Néhány hete a Magyar Gyógyszerésztörténeti Társaság négy kutatója hozta nyilvánosságra elemzését, amelyben az 1800 és 1925 között születettek körében hasonlították össze az orvosok és gyógyszerészek élethosszát. Az 1885-1890 között született orvosok átlag élettartama 75,4 év volt, míg ugyanebben az időszakban a gyógyszerészeké 65,8 év. A 19. század végétől az orvosok és a gyógyszerészek átlagéletkorában ellentétes folyamat zajlott le. Míg a patikusok élethossza a huszadik század első negyedében átlagosan 75 évre nőtt, addig az orvosoké 67 évre csökkent. A jelenség hátterében elsősorban a 40-59 éves orvosok fokozott halandósága áll, amit már korábbi kutatások is jeleztek.
Amerikai adatokból az is kiderül, az orvosok legtöbbje nem tud mit kezdeni azzal a megterheléssel, amit a változó munkarend, az ügyeletek, a velük járó kevés és rendszertelen alvás, az ezt követő üresjáratok, a döntéseikkel járó felelősség okoz – állítja Weltner János sebész főorvos. A szakember szerint a pszichés megterhelés az orvosi szakmákon belül sem egyenletes: a műtétes szakmákban, a sürgősségi ellátásban gyógyítóknál jóval erősebb és gyakoribb az erős feszültséget hozó helyzet. Ha valaki hatot ügyel egy hónapban, akkor 12 olyan napja van, amikor megborul a bioritmusa. Weltner emlékeztetett arra is, hogy sokan halnak meg idő előtt a betegektől szerzett fertőzésekben. Nemrégen temették az egyik híres sebész professzort, aki előbb munkaközben hepatitisz C fertőzést kapott, majd abból májrákja lett.
A gyógyítókat tizedelő betegségek közül Weltner János a legproblémásabbnak az orvoslással járó stresszt tartja. A főorvos, mint mondja, a múlt héten is megjárta a poklok-poklát: nyolcvanéves betegének sikerült a műtétje, aztán jött egy tüdőembólia. A férfi néhány napig lélegeztető gépen volt. Már jól van, de amíg az intenzíven feküdt, az orvos aggódott. – Elrontottam-e valamit, mit kellett volna másként csinálni? Senkinek nem kívánom azt a néhány napot és a sok hasonlót – mondja Weltner, hozzátéve, minden betege halálára emlékszik. Annál az érzésnél, ami ilyenkor jön, nincs rosszabb. Az orvosnak a gyógyult betege jelenti a sikert, ha valaki nem, vagy nem úgy gyógyul, a műtét után jönnek a szövődmények, az erős szorongást okoz.
Sok évtizedes gyakorlattal, mitől szoronghat egy főorvos? – a kérdés végét meg sem várva, vágja rá: minden betege halálára emlékszik. Annál az érzésnél, ami ilyenkor jön, nincs rosszabb. Az orvosnak a gyógyult betege jelenti a sikert, ha valaki nem, vagy nem úgy gyógyul, vagy a műtét után jönnek a szövődmények, az erős szorongást okoz. A vizit alapszabálya minden sebésznek, hogy előbb a rosszabb állapotú betegeket kell megnézni, akiknek erre nagyobb szükségük van, és akiket szorongva látogatunk, és csak aztán a jobban lévőket. Hogy ne a kudarcát, hanem a „sikerét" vigye magával a következő betegekhez a kórteremből az orvos.
Két éve nagy port vert fel az amerikai sajtóban, amikor egy aneszteziológus gyakornok és egy ápolónő ugyanazon a napon, ugyanabban kórházban túladagolták magukat a munkájuk során használatos szerrel. Az orvos gyakornok túlélte, a nővér belehalt. Matkó Ida aneszteziológus főorvos is ismer olyan kollégát, aki egy beavatkozás alatt nyugtatót használt a műtői feszültségek csökkentésére. Mint mondta: egyáltalán nem ritka, hogy az ezen a szakterületen dolgozók alkohollal, gyógyszerrel oldják a stresszt. Míg az emberek általában úgy tudják: a műtőben az operatőr, „a félisten" a gyakorlatban, ha bármi nem várt dolog történik és a beteg élete veszélybe kerül, az aneszteziológus veszi át az irányítást.
Ha bármi történik az asztalon, az, az aneszteziológus vérnyomását, szívfrekvenciáját is emeli. Betegjoggal foglalkozó szakemberként pedig számtalan esettel találkozott, amikor az orvos drog vagy alkoholfüggősége, ha nem is halállal, de a beteg vagy a szolgálatot ellátó orvos súlyos károsodásával végződött.
Kiégett gyógyító nem képes hatékony munkát végezni – állítja Győrffy Zsuzsa, a Semmelweis Egyetem Magatartástudományi Intézetének kutatója. A téma rendszerváltás körüli vizsgálatai azt mutatták, hogy 50-54 éves koruk között az orvosnők halandósága a férfiakét is meghaladja.
Miközben az orvosoknak mindenki másnál jobbak a lehetőségeik, hogy felismerjék, és ideje korán kezeljék a betegségeiket, az orvosnők mégis gyakrabban és halmozottabban szenvednek krónikus kóroktól, mint az egyéb diplomások. A kutató el is nevezte ezt a jelenséget orvosnő paradoxonnak. Győrffy hozzátette: nem szolgálja az orvosnők egészségét, hogy sokszor több szerepben kell 100 százalékos teljesítményt nyújtaniuk: Például több gyereket vállalnak, mint más diplomás nők, az orvoslásban ugyanakkor szinte teljesen hiányzik a részmunkaidő.
|
Orvosnő paradoxon: gyakrabban szenvednek krónikus kóroktól, mint más diplomások
Mediaworks |
– A betegség váratlanul jön, és akit ledönt a lábáról, az feszült, kétségbeesett állapotban találkozik a gyógyítóval. Az orvos pedig, ha jól végzi a dolgát, minden alkalommal türelmes, beleéli magát a beteg helyzetébe, de ha ezt tényleg megteszi, akkor olyan mennyiségű stresszt él meg, hogy az egészsége bánja – állítja Guseo András ideggyógyász, pszichiáter, aki aktívan foglalkozik az egészségügyben dolgozók stressz-kezelésével. Előadásokat, tréningeket tart évtizedek óta az egészségügyben dolgozóknak.
Hogy bizonyítsa is, amit mond, fölidéz egy korábbi, a Wisconsin Egyetemen végzett kísérletet, amelyben a hallgatókat arra kértek, írják le egy pozitív élményüket, a másik csoporttól pedig azt, hogy ők a legrosszabbat idézzék fel. Az írás után mindkét csoport influenza-elleni oltást kapott, majd féléven keresztül követték az alanyok szervezetének immunválaszát. Azok, akik a vakcina beadása előtt pozitív gondolataikkal foglalkoztak, sokkal erősebb immunválaszt adtak, mint a másik csoport. A negatív élmények ugyanis elnyomták az immunsejteket. Guseo András szerint ha nincs megfelelő immunvédekezés, akkor a szervezetben naponta keletkező daganatsejtek átvehetik az irányítást a szervezet működése felett.
A szakember vizsgálattal megerősítette, hogy az egészségügyi dolgozók a sajátjukat áldozzák fel mások egészségéért. „Az orvosok a hét minden napján 24 órán át elérhetők mobiljukon, állandóan tettre készen kell, hogy álljanak. Halálos betegre dolgozzák magukat. Az állandó krónikus stresszük az immunrendszer korai kifáradását, öregedését okozza." Saját kutatását idézi, amely szerint az elmúlt 40 évben három kórház osztályvezető főorvosainak 60-90 százaléka rákban halt meg, többségük a nyugdíj előtt, miközben az átlag populációban ez a mutató 25,4 százalék.
A kérdésre, hogy mi a megoldás, Guseo annyit mond: csökkenteni kellene a terhelést, hogy a gyógyítás mellett legyen idő másra, például civil programra, meditációra. Ehhez persze nyolcórás munkáért kellene olyan tisztességes bért kapniuk, hogy meg tudjanak élni belőle, és ne kelljen újabb állásokban, hulla fáradtan tovább dolgozniuk. A stressz oldásra már nagyon jó technikák léteznek, az orvosok viszont ezeket csak a legritkább esetben használják: vagy nem ismerik, vagy nem hisznek benne.
