindig kell egy bezzeg világ, amihez képest meghatározzuk magunkat. Sohasem az eszméinkből, az ideáinkból indulunk ki, hanem mindig követünk egy centrumot, de ezáltal csak magunkat gyarmatosítjuk. Pedig ez a kérdés egyértelmű: nincs helye magánpénznek a politikában.
- Ha állami támogatáson alapulna a rendszer, akkor az új szerveződések sohasem jutnának hatalomhoz, mert nem lenne pénzük a kampányra. Mivel nincs választáson lemért társadalmi támogatottságuk, az állam aligha dotálhatná őket.
- Ezzel a modellel sem az a probléma, hogy bonyolult lenne kitalálni, hanem, hogy nincs politikai szándék a megvalósítására. Mondok egy megoldási javaslatot: ha egy szervezet összegyűjt x darab, a támogatását igazoló aláírást, akkor megkapja a megállapított kampánypénzt. Ezt az adóforintokból kell állni. A rádióról és a televízióról ugyanezt gondolom: állami pénzen kellene működtetni, nem pedig céges forrásokból. Méghozzá azért, mert a kereskedelmi média az emberi pszichével kereskedik. A tévénéző a tudatával fizet a műsorokért. Az állam kiárusítja a pszichébe vezető csatornákat, közismertebb nevükön a frekvenciákat, melyek az ország véges erőforrásai. A frekvencia éppúgy, mint az emberi tudat, nemzeti kincs, akárcsak az ásványi anyagok vagy a tiszta víz. Nem lenne szabad elherdálni, Magyarországon azonban a tudat gyarmatosítása zajlik.
- Az állam döntene arról, mi a jó, mi az ízlésnek megfelelő?
- Igen, de nem lenne szabad, hogy egy párt határozzon. Kellene valami, ami a politika fölött áll.
- Az mi lehet?
- A döbbeneted jelzi a válság feneketlen mélységét. Természetesen egy független grémiumot kellene választani, amely dönt erről.
- Azt mondtad, hogy generációk halnak ki, mire a függetlenség kialakul a politikában, a gazdaságban, a kultúrában. Akkor viszont ez a projekt semmiképpen sem aktuális.
- Valóban messze vagyunk a megoldástól, mert először olyan politikusok kellenének, akik megbíznak egy független testületet. A legfontosabb probléma Magyarországon, hogy még az értelmiség sem független. Nem független a pártoktól és nem független a tőkétől.
- Te független vagy?
- Úgy vélem. Van ugyan egy szerződésem egy kereskedelmi televízióval, ez azonban három hét múlva lejár. Momentán ez kétségkívül aggálya a függetlenségemnek.
Születik csillag?
- Az imént azt mondtad, hogy a kereskedelmi médiumok gyarmatosítják a tudatot. Ha résztvevője vagy az RTL Klub Csillag Születik című műsorának, azzal legitimálod a csatorna gyarmatosító politikáját.
- Ez logikus, csakhogy ha nem vennék részt benne, akkor most nem beszélgetnénk, nem lennél kíváncsi a véleményemre, és én nem tudnék szólni a rendszerszintű válságról. A világ közös pénzneme sajnos a kereskedelmi mainstream, úgyhogy megkötöttem ezt az alkut.
- Gondolkodtál rajta?
- Egy hétig.
- Sok érv szólt a belépés mellett?
- Elsőre nemet mondtam. Utána pár napig föl sem merült, hogy hibás döntést hoztam volna. Aztán felvetődtek ellenérvek, majd néhány napos osztás-szorzás után úgy határoztam, hogy beszállok. Arra jutottam: nagyon nagy hiba elvállalni, de egy fokkal nagyobb hiba lenne elutasítani.
- Korábban megannyi emblematikus performansz résztvevője voltál a Reklámtörvényszék üléseitől kezdve a Trianon-relativizálás című groteszken át a dalszövegelemzésekig. Nincs ellentmondás az akkori munkásságod és a mostani szereped között?
- Sokak részéről ért bírálat, sokszor hallom: nem erről volt szó. Valóban rendszeresen bíráltam a kereskedelmi televíziózást, de azt is látni kell, hogy mindvégig kereskedelmi televízióknál és rádióknál dolgoztam. Igaz, kisebbeknél. Úgy állok hozzá, hogy ha valaki a pofám elé mikrofont tol, akkor abba én beszólok. Ne az minősítsen már engem, hogy milyen logó van a mikrofonra tűzve, hanem az, hogy mit beszélek bele, csak ennyit kérek.
- Egyszer sem alkudtál meg magaddal, mióta a zsűriben ülsz? Egyetlen mondatot sem nyeltél vissza?
- Nem. Ez persze azzal jár, hogy adok kettest is meg hármast is a produkciók pontozása során. Eltérő módon állok hozzá a zsűrizéshez, mint ahogy az a hazai kereskedelmi tehetségkutatókban szokás. Kicsit talán patetikusan hangzik, de nem tekintem magam a médiakaszt részének. A politikai és gazdasági függetlenség, az alkotói autonómia alapja a kívülállás pozíciója. Magyaroszágon viszont az outsider státuszt lépten-nyomon összetévesztik a lúzer státusszal. Mondok egy példát: megjelent a bulvárlapok egyikének címlapján a felirat, miszerint „Puzsér Róbert: félisten vagy lúzer?” Arra hivatkozott a lap, hogy négy évig nem volt munkám, és ingyen dolgoztam. Ez igaz. De miféle felvetés már az, hogy félisten vagy lúzer? Milyen ostobák, milyen primitívek ezek a kategóriák! Na, mindegy.
Az a hivatkozás jelzi a közgondolkodás súlyos válságát, hogy aki bármilyen tevékenységet ingyen végez, az lúzer. Aki társadalmi munkában, meggyőződéses alapon, ingyen dolgozik, az egy vesztes. Az ciki. Az kínos. Gondoljunk ebbe bele, hogy milyen súlyos tünet ez: Magyarország olyan hely, ahol minden kizárólag pénzben mérhető, mindennek piaci árfolyama van. Azzal a dumával, hogy adót csalok, vagy átvertem valakit, és nagy pénzt akasztottam rajta, azzal, hogy környezetet szennyezek, ma Magyarországon csajozni, nőknek imponálni lehet. Ma, aki vesztese, kárvalottja a rendszernek, még az is azzal a szemlélettel él, hogy hülye lennék nem lopni, ha olyan helyzetben kerülnék. Ez a gondolkodás mára a komplett közerkölcsöt megfertőzte.
- Azt mondod, hogy az adócsalással lehet csajozni, de amikor elindultam a találkozónkra, mintegy tizenkétezer rajongója volt Puzsér Róbert Facebook-oldalának, és a YouTube-on is igen népszerűek a Puzsér-kommentek videói. Ezzel is lehet csajozni?
- Az én tiszavirágéletű népszerűségemet, tizenöt perc hírnevemet hiba lenne levezetni abból, hogy milyen elveket vallok. Az emberek érdeklődése az imponáló, szellemesen hangzó Csillag Születik-dumáknak szól. Ez egy kvázi bulvárstátusz.
- Ezt kihasználod?
- Igen, használom az RTL Klubot, használom a Csillag Születiket és használlak téged is. Arra, hogy a közléseimet érvényesíteni tudjam, csatornákat kell találnom.
- A neved ismert lett: hosszú távra tervezel vagy visszatérsz a korábbi műfajokhoz, ha véget ért a Csillag Születik?
- A lényeges dolgok nem változhatnak. Függetlenség, autonómia, érdemi közlés, közérthető beszéd, kritikai attitűd. Ezeket csakis egy saját szerkesztésű műsorban látom megvalósíthatónak. Abban bízom, hogy a jövőben az eddigieknél szélesebb csatornákon keresztül kommunikálhatok majd.
- Bírálatból sincs hiány: éles kritikáid nyomán többen vádolnak azzal, hogy nagyképű vagy.
- Nagyképű volnék? Milyen legyen egy zsűritag? Talán így kellene fogalmaznom: „Nem is tudom, olyan bizonytalan vagyok, végül is, ha innen nézem, lehet három pont, de ha onnan, akkor lehet akár hét is...” Érdekes, hogy aki azt mondja valamire, hogy „ilyen jó produkciót még sohasem láttam”, arra nem mondják, hogy nagyképű. Pedig milyen mennyiségű előadót szól le, csak hogy hízelegjen annak, aki éppen vele szemben áll!
- Ha még egy évadra felkérnek, vállalod?
- Nem most kell eldöntenem. És örülök, hogy nem most kell eldöntenem.
- Tévedek, ha azt mondom, hogy konzervatív vagy?
- A kilencvenes években liberális voltam, az ezredfordulót követő évtizedben baloldali. Most már valóban konzervatív vagyok.
- Nem is kérdezem, mi leszel a következő évtizedben.
- Hála Istennek, ebből még van hátra nyolc év, de lassan ki kell majd találni valami újat, mert nem szeretném újraforgatni a kereket.
