Az ünnepség kezdete előtt a meglehetősen hézagos létszámban felsorakozott közönség még szemtanúja lehetett, hogy Tarlós István főpolgármester erősen küzd az álmossággal, Balog Zoltán erőforrás-miniszter hatalmas szalmakalappal védekezik a trópusi hőség ellen, Németh Lászlóné egykori fejlesztési miniszter pedig (nyilván a művészetpártoló nagyburzsoázia tagjainak képviseletében) egyszerre próbálja szórakoztatni Boross Péter volt, és Pintér Sándor jelenlegi belügyminisztert.
A talpig fekete öltönybe öltözött Nemcsák Károly pedig azt tapasztalhatta meg, hogy a kurzusművésznek vannak izzasztóbb feladatai is a könnyen kapott színház igazgatásánál. Őrá osztották ugyanis a szerepet, hogy a rendezvény fénypontjául szánt Orbán-beszédig megpróbálja ébren és helyben tartani az árnyék után sóvárgó egybegyűlteket. Nemcsák erre az alkalomra Reményik Sándor Magányos cipruság című, kifejezetten Tisza Istvánnak írt ravatalversét tartotta a legmegfelelőbbnek (mondjuk a Rohanunk a forradalomba című Ady-mű helyett, pedig az utókor számára valószínűleg ez utóbbi költemény őrizte meg hatékonyabban a holt miniszterelnök emlékezetét). A Reményik-versből meglehetősen sajátos történelemszemlélet rajzolódik ki, amelyben a nemzetet háborúba vivő Tisza magányos békeharcos és mártír, míg az esendő népnek (konkrétan azoknak, akik a vérüket ontották a harcban) a hóhér jelző jut.
Ezt a szálat fűzte tovább Orbán Viktor is: idézetekkel sűrűn tűzdelt beszédében Tisza másokkal szemben mindvégig békét akart, de „mi magyarok boldogan masíroztunk a háborúba". Orbán szerint a magyar nép bosszút esküdött azért a Ferenc Ferdinándért, aki nem is szerette a magyarokat, az elvesztett háborút pedig – amelyet „mások érdekei miatt robbantottak ki, de Magyarország csak a saját megmaradásáért harcolt benne" – az ártatlan Tiszán bosszulták meg, merénylettel kioltva az életét. („Nehezen határoztam el magam arra, hogy a háborút ajánljam, de most szilárdan meg vagyok győződve szükségességéről, és a Monarchia nagyságát minden erővel védelmezni fogom" – írta minderről Tisza István).
|
| Móricz-Sabján Simon / Népszabadság |
Orbán Viktornak aligha a XX. század eleji Magyarország történelme lehetett a kedvence az iskolában, mert azt az állítást is megkockáztatta, hogy a korszaknak Tisza meggyilkolása volt az első tragédiája (pedig addigra az ország már kivérzett a háborúban), és szerinte reális esély volt „a dualista rendszer megőrzésére, benne a magyar nemzet vezető szerepével", amiben mindössze annyi hiba akad, hogy a magyar nemzet sosem jutott vezető szerephez a dualista berendezkedésű Monarchiában.
A jelenlegi kormányfő szerint többek között azt tanulhatjuk meg Tiszától, hogy egy munkára alapuló országot építő párt nem csak kommunista vagy szocialista lehet (itt nyilván az erősen jobboldali Nemzeti Munkapártra gondolt a szónok), és hogy a „széthulló liberalizmus" után az egység és a felemelkedés nemzeti politikájának kell elkövetkeznie. Orbán Viktor úgy fogalmazott, „ma önjelölt demokraták védik tőlünk a demokráciát", és egy ködös Európa nevében próbálják háttérbe szorítani a nemzeti gondolatot – de most, ebben az új korszakban, amit a Tisza-szobor újjáalkotása fémjelez, majd minden a helyére kerül.
Az avatáson egyébként nemcsak a közönség érdeklődése volt mérsékelt, hanem a politikai jelenlét is. A baloldali pártok inkább a távollétükkel demonstráltak, az LMP-t egyedül Ikotity István képviselte. De a jobboldali politikus-celebek többségének is volt jobb dolga, mint a rekkenő hőségben a szobortalapzat alatt aszalódni: Schmidt Mária történészen kívül alig találtunk említésre méltó szövetségest vagy társutast az Orbán-beszéd után azonnal, már a Himnusz előtt oszlani kezdő emberseregben.
