A kormány végül – miután 2010-ben a bank- és egyéb különadó bevezetésével hozta a számokat – a 2011-es költségvetést egyszerű trükkre alapozta: a magánnyugdíjpénztárak államosításából származó bevételek elfedték a gondokat. Nevezetesen: csak a deficit növelésével lehetett tartani az ígéretet, bevezetni a gyermekkedvezménnyel megfejelt egykulcsos adót.
A feketeleves 2012-ben következett: az alacsonyabb személyi jövedelemadó ára magasabb tb-járulék és nagyobb áfa lett. A megemelt adószint azonban visszavette a gazdaság növekedési képességét – a kieső adókat pedig újabb és újabb terhek kivetésével pótolta a kormány.
Jött a vezeték-, a telefon- és a biztosítási adó, valamint a tranzakciós illeték. Csupa olyan elvonás, amelyet a kormányzati magyarázatok szerint a szolgáltatóknak kellett volna fizetniük, a gyakorlatban azonban a terhet a fogyasztók viselték.
|
A kormány gazdaságpolitikájának irányítói: Matolcsy György, Orbán Viktor és Varga Mihály Kurucz Árpád/ Népszabadság
|
A változások végül két dolgot eredményeztek. Egyrészt a magasabb keresetűek jobban jártak, míg a kevesebbet keresők rosszabbul. Másrészt jelentősen emelkedett az adószint Magyarországon, miközben nem sikerült semmit sem fogni az állam kiadásain.
Ennek részben az is oka, hogy időközben a kormány nagyvonalúan emelte a nyugdíjak reálértékét – ez pedig (bármennyit spóroljon másutt a kabinet) azonnal jelentősen emelte az állami kiadásokat. A nyugdíjkiadások teszik ki a költségvetési költések közel ötödét ugyanis.
Az adókban kisebb átrendezés történt: a KSH adatai szerint a személyes jövedelemhez kapcsolt adók a teljes bevétel 17,7 százalékát tették ki 2010-ben, ami az elmúlt évre 15 százalékra csökkent. Ennek a helyébe azonban csak részben léptek az árucikkeket terhelő adók – itt az áfa 0,5, a többi extra 1 százalékpontot jelentett. A kiesés másik felét a járulékok emelése pótolta. Legalábbis az egymáshoz viszonyított arányokat tekintve.
Mindeközben valójában a megemelt kiadási szint miatt az új jogcímeken az állam a korábbinál többet szed be – és ez az, ami a hazai költségvetést megkülönbözteti a versenytárs államokétól.
A környező országokban a hiány csökkentését az elvonási és a kiadási szint mérséklődése kísérte, míg hazánkban folyamatosan növekedett az állam mérete. A folyamat nem az elmúlt négy évben kezdődött, de nem is ért most véget.
Az uniós csatlakozás előtt a visegrádi négyek mindegyike viszonylag magas hiány mellett – néhány kivételes évtől eltekintve – a GDP 45 százalékát kitevő kiadási szinttel működött, Magyarország viszont 50 százalék körül járt. Az elmúlt tíz évben a többi visegrádi államnak úgy sikerült államháztartási hiányát a bűvös 3 százalék alá vinni, hogy közben csökkent az újraelosztási szintje is. Most a visegrádi államok inkább közelebb járnak a 40 százalékhoz.
Szlovákia láthatóan a sokkal jobb pozícióból induló Románia államméretét célozta meg: ez ügyben látható verseny van az országok között. Magyarország azonban kilóg a sorból. Az elmúlt négy évben csak úgy sikerült a hiányt csökkenteni, hogy közben nőtt az adók szintje.
Ma már a GDP több mint 51 százalékát osztja el az állam, és semmi sem mutat arra, hogy étvágya csökkenni fog a jövőben. A hiány februárban az éves terv fele volt, ha pedig a tartalékok zárolásán túl is szükség lesz kiigazításra a választások után, akkor ismét csak az adóemelés marad.
A csatát megnyerték, de a háború elveszett
 |
A deficitcsökkentés csak később lett fontos
Reviczky Zsolt / Népszabadság |
Tavaly csökkent, de az idén ismét növekedni fog az államadósság az Európai Bizottság legfrissebb, február végi előrejelzése szerint. Pedig évek óta ez az első olyan bizottsági prognózis, amelyről a Nemzetgazdasági Minisztérium közleménye nem azt állítja, hogy a brüsszeli bürokraták tévednek. Igaz, a jóslat most minden másban kedvező a kabinetnek, csak ebben az egy apróságban nem.
Csakhogy ez az apróság nem is olyan kis dolog. Az alaptörvény értelmében a kormánynak mindenképpen az adósság csökkentésére kell törekednie, amíg az meghaladja a nemzeti össztermék felét. Olyan költségvetést nem is lehet benyújtani, ami nem ezt célozza.
Persze az idei büdzsé szerint csökken is az adósság – de a kiegészítő jogszabályként élő stabilitási törvény azt is előírja, hogy félévkor meg kell vizsgálni a terveket. Ha pedig ez azt mutatja, hogy az adósság növekedne, akkor új költségvetés kell. Értsd: ha a brüsszeli testületnek igaza van, és a kormány be akarja tartani saját szabályait, a választások után jönnek a megszorítások. Minimum 350 milliárdos lefaragás kellene.
A brüsszeli számítások szerint az adósságmutató 77,8 százalékon állt az elmúlt év végén, ám az idén már 79,1 százalékosra növekszik – 2014-ben majdnem ott tart majd az adósságmutató, ahol 2012-ben állt.
Ez részben annak is betudható, hogy a tavalyi csökkentés egy trükk eredménye. Szilveszterkor nagy mennyiségű állampapírt vontak be (részben az állami résztulajdonban lévő Mol közreműködésével), hogy aztán idén év elején újra kibocsássák azokat. Így a statisztika most jobban néz ki, a kérdés csak az: mit lehet kezdeni az idei számokkal. Azok ugyanis semmiképp se festenek jó képet.
Ha eltekintünk a trükköktől, azt állapíthatjuk meg, hogy az adósságrátát nem sikerült a kormánynak érdemben csökkentenie – holott épp az adósság ellen hirdetett (még a rezsiköltségek előtt) háborút.
Itt eredményt egyetlen akció hozott: a magánnyugdíjpénztárak államosításának lezárása után egyszerűen bevonták a náluk lévő állampapírokat. Ez ugyan az akció évében nem látszott a számokon – az árfolyam gyengülése egyszerűen elvitte az eredményt –, de a következő évben már igen.
Más kérdés: a kormány számára a legjobb összehasonlítást nézve, vagyis 2010 év végéhez képest 2013 végéig a ráta 4,4 százalékkal csökkent csupán a nyugdíjpénztárak államosításával együtt is – holott utóbbi a kimutatások szerint az államnak a GDP 9,2 százalékát kitevő tőketranszfert jelentett. A pénz egy részét azonban folyó kiadásokra fordították.
Így viszont az akció nem ért célt. Az állam bruttó adóssága stabilizálódni látszik a GDP 80 százaléka körül, ami a költségvetésben és a gazdaságban is okoz problémákat. A büdzsében a kamatkiadásokat betonozza be, ami nehézzé teszi a hiány lefaragását. A gazdaságban pedig az állam túl nagy hitelkeresletet teremt, ami a növekedésnek jelent korlátot: a vállalatoknak nem marad pénz, amit hitelként fel tudnak venni.
A magán-nyugdíjpénztári megtakarítások költségvetési beforgatásának épp ezen kettős probléma megoldása lett volna az értelme. Ezzel próbálkoznak most Lengyelországban is, igaz: ott az akcióval várhatóan el is érik, hogy az adósságszint a GDP 50 százalékának közelébe csökkenjen. Nálunk erre azonban esély sincs.
Az adósságcsapdából kikerülni vagy alacsony hiánnyal, esetleg költségvetési többlettel lehetne (itt a növekvő nyugdíjkiadások és a kamatterhek jelentenek akadályt), vagy gyors gazdasági fellendüléssel. Utóbbit a túlterjeszkedő és nagy adósságot finanszíroztató állam korlátozza. A kör bezárult.
