Magyarországnak ezekkel a körülményekkel kellene fölvennie a versenyt,
ha valóban az Orbán Viktor által meghirdetett munkaalapú társadalomra törekszünk, arra, hogy a nagy multinacionális cégek idehozzák a termelésüket. Föl kell vennünk a versenyt bérben, munkakörülményekben egyaránt. Orbán Viktor szerint ugyanis „munkaalapú társadalmakra van szükség az Európai Unióban ahhoz, hogy a közösség tagállamai versenyképesek legyenek Kínával és az Egyesült Államokkal". A kormányfő szerint az egyik alappillér, amelyben közmegegyezés van, hogy a munkaképes emberek munkából éljenek, ne segélyből. Ebből pedig egyenesen következik, hogy valójában a munka becsülete a fontos a nem munkával szerzett jövedelmekkel szemben.
Az elmúlt öt év minden törekvése arra irányult, hogy az ország kitermelhesse az ehhez szükséges munkásokat: a tanköteles kor határa már 16 év, a fiatalokat kiszorítják a gimnáziumokból, s inkább a gyakorlati képzés felé irányítják őket. Csak három hónap a munkanélküli segély, a munkavállalókat védő szabályokat meggyengítették, a közmunka lett a foglalkoztatás növelésének alapja.
– Baj van a fiatal politikusi generációval, mert még meg sem szagolta a munkát
– állítja Hernádvölgyi Andrea, a Magyar Szakszervezetek Országos Szövetségének alelnöke, hozzátéve, hogy az ő generációja például a gimnáziumban egy hetet dolgozott mezőgazdaságban, egy hetet pedig a nehéziparban. – A politikusoknak azt kellene észrevenniük, hogy az ország nagy része ilyen munkákból él – mondja.
Rosszabb munkáltató a magyar a külföldinél
A valódi kérdés az, hogy ráhúzható-e a távol-keleti minta a magyarországi foglalkoztatottakra? Lehet-e úgy dolgoztatni embereket, ahogyan például Kambodzsában? Egy magyar nő dolgozna-e olyan körülmények között, ahogyan egy kambodzsai?
Herczog László közgazdász, volt munkaügyi miniszter szerint bizonyos szempontból már ma sincs nagy különbség: a közmunkaprogram esetenkénti céltalansága, amikor például újra és újra megtisztítják ugyanazt az utat vagy árkot, nem sokban különbözik attól, hogy Kambodzsában egy ruhadarabot varrnak össze minimális pénzért. Csakhogy míg a közmunkának így nincs célja, a távol-keleti módszernek van. És ezzel szerinte nem tudunk versenybe szállni, mert Magyarországon eleve nem tudnánk felvenni azt a munkatempót, amely akár Kínára, akár Kambodzsára jellemző.
Nincs olyan munkaerő itthon, amely képes lenne ennyire olcsón dolgozni, nem lehetséges a béreket ennyire leszorítani,
illetve errefelé nem lehet gyerekeket dolgoztatni, csak – tegyük hozzá – a 16 év felettieket. Ami azonban a lényeg: ez nem is kívánatos irány. Nem a munkabér és a munkakörülmények lerontása, hanem a munkaerő által előállított hozzáadott érték növelése a versenyképességünk javításának a módja.
|
A nyolcórás munkáért járó bérből alig lehet megélni
Kálmándy Ferenc / MTI |
Hernádvölgyi Andrea szerint a ruhaipar már nem igazán jellemző Magyarországra, épp azért, mert a magyar cégek elbuktak a távol-keletiekkel szemben folytatott versenyben. Léteznek ugyanakkor úgynevezett garázsvarrodák, amelyekben rendszerint 10-15 varrónőt dolgoztatnak, feketén. Ezek a munkásnők jobbára ledolgozzák a legális alapmunkájukat, majd elmennek a garázsvarrodába, ahol még további 4-6 órát dolgoznak. És nagyjából annyiért, mint Kambodzsában:
3 dollárnak megfelelő forintot kapnak, amit vagy kifizet neki a vállalkozó, vagy nem. Ez napi 14-16 óra megfeszített munkát jelent, amibe belerokkannak, de a 8 órás bérükből képtelenség megélni.
Amikor arról kérdezem Hernádvölgyi Andreát, hogy ki a rosszabb munkáltató, a külföldi vagy a magyar, azonnal rávágja: a magyar, bár – teszi hozzá – ott még nem tartunk, és talán sohasem fogunk, hogy a távol-keleti mintát rá lehessen húzni Magyarországra.
A nagy nyugati ruhacégek, mint például a Levi Strauss vagy a Mustang, kivonultak az országból. Ezek jó kapcsolatot ápoltak a szakszervezetekkel. Kemények voltak, de a szabályokat betartották.
A gyerek kizáró ok
Herczog László szerint mindenre akad példa. A multinacionális vállalatok általában magasabb fizetést adnak, mint a hazai vállalkozások. Ami pedig a munkaügyi kapcsolatokat, a munkakörülményeket illeti, meghatározó, hogy otthonról milyen kultúrát hoz a menedzsment. Tudjuk, hogy e téren meglehetősen nagy különbségek léteznek a világban, például ha a fejlett európai vagy a távol-keleti országokat nézzük.
Egyébként tény, hogy a legnagyobb divatcégek is varratnak magyarokkal. Nem tucattermékekről van szó, s ezeket rendkívül komoly minőségi követelmények alapján állítják elő. Ennek ellenére ezek a varrónők sem kapják meg még a szakmunkás bérminimumot sem, mert a vonatkozó jogszabályok alapján azt nézik, hogy az elvégzendő munkaművelet igényel-e szakképzettséget.
A munkáltatók tehát betanított varrónőkre hagyatkoznak, s így nem kell megfizetniük a szakmunkás bérminimumot.
A legrosszabbul fizetettek között a teljesítménybérben dolgozó nők vannak. A norma megállapításakor elvileg arra kell figyelniük a foglalkoztatóknak, hogy 8 óra alatt teljesíthető legyen a száz százalék – ennek ellenértéke lenne a minimálbér. Ez alól azonban úgy bújnak ki, hogy munkadarabonként fizetik ki a dolgozókat, akik így nem tudják 8 órában teljesíteni a követelményeket. Ezért a minimálbérért legalább 10 órát kell dolgozniuk. Ez pedig hatalmas nyomás a varrónőkre, nem beszélve az embertelenül monoton munkafolyamatról, ahová véletlenül sem kerülhet olyan nő, aki családot tervez.
A munkaerő-felvételnél már az első kérdés az, hogy van-e gyereke, s ha nincs, tervez-e. Ennek megvan a maga oka: ha a gyerek beteg, az anya otthon marad, a vállalkozónak pedig a kieső munkaerőt gyorsan kell pótolnia, mert határidőre dolgoztatnak. A magyar beszállítók épp ezért megbízhatatlanok, mert az éhbérért nem tudnak folyamatosan munkaerőt beállítani – még nem vagyunk sem kambodzsaiak, sem kínaiak.
Tegyük hozzá: egyelőre. Hiszen Nógrádban vagy Borsodban örülhet az ember, ha van munkája. Ez egy másik világ – vagy nagyon is valódi: egy salgótarjáni ruhagyárban eldugult az egyik üzemi mellékhelyiség, Az üzemvezető megcsináltatta ugyan, de a varrónőkkel fizettette ki. A dolgozóknak kiborítékoltatták ugyan a fizetésüket, de az étkezési jegyeket kiszedték belőlük. A szakszervezet sikeresen lépett közbe.
Másik példa: egy kiskunfélegyházi bútorgyártó cég szériahibát talált valamelyik termékében, és a varrónőiket arra kötelezte, hogy az Alföldről, Kiskunfélegyházáról Rajkára, az osztrák határra utazzanak, és ott dolgozzanak. Hajnali egy órára értek haza, de mivel úgymond a „saját hibájukat” javították ki, ezért még csak nem is fizettek nekik.
