A három motoros társ harmincas, mosolyognak, de mintha nem értenék a viccet. Nekik már csak alsós korukban magasztalták az iskolában 1945. április 4-ét, el is feledték a dátumot és azt is, hogy – a rendszerváltás előtti könyvek szerint – a német és a velük szövetséges magyar, fasiszta hadakat a szovjet hadsereg Nemesmedvesnél ezen a napon űzte ki az országból.
Április 4-ét 1950-ben nyilvánították állami ünneppé, akkortól felszabadulás napjaként tanították ezt a dátumot. A Minisztertanács 1989-ben eltörölte, ám Nemesmedves addigra fogalommá vált.
Négy évtizeden át április 4-én eljöttek ide az ország politikai és katonai vezetői, és megkoszorúzták a faluban emelt emlékművet. Itt voltak a „szovjet elvtársak”, a sajtó, és mindig idevezényeltek pár száz iskolást, hogy természetessé tegyék az ünnepet.
|
A pinkamindszenti Kardos Ferencné szemtanúja volt az eseményeknek
Móricz-Sabján Simon / Népszabadság |
Nemesmedvesen évtizedek óta nem él már olyan ember, aki emlékezhetne rá, mi történt itt 1945-ben. A 400 lelkes községnek az 1941-es népszámlálás szerint 340 német ajkú lakója volt. A háború után 298 németet kitelepítettek innen, 10 sváb család maradt csak a faluban. Közülük kilencen átszöktek a határon, amikor elterjedt a hír, hogy 1949-ben lezárják a magyar–osztrák határt. Ez meg is történt, a falu határsávba került, ami azt jelentette, hogy idegenek meg se közelíthették.
Nemesmedves üresen álló házait megkapták az ország más részeiről ideköltöztetett magyarok, ám ők csak lelakták a portákat, és a környék városaiba menekültek, ahol munkaalkalom is jobban adódott.
A hetvenes évekre félszáz, 1990-re pedig hét lakója maradt a falunak. Jelenleg hét család 25 tagja él Nemesmedvesen, tudom meg a település polgármesterétől,
Mesics Ferenctől. Az erdész vállalkozóként dolgozó, 49 esztendős férfi 1997-ben települt ide, és 2002 óta irányítja a községet.
A faluban tizenhárom porta áll, azok közül hat üdülőház. Olyan terve nincs a falu irányítóinak, hogy újra benépesítsék Nemesmedvest. Ahhoz építési telkeket kellene parcellázni, arra alkalmas területe azonban nincs a falunak. A település adottságait ma már javítja a könnyen átjárható osztrák határ. Van egy 600 méter hosszú, terepjáróval leküzdhető földút, amely a burgenlandi Zsámándra (Reinesdorfba) visz. Az osztrákok tíz éve forszírozták, hogy burkolják az utat, gondolván, lesznek, akik így szívesen átruccannak autóval költekezni hozzájuk.
Mesics Ferenc szerint az útépítésből nem lesz semmi, mert tolvajbandák kezdtek innen ingázni a földúton Zsámándra, előfordult, hogy valakinek elvitték kilenc motoros fűrészét, másnak meg a traktorját kötötték el. Azóta az osztrákok már egyméteresre szűkítették az útnak azt a szakaszát, amely átkel egy árkon.
Így Nemesmedves egyelőre eldugott település marad, ahol az év 300 napján nem pihenő széltől kísértetiesen suhog a fenyőerdő, s ahol a házak között éjszakánként szarvasok, őzek és vaddisznók kószálnak.
A kirándulók időnként csapatostul veszik célba a falut. Belebújnak a tankba, bár nincs benne látnivaló, eleve kiszereltek belőle mindent, így csak azt lehet kipróbálni,milyen szűkös hely jutott benne a katonáknak. Pár méterrel odébb megnézik a fából ácsolt haranglábat, amelyen 1945-ben az egyik helybéli – állítólag – harangszóval köszöntötte a békét (a régi tankönyvek szerint a felszabadítókat). A vendégek sokáig maguk is harangoztak, de a gilinggalangból meg az attól bevaduló kutyák vonításából elegük lett a helybélieknek, ezért a polgármester levágta a harangkötelet.
|
II. világháborús emlékmű Nemesmedvesen. Innen vonultak ki az utolsó német csapatok Magyarországról
Móricz-Sabján Simon / Népszabadság |
Azóta csend van. A csoportoknak be kell érniük a 19 kopjafával, amelyekre egykor megyéink vezetői akasztották fel a megemlékezés koszorúit. Az ünnepeket idézi még a zöldesszürke, cáki kőből falazott tűzrakóhely, meg az a tizenkét, földbe ásott betonoszlop, amely egykor az ünnepi műsorok provizórikus színpadát tartotta. A régi időkre emlékeztet a szomszédos Vas szentmihályról idevezető, másfél kilométeres út is, amely megőrizte a Felszabadulás nevet.
A bevezetőben említett motoros kvartett előtt másfél órával fél tucat biciklis hajtott végig ezen az úton, majd megállt a tanknál. Az Egis körmendi üzemében dolgoznak, s a gyár kerékpárklubjában pedáloznak. Egyikük, a 48 esztendős Németh Zoltán elmondta, hogy iskolásként gyakran kihozták az osztályát ide kirándulni. Politikáról, történelemről szó se esett, fociztak, piknikeztek, meg belebújtak a tankba.
Míg ezt hallgatom, a többiek már meg is másszák a T–34-est. Nemesmedvesen az április 4-i megemlékezéseknek egyetlen tanúja maradt, a 64 éves Prépost Mária. A magyar és vend gyökerű, gyermektelen özvegyasszony egy sertéstelepen dolgozott, és azt mondja, hogy április 4-e mindig örömös nap volt.
Jöttek a nagykutyák, egyszer még egy űrhajós is eljött ide, valami Filipcsenkó, volt műsor, nagy evésivás – idézi meg a múltat az asszony a felmenőitől örökölt omladozó, komfort nélküli, tornácos portája lépcsőjén állva.
– Igaz, a házak mögött katonák álltak, vigyáztak, nehogy valaki átszökjön a határon, de nem zavart minket, mert végre volt egy kis élet a faluban.
Prépost Mária azt is hozzáteszi, hogy bár jó volt ünnepelni, az itteniek azért tudták, hogy a háború Magyarországon nem április 4-én és nem Nemesmedvesnél ért véget. Egy német osztag egy héttel később visszatért a falu határába, visszanyomták az oroszokat, közben egy magyar lányt lelőttek. Neki a sírkeresztjére azt vésték: meghalt 1945. április 11-én.
|
Csiszár István, Pimkamindszent polgármester a település melletti erdő azon részén, ahonnan az utolsó Magyarországon lévő német csapatok géppuskaállása volt
Móricz-Sabján Simon / Népszabadság |
A keresztet később lecserélték, s arra azt írták, hogy április 4., hisz nem lehetett a háborúnak áldozata a felszabadulás után egy héttel. A II. világháború magyarországi harcai – vélhetőleg – április 13-án vagy 14-én fejeződtek be, légvonalban 9 kilométerrel odébb, az ugyancsak Vas megyei Pinkamindszentnél: amikor április 4-én mentek a műsorok a felszabadulásról és Medvesről, akkor a pinkamindszentiek összemosolyogtak. A történészek csak a rendszerváltáskor pontosítottak, de akkor az volt fontos, hogy a felszabadulás kifejezést eltöröljék.
Annak okát egyébként ma sem tudjuk cáfolhatatlanul, hogy miért ragaszkodott a múlt rendszer április 4-éhez. A határ menti, vasi falvak lakói között több feltételezés is terjedt erről. A legelfogadottabb szerint Sztálin azt a parancsot adta, hogy április 4-éig ki kell űzni a németeket Magyarországról, s mivel vele nem lehetett vitatkozni, az itt harcoló szovjet vezérkar jelentette az ukáz teljesítését. Utána meg már – hiába volt nyilvánvaló a „tévedés” – nem volt szabad mást mondani, hisz azzal a szovjet politikai és katonai vezetést hazugnak minősítették volna.
A történészek szerint viszont a német vezérkar jelentéseiből egyértelmű, hogy a magyarországi harcok Pinkamindszentnél fejeződtek be, s ez nem történhetett április 13-nál hamarabb. Ugyanezt erősítették meg a pinkamindszenti tanúk is.
Ez a korábban virágzó mezőgazdaságú, tüchtig falu is elnéptelenedett a határsáv elszigetelő hatásától, s az egykor 800 lelkes községnek a rendszerváltás óta 170-180 lakója van. Az 1945-ös eseményeknek már csak egyetlen élő tanúja maradt, a 89 éves Ilona néni, Kardos Ferencné. Az asszony így emlékezik a történtekre:
– Április elsején délelőtt német katonák jöttek a faluba. Kimerültek voltak és éhesek. Anyám paprikás krumplit főzött, azzal kínálta az egyik tisztet. Ő mondta, hogy mennek tovább, és felrobbantják a faluban a vasúti hidakat. Négy híd volt a Pinka- és a Sároslaki-patakon, fel is robbantották mindet. Délután megérkeztek az oroszok, ők is fáradtak voltak és éhesek. Többen a mi házunk egyik szobájába telepedtek be. Az anyám tojást sütött nekik vacsorára. Az egyik tiszt, amikor meglátott engem, gyorsan betuszkolt abba a szobába, amibe az oroszok nem költöztek be, és azt mondta, ki ne mozduljak, amíg ők el nem vonulnak. Apám tolmácsolt, mert ő az első háborúban a keleti fronton esett fogságba, hat év után tért haza, s jól tudott oroszul.
Ilona néni megemlíti, hogy neki a keresztapjánál, Noel Jánosnál lett volna a búvóhelye. A férfi kocsmáros volt, s az üzlet polccal álcázott pincéjében alakított ki óvóhelyet a falu lányainak, asszonyainak. Az oroszok bejövetelekor oda is osontak a lányok, de a kocsmáros kérte őket, hogy menjenek haza, mert ő már nem tud jótállni értük, miután cselédjét, a horvát Nanicát, és annak a tizenéves lányát megtalálták és elvitték az oroszok.
A két nő később sosem beszélt arról, mi történt velük, a falubeliek meg nem firtatták. Április 1-jén a németek beásták magukat a falu feletti Dénes-major dombján. A szovjet csapatok majd két hétig ostromolták a 30 méteres magaslatot, de a németek a géppuskaállásokból tüzet nyitva újra és újra visszanyomták a rohamozókat. A harcoknak egy civil áldozata is volt.
|
Első és II. világháborús emlékmű Pimkamindszentiben
Móricz-Sabján Simon / Népszabadság |
– Lőtték az épületeket is a németek – mondja Ilona néni –, és egy golyó eltalálta a barátnőmet, a 12 éves Orbán Annát. Az édesapja szekéren vitte be őt a körmendi kórházba, de mire odaértek, meghalt.
Kardos Ferencné szerint április 13-án értek véget a harcok Pinkamindszenten. A falu negyvenesztendős polgármestere, Csiszár István is ezt a dátumot „örökölte” őseitől. A civilben agrárvállalkozóként dolgozó, tiszteletdíjas faluvezető elvisz oda, ahol egykor a német géppuskafészkek bújtak meg. A Dénes-dombon ma is töltényhüvelyek hevernek.
Vadászokéi. A Magyarországról elszármazott és ide visszatérő osztrák-magyar állampolgárságú és a Gripen-ügyben elhíresült Alfons Mensdorff-Pouilly bérel itt ötezer hektár vadászterületet.
Ahol ’45-ben német géppuskások ásták be magukat, ott ma egy ketrec áll, amiből vadászatok idején fácánokat engednek szabadon. Ma már rájuk lőnek.
