Orbán döntheti el azt is, Mészáros Antónia kérdezhet-e a köztévében
- Kétharmados kormányzás, egypárti alaptörvényhozás, centrális erőtér, unortodoxia. Ebben a közegben milyen üzenetű, mennyiben más az állami ünnep?
- Augusztus 20. hagyományos témái közül csak az alkotmányt kell kivenni, és a maradék ünnepelnivaló így is működőképes. Az alkotmány kiradírozása meg is történt azzal, hogy a Fidesz áprilisban, húsvétkor fogadta el a hatályos alaptörvényt. Az alkotmány amúgy sem találta helyét az ünnepen, semmilyen liturgikus hagyomány nem tapadt hozzá, polgáraink nem vonultak, nem gyülekeztek az alkotmány alatt, nem kerestek fel semmilyen helyet és nem kellett meghallgatniuk olyan beszédeket, amelyek az alkotmányról szóltak volna. Az elmúlt két évtizedben egyedül Sólyom László kísérelte meg, hogy első nyilvános köztársasági elnöki beszédét ezen a napon mondja el, hagyományteremtés szándékával, de a szándékból nem lett hagyomány, és már ő maga sem ragaszkodott hozzá a következő években, hiszen eleve rossz pillanatot választott: reggel kilenckor a kihalt Kossuth téren nem a legnagyobb élmény beszédet tartani. Pedig az a 2005-ös beszéd egész elnöki működésének legjobb szónoklata volt, nem is emlékszik rá senki, talán csak Áder János, aki ezt a hagyományt újítja fel az idén, hasonló sikerrel. Ugyanakkor augusztus huszadikán elférne még valami államfői jelleg, ha már az első államfőnek, Szent Istvánnak ez az ünnepe. Ha lesz egyszer egy újabb alkotmányozás – talán még megélhetjük –, akkor az alkotmányt érdemes lenne ehhez a naphoz kötni, újra bevonni az ünnepbe. Még azt is el tudom képzelni, hogy a köztársasági elnökök ötévente ezen a napon váltsák egymást ünnepélyes keretek között.
- Az ilyen jellegű események ugyanakkor valóban államivá teszik a nemzeti ünnepet.
- Ettől még a polgárok természetesen azzal töltik az idejüket, amivel akarják. Nem kellene feladni az ünnep kitöltésének igényét, pedig augusztus huszadika mindig is a legkötöttebb koreográfiájú ünnepünk volt: vannak benne változó pontok, de a körmenet és a tűzijáték mindig adott, délután ötkor és este kilenckor mindig megvan a tradicionális eseménysor. Más nemzeti ünnepeinknek jóval szegényesebb a koreográfiája, március 15-ből eltűnt már a koradélutáni vonulás hagyománya, csak a Múzeum-kerti bóvli maradt; október 23-ának pedig soha sem volt semmije, minden évben máshogy ünnepeltük, ha egyáltalán. 1990-ben Antall József hatására választotta az országgyűlés augusztus 20-át a legnagyobb – s ezért állami – ünnepnek, az SZDSZ március 15. mellett érvelt, és jellemző módon október 23. mellett senki nem kardoskodott igazán, holott a köztársaság 1989-es kikiáltásának mégiscsak ez volt a napja, nem augusztus 20-a, amelynek azért mindig megmaradt egy monarchikus bukéja, alkotmány és új kenyér ide vagy oda. Az állami ünnep naptárbeli elhelyezkedése sem szerencsés, mert ilyenkor az egész világ nyaral, a magyarokat kivéve, ezért a világban mindenütt csak egy afféle „low key” fogadást lehet rendezni a magyar nagykövetségeken, hiszen minden potenciális vendég a szabadságát tölti valahol. A magyarok ezzel szemben úgy nyaralnak, hogy augusztus 20-ára már hazaérkezzenek, erre a napra a főváros is újra megtelik, a polgárok leteszik a strandpapucsot, és másnap bemennek a munkahelyükre. Nekünk ekkor ér véget a nyár.
- A január elseje óta hatályos alaptörvény megszületését, elfogadását, tartalmát és kereteit Ön is számos alkalommal kritizálta már, mégsem mondhatjuk, hogy az új alkotmány érdemben megrázta volna a közvéleményt és a mindennapi életet. Vagyis nincs olyan nagy, pláne olyan negatív hatással, ahogyan többek között Ön is jósolta.
- Az alaptörvény az egész rendszert szimbolizálja. Ön talán magát az alkotmányt nem érzi a saját bőrén, de a rendszert és annak változásait bizonyosan. Nem kevesen vannak, akik egyenesen új politikai rendszerről beszélnek. Én azt mondom, egy újfajta kormányzati rendszer biztosan született, a maga kiépülő új közjogi hátterével. Az alaptörvény tényleg a jogszabályi hierarchia csúcsán áll, minden jogi norma belőle eredezteti legalitását, a rendszer az alaptörvényből következik, a fejétől bűzlik a hal. Még a szakpolitikák is ide vezethetőek vissza. Az alaptörvénnyel jogállami és esztétikai problémák egyaránt vannak. A társadalombiztosítás hiánya, a miniszterelnök államfő általi kinevezésének hiánya és a köztársasági államnév hiánya csak néhány példa, egymástól független sajátosság, de sorolhatnám még szinte a végtelenségig. Ráadásul egy seregnyi nyelvtani, szerkesztésbeli és elvi hiba is van benne, az úgynevezett Átmeneti rendelkezések jellegzetességeiről már nem is szólva. A szöveg mint szöveg sok helyen csak pontosítja az előző, köztársasági alkotmányt, de az újításaival számtalan gond van. A bírák kényszernyugdíjazásához például a hatalom egyenesen az alaptörvényből veszi a felhatalmazást, pedig az alkotmányellenes passzusok attól nem válnak alkotmányosakká, ha az alaptörvénybe kerülnek, legfeljebb alkotmányellenességük nem mondható ki. Az Alkotmánybíróság jelenlegi – és a jövőben még bizonyosan fennmaradó – doktrínája szerint alkotmányellenes alkotmányi rendelkezés fogalmilag nem létezhet. Az alaptörvényen túli normák pedig természetesen mindaddig alkotmányosak, amíg az erre hivatott szerv ki nem mondja ennek az ellenkezőjét. Már ha az adott norma vizsgálatának lehetősége eljuthat egyáltalán az Alkotmánybíróságig. És ha az képes döntést hozni. És ha az ügy nem tartozik azon tárgyak közé, amelyekről nem alkothat ítéletet.
- Ön szakértőként a korábbi alkotmányt is rendre kritizálta. Egy 2005-ben, az Élet és Irodalomban publikált cikkében például („A köztársaság alkotmánya”) így fogalmazott: „Magyarország nem volt, hanem lesz. De először is alkossunk neki egy új alkotmányt, különben baj lesz”. Mondhatná, hogy végre valaki megfogadta a tanácsát, elvégezte a munkát, mert megvolt hozzá a felhatalmazása; sőt, még az embereket is megkérdezte róla. Miért nem örül inkább?
- A felhatalmazásról és az emberek megkérdezéséről most ne beszéljünk. De az igaz, hogy sokat kritizáltam az előző alkotmányt, és a teljes revízióját sürgettem, mert egy seregnyi következetlen, sete-suta és hazug passzust tartalmazott, amelyekből nagy bajok tudtak következni. De a köztársaság alkotmányának legfőbb gyengesége az volt, hogy magában hordozta a kétharmaddal való módosíthatóságának és lecserélésének esélyét. Világos volt, hogy ha egyszer ez az esély realizálódik, akkor az alkotmánynak annyi. A teljes revízió azt jelentette volna, hogy az alkotmányszöveget elejétől a végéig áttekintjük, kigyomláljuk belőle a tarthatatlan és buta elemeket, új szerkezetbe rendezzük a szabályokat, és adunk az egésznek egy új címet. Mindez szigorúan szakmai, kodifikációs munka lett volna. Az egyetlen politikai feladatnak csak ezután kellet következnie: az alkotmánymódosítás szabályait úgy megváltoztatni, hogy kétharmadnál sokkal nagyobb egyetértés kelljen hozzá. Ez az alkotmánymódosítás elmaradt. Pedig az elmúlt húsz év alatt normális országban éltünk, az alkotmányozással az alkotmányjogászok foglalkoztak és legalább szakmainak látszó vitát lehetett róla folytatni. Ma már mindenki ért az alkotmányozáshoz, az alkotmányjogászok pedig vagy beálltak a sorba, vagy eredménytelenül protestálnak. A köztársasági alkotmány minden hibája ellenére rendelkezett két jó tulajdonsággal. Egyrészt az alkotói viszonylag semlegesen tudták megírni, mert nem volt fogalmuk a saját jövendőbeli pozíciójukról. Másfelől a szöveg védelmére létrehoztak egy világviszonylatban is erős jogosítványokkal rendelkező alkotmánybíróságot, amely a normaszöveg mögül kibontotta az alkotmány értéktartalmát, és ezzel felépítette az alkotmányosság katedrálisát, amelyet védeni kellett volna. Ugyanakkor az, hogy egy egykamarás parlament, egyszeri szavazással, bármikor módosíthatja az alaptörvényt, mondjuk úgy: meglehetősen kommunista hagyomány. Az a tény, hogy a Fidesz most egyedül és ilyen rapid módon alkotmányozni tudott, csakis a korábbi alaptörvény gyengeségének volt köszönhető. Az elmúlt húsz évben éppen erre hívtam fel a figyelmet. Hogy az alkotmány nem képes megvédeni saját magát, és ebből előbb-utóbb baj lesz. Az lett.
- Amikor Áder Jánost köztársasági elnöknek jelölték, Szijjártó Péter – akkor miniszterelnöki szóvivő – azt mondta: az új államfő elsődleges feladata az új alkotmány megerősítése és megszilárdítása. Sikerül neki? És vajon miért van szükség erre?
- Egy normális parlamentáris rendszerben valóban az államfő a politikai alkotmány őre. Nem a jogi alkotmányé, mert arra az alkotmánybíróságot találták ki. Már ahol nemcsak névleg van ilyen intézmény, mint most már nálunk. Az alaptörvényben szerepel is, hogy a köztársasági elnök őrködik az államszervezet demokratikus működése felett. Ami egyébként önmagában oktalanság, mert az államszervezet nem demokratikus, hanem alkotmányos. Csak egy része, nevezetesen a törvényhozás és a választás zajlik demokratikusan. De lépjünk túl ezen is. Ugyanakkor Szijjártó Péter nem az alkotmányosság általános védelmét várta el Áder Jánostól, hanem ennek a konkrét, mostani alaptörvénynek a beüzemeltetését, megerősítését és védelmét. Márpedig az államfő a politikai alkotmányosság felett akkor tudna őrködni, ha ehhez rendelkezésre állna egy rendes alkotmányos normaszöveg. Ráadásul Áder János a Fidesz-világ közepéből jött, és államfővé választása előtt közvetlenül nevét adta a két leginkább kifogásolható törvényhez: a választójogi és a bírósági rendszer átalakításához. Magyarázhatónak, de indokolatlannak tartom azt a széles elemzői elégedettséget, amely Áder János államfői belépőjét övezte. Sokan hasra estek attól, hogy egy húsz éve a nyilvános beszédek tartásából élő ember viszonylag elfogadhatóan felolvasott az anyanyelvén egy közhelyektől terhes beszédet, amely nem tartalmazott semmi botrányosat vagy egetverő marhaságot. Mint utaltam rá, az elmúlt két évben itt egy újfajta kormányzati rendszer jött létre, amelyben már az is kérdés, hogy mire való egy köztársasági elnök. A centrális erőtér központjában Orbán Viktor áll, aki a kormányt, a parlamenti frakciószövetséget és a stratégiai ügyeket tárgyaló Fidesz-elnökséget is vezeti egy személyben. Azt is eldöntheti, hogy Mészáros Antónia kérdezhet-e a köztévében vagy sem. Ádernek itt egy olyan alaptörvényt kell védenie, amely a rendszer szimbólumaként mintegy megteremtette azt a rendszert, amelyben az államfői szerep nemhogy másodlagos, de semmilyen. Egy ilyen államfői feladatra tényleg csak egy ember volt a legalkalmasabb az országban, Schmitt Pál. A hvg.hu felelőtlenül járt el azzal, hogy „kilőtte” Schmittet, mert ő személyében testesítette meg az egész rendszert. Nemcsak nevetségessé tette az államfői szerepet, hanem szabályosan megszüntette azt. Áder ebbe a megszűnt szerepbe ült bele, és kollégáink nagy része már attól el van ájulva, hogy képes volt két jó mondatot mondani a székfoglaló beszédében. Ebben a pozícióban már ez is teljesítmény.
- Visszakanyarodva némileg az ünnephez: Szent István államalapítása a függetlenségről, az önállóságról szólt. Ehhez képest most mintha azt látnánk Európában, hogy épp a függetlenség feladása, egy közös Európai Egyesült Államok adhat kizárólag új értelmet és jövőt a közösségeknek.
- Európa centruma ma valóban az egységesülés felé megy, miközben a magyar kormány épp az ellenkező irányba próbálja tolni hazánkat. Ennek kizárólag hatalmi és habituális okai vannak, nem a kontinens jövőjéről vallott eltérő víziók magyarázzák. Ugyanakkor nem gondolom, hogy a közeljövőben európai egyesült államok jönne létre, inkább a régiók egységesülnek. Úgy látom, Európa most kétségtelenül az integráció, de nem feltétlenül a föderáció irányába megy. A regionalizáció szükségességét egyre több ország ismeri fel, Magyarország nem tartozik közéjük, pedig ez a fajta, mondjuk úgy, devolúció a legnagyobb magyar nemzeti érdek lenne. Ez lenne az igazi nemzetegyesítés, ennek felismerését várnám el a magyar kormánytól. Tudnék Önnek rajzolni olyan új, európai régiós körzeteket, amely után Trianon értelmét vesztené. Éppen az állami szint elhalványítása a legnagyobb nemzeti érdek, amellyel a kormány most csak azért menne szembe, mert a kormány van azon a szinten, amelyre a jövőben a legkevésbé lesz szükség. A kormány és a közvélemény egy részének Európa-ellenessége hatalmas veszélyeket hordoz magában. Ma már közhely, de Brüsszel, és főleg Luxemburg, vagyis az Európai Unió főbb szervei az európai polgárok érdekeit sokszor saját kormányukkal szemben védik meg.
- A jobboldal most az európai integráció mélyítése helyett a keleti nyitásról, a keleti szél befogásáról beszél. Nem lehet, hogy Orbánnak mégiscsak igaza van, és jól ismerte fel: ez a jó irány?
- Nem, ez annak a felismerése, hogy a kormány kényszerhelyzetben van. Az Unió és az IMF nem nézi jó szemmel az unortodoxiát, az alkotmányosság lebontását. A magyar kormány azért néz Keletre, mert a Nyugat nem engedi, hogy leépítse a jogállamot. De a magyar konzervatív hagyomány szintén az alkotmányosság pártján áll. Én, engedelmet kérve, konzervatívként ugyancsak ragaszkodom a jogállamisághoz. Európa nem haldoklik. Most is meg fogja találni a kiutat. Kétségtelenül lassabban mozog, persze, hiszen sok deficittel ugyan, de demokráciában működik. A demokrácia lassú és költséges, sőt lehet, hogy rossz döntést hozunk, de legalább ki tudjuk javítani. Én sokkal inkább ezt választom.
- Kiemelte az előbb, hogy Ön konzervatív. A politológusok, politikai elemzők világa mára mintha nem szólna másról, mint egyik vagy másik politikai oldalról megerősíteni, megmagyarázni az adott oldal álláspontját. Egyetemi emberként lát még arra lehetőséget, hogy elemzőként egyetemes és objektív értékelését tudja adni – mégpedig hitelesen – például most az alkotmányosságnak és a jelenlegi orbáni rendszernek?
- A politikai elemzők oldalfüggősége patologikus jel. A nyilvános politikusi viták tudatos leépítésének következménye, politikai vitapótlék. Ma már nincs értelme a politikai elemzésnek, ahogyan tulajdonképpen már a jognak sincs, hiszen egyik napról a másikra változnak a szabályok, akár visszamenőlegesen is. Egy ilyen helyzetben minden elemzés csak a felszínt kapargatja. Ha rámutatunk valamilyen problémára, például az egyébként tarthatatlan előregisztráció visszásságaira, vagy mondjuk az iskolák államosítására, úgy tűnik fel, mintha arról panaszkodnánk egy munkatáborban, hogy nem túl kényelmes az ágy. A lényegről Sólyom László egyértelműen kijelentette: a rendszer nem alkotmányos. Nincs mit mondani. Ehhez képest ebben az interjúban is csak részproblémákat feszegetünk. Egy normális világban a tudománynak, még a politikatudománynak is megvan egyfajta objektivitása. A tudomány ugyanis semmiféle célt nem szolgálhat, különösen egyfajta nemzeti cél szolgálatába nem szabad állnia. A tudomány minden lehet, csak nemzeti nem. Azt csak a magyarok hiszik, hogy egy magyar történésznek csak a Magyar Tudományos Akadémia évtizedes hivatalos álláspontját szabad képviselnie, mondjuk, Kossuth Lajosról. Az érték nem érdeket jelent. Sok elemzőről fillérre meg tudom mondani, hogy mennyiért mondja azt, amit mond. Az én értékeim nem ambíciózusak, a parlamentarizmus, a pluralizmus és a piacgazdaság köré csoportosulnak. Vagyis ami nem parlamentáris, azt bírálhatom. A politikatudomány objektivitása nem azt jelenti, hogy ha valami rossz, azt nem mondjuk ki.
