Így hát ne nagyon várja senki, hogy komoly társadalmi felzúdulás kerekedik a miniszterelnöki kijelentés kapcsán. A rendszerváltozás veszteseinek a száma biztosan sokkal nagyobb (a felmérések szerint a társadalom kétharmada), mint a nyerteseké, ezért az ilyen kijelentések mindig nagy népszerűségre tarthatnak számot.
S valóban lezárult egy történelmi szakasz, amelyben a baloldali elit irányította Magyarországot, immáron 1948 óta. Hosszasan lehetne taglalni, hogy a rendszerváltozás időszakában a régi szocialista nómenklatúra miként állt át a piacgazdaság és a demokrácia oldalára, s miként vált főszereplőjévé, megakadályozva ezzel a valódi rendszerváltozás végigvitelét a spontán privatizációtól a külföldi tőkével való lepaktáláson át a támogatások és állami megrendelések elvtársi alapon való szétosztásáig.
A 2008-as válság hozzásegített ahhoz, hogy világossá váljon, a balliberálisok által létrehozott modell működésképtelen. A 2010-es kétharmados Fidesz-győzelem tulajdonképpen erről szólt, az ország 62 év után leváltotta az uralkodó elitjét. A jobboldal, a konzervatív nemzeti elit kapta meg a lehetőséget egy új működési modell kidolgozására. Hogy ez a megbízatás mennyi ideig lesz érvényes, két évig vagy húszig, azt nem lehet tudni. Nem osztom miniszterelnökünk mérhetetlen optimizmusát a tekintetben, hogy a liberális elit a következő évtizedekben biztosan nem fog visszatérni a hatalomban. Ugyanis „bármi megtörténhet” – ahogyan ő maga is megjegyezte. A mai tudásunk szerint azonban valóban igen kis esély van arra, hogy a liberális baloldal a következő néhány évben képes lesz rendezni a sorait, és ütőképes, egységes politikai erővé válik. Jobb, ha hozzászoknak a tartós ellenzéki léthez, és tudatosan elkezdik építeni a saját közösségi köreiket (ahogyan azt annak idején a polgári körökkel tették Orbánék).
Igen fontos azonban hangsúlyozni, hogy a magyar liberális elit történelmi vereségéből nem következik a nyugati demokrácia és piacgazdaság életképtelensége és általános válsága. Ugyanis ami 1990 és 2010 között nálunk történt, az nem a demokrácia és a piacgazdaság kudarca volt, hanem csak „ivartalanított” változatainak a kudarca. Hiszen már kezdetektől fogva a rendszerváltó elitek arra törekedtek, hogy ne legyenek autonóm politikai és gazdasági intézmények, mert azok az ő hatalmukat gyengítik.
Tehát formálisan demokratikus rend alakult ki ugyan, de valójában ez nem épült a szabadság kis köreire, a sokoldalú érdekképviseletekre és érdekérvényesítésre, a kisebbségi jogok következetes védelmére. Ez már akkor világossá válhatott mindenki számára, amikor 30-40 olyan kormánypárti képviselőt találtak az első „demokratikus” parlamentben, aki korábban ügynök volt.
A második Orbán-kormány 2010-ben megkapta a nagy lehetőséget arra, hogy százötven év tévelygése után végre visszavezesse Magyarországot a fejlett nyugati országok közé
A gazdaság terén sem volt jobb a helyzet: a kiterjedt monopolhelyzetek fenntartása, a nagymértékű állami támogatások, a mindent átszövő korrupció, a piacra lépés akadályozása nem tette lehetővé a hatékony piaci erőforrás-allokáció megvalósulását. A befogadó politikai és piaci intézmények helyett a régi kádári időkre emlékeztető működési rend gyökeresedett meg.
Az előző mondat kulcskifejezése a befogadó politikai és piaci intézmények (Acemoglu és Robinson Miért buknak el a nemzetek? című könyvében található definíció), elsősorban azért, mert nincs sok értelme arról értekezni, hogy mi is a „liberális” vagy más jelzővel ellátott demokrácia, illetve a „szociális” vagy „jóléti” piacgazdaság, hanem sokkal inkább azt kell szem előtt tartani, hogy ezek az intézmények vajon hatékonyan, célirányosan működnek-e. Ebből az aspektusból tekintve az a rossz hírem a miniszterelnök és jobboldali követői számára, hogy a valódi demokrácia és piacgazdaság egyáltalán nem bukott meg a világon, sőt ellenkezőleg: a 2008-as válság éppen azt mutatta meg, hogy azok az országok, amelyek nemcsak formálisan, hanem ténylegesen is a piacgazdasági elvek szerint működtek, sokkal könnyebben jutottak túl a válságon, mint a többiek.
Németország, Ausztria, Hollandia, Svédország, Dánia az egyik oldalon és Spanyolország, Görögország, Portugália, Írország a másik oldalon, hat-hét százalékos munkanélküliség és két-három százalékos gazdasági visszaesés egyfelől, illetve húsz százalék körüli munkanélküliség, hat-nyolc százalékos visszaesés másfelől. Mindez elég világosan mutatja, hogy mire is van valójában szükség: a demokratikus és piaci intézmények kiterjesztésére, a működésüket akadályozó tényezők elhárítására és nem azok kiiktatására, illetve állami helyettesítésükre.
A második Orbán-kormány 2010-ben megkapta a nagy lehetőséget arra, hogy százötven év tévelygése után végre visszavezesse Magyarországot a fejlett nyugati országok közé, hogy eredményes modernizációt valósítson meg, amelynek nyomán anyagilag is felzárkózhatunk a fejlett világhoz. Ezt a lehetőséget azonban nem használta ki, a kétharmados többséget a hatalma bebetonozására használta fel, s ahelyett hogy a piacgazdasági működés akadályait hárította volna el, a gazdaságot a politika alá rendelte.
A demokrácia megteremtése helyett pedig az államhatalmak elválasztását, valamint a fékek és ellensúlyok rendszerét kezdte felszámolni. Ma, 2014-ben sajnos még messzebbre kerültünk a befogadó politikai és piaci intézményektől, mint voltunk 2010-ben vagy 1995-ben. Éppen ezért nem meglepő, hogy a leszakadásunk nem állt meg az elmúlt években, hanem tovább folytatódik: a versenyképességi rangsorokban egyre hátrébb kerülünk, a termelő beruházások csökkennek, a technikai fejlődés stagnál, masszív vagyonfelélésben vagyunk. A gazdaságpolitika továbbra is a népszerűségnövelő populista intézkedésekre koncentrál (rezsicsökkentés vö. a szocialista 13. havi nyugdíjjal).
Az orbáni beszéd egyik fontos célja nyilván az volt, hogy megmagyarázza a gazdasági sikertelenséget és az autonómiák felszámolásának a programját. Erre szolgált az a csúsztatás, hogy a hazai liberális berendezkedés kudarcát kivetítette az egész világra, és általános rendszerválságként láttatta.
A tusványosi beszéd elsősorban hazai használatra szólt
Ha a demokrácia és a piaci intézmények csak válságot képesek hozni, akkor kézenfekvő, hogy meg kell szabadulni tőlük. Másfelől pedig a nem demokratikus és nem piacelvű gazdaságok közül néhányat (Kína, India, Oroszország, Szingapúr, Törökország) sikeresként tüntetett fel, hogy megfelelő igazolást szerezzen a demokráciát felszámoló, központosító intézkedéseihez. De ezzel az érveléssel is baj van, mert ezek a sikeresnek nevezett országok csak igen korlátozott sikereket mondhatnak magukénak: igaz, hogy viszonylag gyors a növekedési ütemük, de a fejlettségi szintjük messze elmarad a nyugati fejlett (orbáni értelmezés szerint válságban lévő) országok mögött.
A gazdaságtörténet tanítása szerint a fejlődésben elmaradott országok esetében nem ritka, hogy akár hosszabb időn át is gyorsabban növekednek, mint a fejlettek, mert készen átvehetik az ő meglévő szintjükhöz mérve fejlett technikákat.
A gazdasági növekedésnek egy elmaradott ország számára négy forrása kínálkozik: 1. új termelési és erőforrások bevonása (extenzív növekedés), 2. szerkezeti váltás, az alacsony termelékenységű szektorokból a munkaerő és a tőke átcsoportosítása a magas termelékenységű felé (allokációs hatékonyság), 3. a működési hatékonyság növekedése, az érdekeltség fokozása, a piacra lépés megkönnyítése a biztonság szavatolása révén (működési hatékonyság), 4. az innováció, a technikai-technológiai fejlesztés (termék, termelési eljárás, menedzsment).
A magyar kompország elindult visszafelé, Nyugatról Keletre
Ezek közül a nem demokratikus úton haladó fejlődő országok az első kettővel szoktak élni. Itt tudják ugyanis kihasználni a központi irányítás előnyeit. Ezek azonban csak korlátozott ideig jelenthetnek növekedési forrást, mert előbb-utóbb elfogynak a bevonható források és a viszonylagosan korszerűbb technológiák.
A mai magyar gazdaság számára azonban sajnos még ez a két lehetőség sem áll rendelkezésre. Egyfelől ugyanis nincs bevonható forrás. Hiába alacsony a foglalkoztatási ráta, a sajátos magyar viszonyok között az egymillió potenciális munkavállaló közül jó, ha 200 ezret be lehet vonni piaci alapon. A közmunkába bevont 250 ezer fő viszont nem növeli a GDP-t, mert a kialakított konstrukcióban ők nem termelik, hanem sokkal inkább fogyasztják a GDP-t. Másfelől viszont éppen az elmúlt években hagyta el az országot 500 ezer munkavállaló, hogy külföldön próbáljon szerencsét. Az ő hozzáadott értékük nem, legfeljebb csak a hazautalt jövedelmük gyarapítja a GNI-t.
Az allokációs hatékonyság területén sem látszik előrelépés, nem láthatók olyan tendenciák, amelyek a magas hozzáadott értékű szektorok felé mozdítanák el a gazdasági szerkezetet. A kormány pusztán azt kívánja megvalósítani, hogy a külföldi tulajdontöbbségű vállalkozásokat hazaira, illetve államira cseréli. Ez a hatékonyságot bizonyosan nem növeli, miközben azt sem garantálja, hogy a hazai profittulajdonosok majd többet fognak reinvesztálni.
A gazdasági rendszer politika alá rendelése eleve nem teszi lehetővé a 3. és 4. növekedési forrás hasznosítását, hiszen azok éppen ellenkezőleg, csak akkor hozhatnak eredményt, ha a piaci rendszer befogadó (és nem kizáró) jellegű. Mindezek után nem marad más forrás az Orbán-kormány számára, mint az EU-s fejlesztési források ellenőrzése és a saját elitje számára való átjátszása. Ez pedig azt jelenti, hogy nem fog nyíltan szakítani a nyugati értékekkel, hiszen létérdeke a tagsági viszony fenntartása és a karanténba zárás elkerülése.
A tusványosi beszéd tehát elsősorban hazai használatra szólt, az elkötelezett híveket próbálta megnyugtatni, hogy nem jönnek vissza a balliberálisok, és a konzervatív értelmiségieknek magyarázta, hogy miért is kell átmenetileg korlátozni a szabadságjogokat és az autonómiákat. Ugyanakkor pedig el akarta bátortalanítani a liberális elitet, hogy még csak álmodni se merjen a gyors visszatérésről, hiszen a világgazdasági konstelláció és a korszellem nem neki kedvez. A népi-urbánus maratoni (száz éve tartó) törzsi háború tehát tovább folytatódik, most éppen a népiek állnak nyerésre.
És persze abban is bízik Orbán, hogy Brüsszelben majd meg tudja értetni az illetékesekkel, hogy az egész beszéd csak a szélsőjobb leszerelése miatt volt, és értsék meg, hogy csak az ő irányítása mellett lehet kordában tartani a szélsőségeseket. Tehát semmi új a nap alatt, a Kállai-kettős (mai nevén pávatánc) folytatódik, a magyar kompország elindult visszafelé, Nyugatról Keletre. Volt már ilyen.
