Égett reformtűzben, de volt posztkádárista, akarta és szólította „Kádár népét”. Volt Új Magyarországban hívő progresszív, vezette messianizmus, viselkedett pragmatistaként. Együtt kormányzott a liberálisokkal, hogy aztán mindenért a liberálisok legyenek a hibásak. Volt határon túli magyarokkal „riogató”, lett aztán a kettős állampolgárság pártján. Démonizálta az utcát, majd pedig ő maga is oda akart menni. Volt már zöld, zöldre festett és antizöld is. Elítélte a kettős mércét, hogy aztán maga is kultúrharcot folytasson. Kiállt a kisebbségek jogai mellett, mégis kriminalizálta a hajléktalanokat és a romákat. Kíváncsi volt az értelmiségre, később azt okolta a vereségekért.
|
Vörös? Zöld? Nemzetközi? Magyar? - Eltévedt lufi az MSZP 2014-es majálisán a Városligetben
Kurucz Árpád / Népszabadság |
Hitt a modernizációban, és hitt a populizmusban. Megújult, és mégis párfinanszírozási fekete lyukai vannak. A baloldal a rendszerváltás óta volt már minden és annak ellenkezője is. Éppen ezért tekintették többen jogosan 2010-et olyan cezúrának a baloldal politika- és eszmetörténete szempontjából, amely a „mélypont ünnepe” lehet. Innen már csak felfelé vihet az út – gondolták akkor sokan. Adott volt egy alapvetően reformra kényszerített baloldali párt, amelynek kényszerhelyzetből fakadó egyetlen teendője az egyetlen lehetősége is volt: a szembenézés.
Egy 2010 utáni önreflexiós folyamat nagyobb esélyt teremtett volna a győzelemre vagy a méltányos vereségre
A fenti bekezdések viszont nem születhettek volna meg, ha a szembenézésről érdemben beszélhettünk volna. (Ha az utóbbi megtörtént volna, akkor e lap jelen mellékletében sem haladhatnának a szerzők hétről hétre kritikusan az elmúlt idők kapcsán, nem a múlt és a jelen hibái foglalkoztatnák őket, hanem kizárólag a jövő kilátásai.) Be kell viszont látnunk: aki nem néz szembe tetteivel, hibáival, tévedéseivel, nem tölti el büszkeséggel és önbizalommal végzetes önhittségének elítélése és önkritikára való képessége, az nem értheti meg a jövőt, és nem értetheti meg magát másokkal sem. Az nem érdekes a jövőnek, az az egyszerű kérdésekre csak túl egyszerű válaszokat adhat.
Ennek elkerülésére vállalkozik egy a napokban megjelenő kötet a magyar baloldal 2010–2014 közötti történetének, politikai stratégiájának, személyzeti politikájának, közpolitikai szemléletének bemutatásával. Egyúttal reflektál azokra a mélyebb ösztönökre is, amelyek a rendszerváltás utáni baloldalt jellemezték. Nem gyászmunka, nem politikai szurkolói magazin, nem pártkiadvány. Nincs benne szó maffiaállam-diskurzusról, nem játszható le, mint a bajai videó, nincs benne antiorbánizmus, és nincs benne egyetlen „bezzeg az MSZP/ DK/ Gyurcsány/ Bajnai/ SZDSZ/ LMP” fordulat sem. Ugyanakkor minden sora mögött látni kell: a szerzők is tisztában vannak azzal, hogy a baloldal a jobboldal színpadán, pályáján, választási rendszerében és új gazdasági-politikai rendszerében játszotta saját és a ráosztott szerepét is.
Számos tekintetben esélye sem volt nagyarányú győzelemre és a kiegyensúlyozott versenyre, de egy 2010 utáni önreflexiós folyamat nagyobb esélyt teremtett volna a győzelemre vagy a méltányos vereségre. Nem így lett, az elmulasztott szembenézés és az újabb választás 2014-ben a II. Nagy Baloldali Történelmi Vereséget hozta el. A kötet szerzői nem az önsorsrontó elemzések tárházát gazdagítják, hanem a hibák – reményeik szerint – széles körű feltárása után azok újra elkövethetőségének lehetetlenségét bizonyítják. Aki ugyanis visszatér 2010/2014 tavasza elé, az feladta a baloldali politika új tartalmának meghatározását.
A fejezetek kiindulópontja mindvégig a „kormányváltó” baloldali-liberális összefogás választási eredményének vizsgálata – ez az a kályha, ahonnan kiindulva górcső alá veszik az eredmény mögötti társadalmi okokat, továbbá többek között a politikai vezetők és politikai teljesítmények megítélését, a közpolitikai zsákutcákat, a baloldal civilekhez, romákhoz, határon túli magyarokhoz, LMP-hez, Jobbikhoz való viszonyát, a kampány hibáit, a kultúrharc „állását”. Nem születhet múltfeltáró könyv a „mi a teendő” kérdésére adott válasz nélkül, de a jövő leginkább a kudarc okainak számbavételével és néhány következtetés levonásával kezdődik. Az első lépés ugyanis nem lehet rögtön a „mi a teendő” megválaszolása.
Az csak annak tisztázása után lehetséges, hogy „mi vezetett ide”, milyen úton járt a baloldal padlóról padlóra az elmúlt években. Karl Marx Louis Bonaparte brumaire tizennyolcadikája című sokat idézett művében olvashatók az ismert sorok: „Hegel megjegyzi valahol, hogy minden nagy világtörténelmi tény és személy úgyszólván kétszer kerül színre. Elfeledte hozzáfűzni: egyszer mint tragédia, másszor mint bohózat.” Ha ezt a marxi „tézist” a jelenkorra szabva olvassuk, akkor elsőre elbizonytalanodhatnánk, hogy egy élő Marx mindezt a Nemzeti Együttműködés Rendszerére és a második Nagy Kétharmados Felhatalmazásra vagy a magyar baloldal elmúlt négy évére alkalmazná.
Vagy talán mindkettőre? A könyv végére érve, ha ezt megválaszolni nem is tudja majd a tisztelt Olvasó, a padlóról való felálláshoz elegendő muníciót kaphat. Lehet tragédia vagy akár bohózat is a jelen, talán mindegy is, mert a baloldal számára nincs más út, mint a talpra állás.
