Parasztwellness Gömörben

Ám ez a kisközség mára nem az elöregedés, a kihalás, az elhagyatottság mementója, mint oly sok település Kelet-Magyarországon, hanem

a fenntartható fejlődés szimbóluma lett, elvégre itt olyan kertművelés folyik, amely a puszta biogazdálkodásnál több: ha nem volna fellengzős a szó, filozófiának mondanánk, vagy legalábbis gömörszőlősi világszemléletnek. Rendszeresen érkeznek ide látogatók is, hogy a saját szemükkel lássák a „csodát”.

Igazából mi is ezért jöttünk ide. Hiszen itt testközelből tanulmányozhatjuk a „parasztwellnesst” (copyright by Hankó Gergely), s megtekinthetjük az Ökológiai Intézet a Fenntartható Fejlődésért Alapítvány munkáját a gyakorlatban, amely egyetlen mondatban így foglalható össze: úgy kell földet művelni, hogy sem a talajt nem tesszük tönkre biológiailag, sem magunkat fizikailag és lelkileg. Az alapítvány elnöke Gyulai Iván ökológus, aki a Gömörszőlős melletti Szuhafőn él és gazdálkodik.

Fotó: Móricz-Sabján Simon / Népszabadság

A tapasztalat az, hogy a nagyüzemi gazdálkodással sokkal gyorsabban pusztítjuk a földet, mint amilyen ütemben a talaj megújul. S hogy erre miféle filozófiát, sőt, világszemléletet lehet alapozni? Erről Hankó Gergely mesél, akivel a falu központjában lévő alapítványi birtokon beszélgetünk. A harmincnégy éves budapesti fiatalember idegenforgalmi közgazdász és természetvédelmi mérnök, jelenleg az ÖKO-Pack Nonprofit Kft. PR- és marketingvezetője, aki a gömörszőlősi ökológiai intézettel nyolc éve került kapcsolatba.

– Egyetemi tanulmányaim alatt részt vettem Gyulai Ivánnak a fenntartható fejlődésről tartott, Gömörszőlősre kihelyezett kurzusán, és az az egy hét gyökeresen megváltoztatta az életemet – mondja. – A képzés fontos gazdasági és társadalmi összefüggésekre nyitotta rá a szememet, tudatosult bennem, hogy

nem szabad felülni annak az információözönnek, amelyet a kereskedelmi média ömleszt milliárdnyi ember agyába

világszerte. Különböző érdekcsoportok „terelik” bizonyos irányokba a tömegkommunikációt, nincs rá lehetőség, hogy a néző jobban elmélyedjen a gazdasági folyamatokban, s megértse azt, hogy a pénz kamatozó természete miképpen rendezi át a társadalom értékrendjét. Szinte bele sem gondolunk, hogy milyen torz világban élünk, hiszen a kereskedelmi média meghatározza, hogy miről és miről ne gondolkodjunk.

Nem azért, mert gonosz, hanem azért, mert így működik. De ebből a mókuskerékből ki lehet lépni.

Éppen ennek a „kilépésnek” az egyik helyszíne Gömörszőlős, ahol „mindent ki lehet próbálni”. Átlagosan évente tízszer rendeznek „parasztwellnesst”, azaz olyan „nyitott” hétvégéket, amikor idevárják az önkénteseket. Mindez persze nem a pénzről szól. Az itt megtermett zöldség és gyümölcs termény ugyan, de elsősorban nem áru: az önkéntesek által a földből kiásott krumpli nem a piacra kerül, hanem az önkéntesek asztalára, így az ebédre felszolgált palócleves legtöbb hozzávalója saját termés.

Fotó: Móricz-Sabján Simon / Népszabadság

Látogatásunk során húsz önkéntes dolgozott az intézet mintagazdaságában, és a közös étkezőben kiragasztott „to do lista” szerint akadt dolguk bőven. Miből is áll ezekben az októberi napokban a gömörszőlősi „parasztwellness”?

Aki itt önkéntesnek áll, mostanában efféle munkákra számítson: ribizli gazolás, aszaló- és WC-festés, alma- és krumpliszedés, kökénygyűjtés pálinkának, széna- és trágyahordás a mélymulcsba, polckészítés, ablakcsiszolás, takarítás a disznóól és a tehénistálló előtt, munka után pedig esti szarvasbőgés meghallgatása a környező gömöri tájban.

Mindez csak első olvasatra tűnhet riasztónak, a valóságban olyan vonzereje van, hogy – mint Hankó Gergelytől megtudjuk – akadt olyan önkéntes, aki egy itt eltöltött hosszú hétvége után végleg ideköltözött.

Az említett „mélymulcs” amúgy a gömörszőlősi ökogazdálkodás egyik kulcsfogalma.

Az a lényege, hogy ősszel betakarják a veteményest „mulccsal”, azaz lótrágyával elkevert szalmával, s ennek hatására olyan természetes lebomló folyamatok indulnak meg a takaróréteg alatt, amelyek gazdagítják és védik a talajt.

Fotó: Móricz-Sabján Simon / Népszabadság

A „mulcs” azért „mély”, mert a vastagsága meghaladja a fél métert, így a talaj télen nem fagy meg. A „mélymulcsos” gazdálkodás szükségtelenné teszi a szántást, amely az itteni tanítás szerint egyenesen káros, hiszen „helycserére” kényszeríti, s így tönkreteszi a mikroorganizmusokat.

Egyes dolgok helye fönt van, más dolgok helye odalent, és ezt a világrendet érdemesebb nem bolygatni – nem, ez nem a nagy Hermész Triszmegisztosz egyik velős megállapítása a sok közül, hanem a „mélymulcsos” gazdálkodás alapvetése.

A veteményesben dolgozók között megpillantunk egy negyven év körüli asszonyt, aki olyan szakértelemmel igazgatja az önkénteseket a tennivalókat illetően, hogy meg vagyunk győződve róla: idevalósi gazdasszony lehet, akinek hosszú évek óta kisujjában van az ökogazdálkodás minden csínja-bínja. De gyorsan kiderül, hogy alaposan melléfogtunk, Vígh Andrea ugyanis gyermekpszichológus, eredetileg egri, ott végezte a közgazdasági szakközépiskolát, aztán Budapestre került, jelenleg pedig Miskolcon él.

Fotó: Móricz-Sabján Simon / Népszabadság

A falusi gazdálkodáshoz nagyon sokáig nem volt semmi köze, most mégis ő az intézet által alapított gömörszőlősi oktatóközpont vezetője. Kiderül, hogy pár évvel ezelőtt őt éppen olyan gyökeresen változtatta meg ez a falucska, hogy most már másról sem szól az élete, csak erről – mármint az életről.

– Nagyon triviális lesz az, amit mondok – kezdi a beszélgetést –, de

arra a szintre el kell jutni, hogy tényleg megértsük: a növény bizonyos értelemben éppen olyan élőlény, mint az ember,

hiszen él, reagál, hatást gyakorol, egyszóval méltó a tiszteletre. Ez a szemlélet fontos eleme az itt folyó munkának, illetve az én esetemben nem munkát mondanék, számomra ez szerelem.

Ő magyarázza meg nekünk a „mélymulcsos” gazdálkodás lényegét, s tőle tanulunk meg pár trükköt arra az esetre, ha idővel szerelembe esnénk az ökológiai szemléletű földműveléssel. Megtudjuk tőle, hogy ha a paradicsomunk mellé bazsalikomot ültetünk, akkor több kártevő ellen védetté tesszük palántáinkat, vagy ha a krumpliágyásunkban torma is terem, akkor a krumplibogár ezt olyannyira barátságtalan gesztusnak fogja tartani, hogy kedvenc táplálékát messzire elkerüli. A kőrakás pedig megvéd a pockok kártevése ellen.

E rejtélyen kissé csodálkozunk, de kiderült, hogy a megoldás az erdei sikló: ha ültetvényünk közelében egy árnyas kőhalmot rakunk, oda erdei sikló fog költözni, s erről hamarosan tudomást szereznek az ő zsákmányállatai, a környékbeli pockok is. Ezek után megtekintjük az itt termelt burgonyát, s megállapítjuk, hogy biovolta ellenére gyönyörű – elvégre az ökológiai biogazdálkodásnak mégsem az volna a lényege, hogy nagy erőbedobással és tiszta szellemiséggel ugyan, de ehetetlen, féregjárta vackokat termesztünk.

Összefutunk egy német fiatalemberrel, akit Bogumir Engelnek hívnak, s aki a feleségével és a kisgyermekével érkezett ide Frankfurtból. Kökényt szed éppen, amelyből pálinka lesz. Harminckét éves szoftverfejlesztő, munkája odahaza géphez szögezi, nem csoda, hogy ragyogó arccal szedegeti a bogyókat.

Felesége révén került ide, aki az ÖKO-Packnál dolgozik Pesten. A kedvenc foglalatossága itt a „minden”, s amikor azt tudakoljuk, hogy legutóbb mikor kapcsolta be a számítógépét, már gondolkodnia kell. Ugyancsak a kökénybokrok között találkozunk két magyar önkéntessel, Vásárhelyi Borival Budapestről és Mécs Lászóval Esztergomból.

Fotó: Móricz-Sabján Simon / Népszabadság

Bori hat éve járt itt először gödöllői egyetemistaként, de már évek óta önszorgalomból jön, ahogy ő mondja, „ez a nyugodt táj rendkívül kedves a lelkemnek”. Az itt elsajátított szemlélet hatására fővárosi emberként is környezettudatos életmódot folytat, mint fogalmaz, „a természetnek igyekszem nem nagyon a kárára lenni”. Mécs László azonban idén szeptemberben látogatott ide először, s már a második „parasztwellnesst” tölti itt, mert azonnal beleszeretett. Agrármérnöki diplomája van, de azért megjegyzi: a papírhoz most fogja a tudást is megszerezni, s Bogumirhoz hasonlóan „bármit” megcsinál. Most kökényt szedett, tegnap birsalmát darabolt.

Nem meglepő, hogy ránk ragad a lelkesedés, s délután elmegyünk csipkebogyót szedni. Összegyűjtünk két teli marokra valót, s amikor tanácsot kérünk a feldolgozás módját illetően, egy önkéntes barátságosan megveregeti a vállunkat, s azt mondja, hogy amit szedtünk, nem csipkebogyó, hanem galagonya.

Elpirulunk, de kivágjuk magunkat: tanulni jöttünk, s lám, máris tanultunk valami fontosat.