Az ember csak kapkodja a fejét. Kinek, minek lehet itt hinni? Amit az egyik órában állít a kormánypárt valamelyik fejese, az a következőben, egy másik bennfentes szájából már teljesen más értelmet kap.

Kósáék, Szijjártóék után Varga Mihály próbált tüzet oltani államcsőd ügyben, majd a főnöke (meg az országé) visszatért a szerzőpáros eredeti gondolatvilágához.

Ugyanígy kacifántos utat járt be a valutaalap megítélése. Sokáig együtt szólt a kórus, hogy ide ne tegyék be a lábukat. Idővel egy-egy kórustag mintha más szólamra váltott volna, majd az egész átváltott kakofóniába: Orbán nemjei keveredtek Varga és Matolcsy hol magabiztos igenjeivel, hol bizonytalan talánjaival, s akkor még oda se figyeltünk a hátsó sorokra, a párthoz kötődő közgazdászokra. Azért a vájt fülű hallgató felfigyelt rá, hogy a tempót mégiscsak Orbán diktálja.

De nem csak a politikusok küldenek zavaros üzeneteket, a közszolgálatba is befészkelte magát az új kommunikációs trend. Mintha a köz tájékoztatása nem lenne dolga a minisztériumi dolgozóknak: a fülük botját sem mozgatják a sajtó érdeklődésére, és ha nagy nehezen mégis sikerül valami választ kicsikarniuk magukból, azzal sem kerülünk beljebb az ügyekben. Hivatalos jelentésekből, korábban kiadott közleményekből, miniszteri nyilatkozatokból küldenek idézeteket – miközben a hírlapíró pont azért fordult hozzájuk felvilágosításért, mert nem érezte kielégítőnek az addigi tájékoztatást.

Szokni kell még az új módit – mint hallani – a kormányhoz közel álló sajtónak is. A lényegről idehaza csak annyit mond el a kormány, amennyit a saját szempontjai szerint jónak lát: az üzenetek az ideológiát közvetítik. A külföldieket mintha többre értékelnék: oda azért jut egy-két informatív mondat. Lásd a legutóbbi hírt az IMF-tárgyalásokról, ezt a tervüket is egy külföldi hírügynökséggel osztották meg először. Persze ott nem ideológiára, hanem a tényekre kíváncsiak – ha már a műsorhoz ők adják a pénzt.

A kormányfőt sem ejtették a feje lágyára, tisztában van vele, hogy ami itthon elmegy, arra kint nincs fogadókészség. Ezért próbálkozik rendületlenül a kettős beszéddel. Ami működhetne is – ha jó harminc évet visszarepülnénk az időben. Azóta viszont a másodperc törtrésze alatt megjelenik a Washingtonban ülő befektetési alapkezelő monitorján, ha Budapesten egy politikus államcsődről beszél, vagy a valutaalapot küldi el a pokolba.

Az információnak ez a sebessége ugyan nem egy most kezdődő korszak vívmánya, de valószínűleg tartósabb változást hozott a kommunikációban, mint amivel Orbán és kormánya próbálkozik.