Egy budapesti aneszteziológus saját példáján mutatta be, mennyire leterheltek. Ő maga közalkalmazottként dolgozik egy fővárosi kórházban, de ügyeletet itt nem vállal, mert azt neki nem fizetik meg. Ehelyett egy magánklinikán és egy kínai fogorvos mellett altat, havonta egyszer pedig egy hétre egy kollégájával elutazik egy dél-alföldi városba, ahol felváltva dolgoznak 24 vagy 32 órán keresztül. – Az utolsó napra teljesen kifacsaródunk – mondta.
A mezőtúri meglehetősen kis kórháznak számít, egy műtőjük van, s egynapos sebészeti ellátást nyújtanak – mondta Csellár Zsuzsanna főigazgató. Egy állandó aneszteziológus orvosuk van, vele, ha szűkösen is, de megpróbálják beosztani a tervezett műtéteket, ha ő mondjuk szabadságra megy, vállalkozóval helyettesítik. Általában 50-150 kilométeres távolságból ingáznak hozzájuk az utazó anesztesek.
– Altatóorvosok százai hagyták el az elmúlt években az országot, mert külföldön nincs különbség az egyes szakterületek átlagkeresetei között: ott a szakmában eltöltött idő és a szaktudás számít. Nálunk azonban az egészségügyet részben még mindig a paraszolvencia működteti, az anesztes pedig nem tartozik a hálapénzes szakmák közé. Ráadásul az altatóorvosok többsége nem is fogad el hálapénzt – állította Csomós Ákos, a Magyar Aneszteziológiai és Intenzív Terápiás Társaság elnöke, aki maga is húsz éve gyakorló aneszteziológus.
Bár az altatóorvosok harminc-ötven százalékkal magasabb bért kapnak, mint a hálapénzes szakterületeken dolgozó társaik – így kompenzálná a rendszer a különbségeket –, így sem keresnek jól. Csomós Ákos megemlítette: egy félállásban dolgozó, lassan szakorvossá váló kétgyermekes kolléganője négy év gyakorlat után bruttó 114 ezer forintot kap.
Miután az előírások szerint minden műtőbe kell egy altatóorvos, és a kórházak zömében legalább 4-6 műtő van, intézményenként minimum hat aneszteziológusra lenne szükség. A legtöbb helyen azonban ennél jóval kevesebben vannak, Csomós Ákos szerint van, ahol az „osztály” mindössze egyetlen osztályvezetőből áll, a többieket vállalkozói szerződéssel alkalmazzák. Adott napon annyi műtő indul csak be, ahány altatóorvos jelen van. A betegek gyakran nem tudják, hogy emiatt kell várniuk a műtétekre, beletörődnek a várólistákba.
Mindebből az is következik, hogy az aneszteziológusok „csúcsra vannak járatva”. Az előírt 174 óra helyett 260-280 órát dolgoznak egy hónapban. Bruttó óradíjuk tíz éve 4-5 ezer forint volt, ma 5-6 ezer. A kórházak saját erőből nem tudnak aneszteziológus-béremelést adni, hisz már jelenleg is csak a tehetősebb intézmények képesek külsős aneszteziológust „bérelni”, a többieknél maradnak az eddigieknél is hosszabbra nyúló várólisták – véli a szakmát képviselő társaság elnöke.
Ritka kivétel: Balassagyarmat
A balassagyarmati kórházban négy műtőre hét altatóorvos jut, akik – miként Szabó Dénes főigazgató hangsúlyozta – valamennyien szakorvosok. Az itteni osztályvezető szaktekintély, részben miatta is jönnek a munkavállalók. – Attól félek, ha ezt leírja, holnap háromszoros bérért azonnal megpróbálja elcsábítani egy gazdagabb kórház – mondta a főigazgató. Abban, hogy van elég asszisztens és ápolónő, szerepe van annak is: sokan gazdálkodással egészítik ki a jövedelmüket, munkaidő után kecskét fejnek, veteményt kapálnak. A röghöz kötöttség itt erősebb, mint a nagyvárosokban.
