„Ideológiai nevelést” viszont nem kapott otthon, szülei – legalábbis húga és az ő jelenlétében – nem politizáltak. Családi indíttatásként legfeljebb egy távoli rokont lehet említeni, Széll Kálmán unokaöccsét, aki a Horthy-korszakban, nem csekély megbotránkozást keltve, „mélyen rangon alul” nősült: egy bábát vett feleségül.
|
Pumukli szerint a legjobb szociális munkások a postásokból vagy a kocsmárosokból lehetnének
Reviczky Zsolt |
Nem emlékszik rá, hogyan került először kezébe a Szabadság, a Thürmer Gyula-féle Munkáspárt lapja. A lakótelepen négyezren éltek, az újságos öt példányt rendelt. Kettő többnyire megmaradt remittendának, a stabil vevőkör három főt tett ki. Pumukli volt ez egyik állandó vevő.
Eljárt a Munkáspárt helyi taggyűléseire is, pedig korosztályos társai körében ezek a rendezvények nem örvendtek nagy népszerűségnek. Ami azt illeti, az idősebbek körében sem. A munkáspárti összejövetelek közönségét általában nyolc-tíz hetven év körüli ember alkotta – valamint Pumukli, akit a fiatal nemzedék üdvöskéjeként „újbalosként” tartottak nyilván.
Mindenfélét olvasott. A legnagyobb hatást Herbert Marcuse: Az egydimenziós ember című (a fogyasztói társadalmat bíráló) műve tette rá, de a bolsevik szakirodalom területéről nagy becsben tartja Anatolij Vasziljevics Lunacsarszkij munkásságát is.
Belelendül, sorolja a szerzőket, könyveket, teoretikusokat. Közbevetésünkre, hogy nem kellene elmerülnünk a különféle kommunista irányzatok elemzésében, azzal zárja rövidre a témát: a kívülállók hajlamosak őt anarchobolsevistának titulálni, ám valójában a Bogdanov vezette bojkottisták eszmeisége áll hozzá a legközelebb. Rögzítjük az információt.
A kilencvenes évek végén alapítóként részt vett a Munkáspárt ifjúsági tagozata, a Baloldali Front létrehozásában is, de ma már nem szívesen beszél azokról az időkről. Thürmer és pártja olyan irányt vett, amellyel véletlenül sem szeretne közösséget vállalni. Annál büszkébb arra, hogy az ESMTK (Erzsébeti Spartacus Munkás Testedző Kör) ultrái közé tartozott.
Az országban egyedüliként az ESMTK tábora volt „deklaráltan antifasiszta”. A csapat még a másodosztályba is felkerült, bajnokit játszott az akkor szintén NB II-es Fradival: „el lehet képzelni, milyen félelmetes látványt nyújtottunk, amikor kábé tizenöten bevonultunk az Üllői úti vendégszektorba”.
Alighanem a focipályákon tapasztaltak alakították ki azt a meggyőződését, hogy
a sikeres civil mozgalmakat visszaveti, ha „kényszeresen ragaszkodnak az erőszakmentességhez”.
Neki is volt része néhány bunyóban, „egy-két pofon simán belefér”. Adódhatnak olyan helyzetek – teszi hozzá a részletek mellőzésével –, amikor nincs más célravezető megoldás.
Pumukli amúgy földrajztanárnak készült. A gimnázium után Debrecenben folytatta, földrajzkörnyezettan szakon. Nem sokáig bírta az egyetemet, a biológia és a kémia kifogott rajta. A Debrecenben töltött másfél év során ugyanakkor tökéletesen kihasználta a szülői felügyelet hiányát. Taréjosra nyíratta a haját, „belecsúsztam a punk szubkultúrába”. Koncertekre járt, a PICSA (HétköznaPI CSAlódások) lett a kedvence.
A debreceni albérletet szülei fizették, komoly anyagi áldozatot hoztak azért, hogy tanulhasson. Amikor diploma nélkül, idő előtt visszatért Budapestre, apja világossá tette, hogy ennek vége. Pumukli nekilátott munkát keresni. Megakadt a szeme egy hirdetésen, jelentkezett kéményseprőnek. Majd felfedezte a Wesley János Lelkészképző Főiskola szociális munkás képzésére szóló felhívását. A szak leírását olvasva rájött, hogy pontosan ez az, ami érdekli: a szociálpolitika, a társadalom elesettjeinek támogatása és felemelése.
A felvételi beszélgetésen derültséget keltve azzal ajánlotta magát, hogy kéményseprőként emberekkel foglalkozik. A kéményseprők is mások privát szférájában mozognak. A koromzsákajtó után kutatva fürdőszobába, konyhába és hálószobába is bemennek – oda, ahova idegenek máskülönben nem lépnek be. Pumukli szerint amúgy
a legjobb szociális munkások, természetesen megfelelő képzés után, a postásokból vagy a kocsmárosokból lehetnének. Olyanokból, akik hozzászoktak ahhoz, hogy meg kell találniuk a közös hangot másokkal. Különben nem megy a dolog.
A főiskola elvégzése után öt évet töltött el szociális munkásként. Kezdetben a hajléktalanellátásban dolgozott, a kőbánya-kispesti és a Határ úti metrómegálló környékén. Aztán börtönszolgálat következett.
Előtte még beszállt a Humanista Párthoz kötődő Az Utca Embere nevű civil szerveződésbe is. Ebből nőtte ki magát A Város Mindenkié csoport.
Óvodapszichológus párjával, aki a Vöröskeresztnél önkénteskedett, utcai munka során ismerkedett meg. Kétéves gyerekükkel élettársa újpesti panellakásában élnek. A kérdésre, hogy soha nem akart-e gazdag lenni, Pumukli elmélázik: „Azon az áron nem, ami ma ahhoz kell, hogy gazdaggá váljon az ember.” Gyerekként sem volt hajlandó narancsot vagy banánt vinni az iskolába.
Ha egyszer nem tud mindenkinek adni, akkor inkább neki se legyen.
Most újra kéményseprő, de nem szakadt el az utcától sem. Főiskolás társaival még 2010-ben létrehozta a Kijárat Egyesületet, hogy „érdekérvényesítő szerepátvállalással, hivatali ügyek intézésével, gyűjtésszervezéssel, valamint egyéni gondozással próbáljanak mankót biztosítani a hozzájuk fordulóknak.” Az egyesület önkéntes segítőjeként Pumukli heti rendszerességgel végez utcai szociális munkát.
Úgy tartja, hogy a „megfogható szolidaritás” elterjesztése a szindikalista (szakszervezeti) vonal erősítésével érhető el. Nem elég a katedráról beszélni, „csinálni kell”. Az érintetteket képessé kell tenni érdekeik képviseletére, ami „tapasztalati szakértőképzéssel” valósítható meg. Ebben a viszonyban nincs tanító és tanított, hanem kölcsönösség van.
Ezért Pumukli – aki a Magyar Szakszervezeti Szövetség ifjúsági tagozatának is az ügyvivője – fontosnak tartja a Szociális Területen Dolgozók Szakszervezete küldetését. Igaz, onnan kizárták, szerinte jogtalanul. Pillanatnyilag bíróságon van az ügy.
Régóta beszélgetünk. Az eddig is világos volt, hogy Pumukli meglehetősen öntörvényű személyiség. Ennél a pontnál viszont elbizonytalanodunk: lehet, hogy összeférhetetlen is? „Nem keresem a konfliktusokat, de felvállalom, ha kell” – magyarázza. Elvégre a radikális szocmunka egyik kulcsa a kritikai tudatfejlesztés, ami az információk megosztásán alapul. Ha ez a feltétel nem teljesül, megette a fene az egészet – utal a kizárásához vezető konfliktusra.
Búcsúzóul még odaszól: „Elfelejtettem, hogy játszom egy punkegyüttesben is. Az Akropolis már feloszlott, most Iga a nevünk. Ilyen egyszerűen, ahogy mondom – mint húzod az igát!”
