Hogy a drámai elszegényedés, a politikai aktivitás minimálisra csökkenése idején az legyen az izgalmas kérdés, hogy Pásztor Albert hozza-e Miskolcot?! Mintha az esetleges sikernek bármi köze lenne a baloldalhoz, a jobb napjaiban Solt Ottilia fémjelezte szociálliberalizmushoz. És most nem az érintett néhány régi „rossz mondatáról” van szó, hanem arról, hogy azóta sem mond jobbakat. Pásztor támogatásának üzenete ennyi: bármilyen elvet odavetünk a győzelemért.
Aztán: melyik szervezet és miért támogatja Bokros Lajost Budapesten? Mintha az esetleges sikernek bármi köze lenne a holnaphoz. Két lehetőség van ugyanis: 1. a voksolás csak a városról szól, 2. országos jelentőségű politikai csata. Ha az első verzió az igaz, Bokros semmivel sem bizonyította alkalmasságát. Ő a késő kádári technokrácia ikonjainak egyike, az egykori Horn-kormány tagja, ma a jobboldali gazdaságpolitika jeles képviselője, elkötelezett piacpárti, aki nyolcoldalas programjában lényegében semmit nem mond arról, mit jelent Budapest, a város, a terek, a kockakövek, a kisközösségek, a kultikus helyek, miről szól a szabadság sajátlagosan ebben a városban. Beszédeiben elsősorban az alkotmányos jogállam és a demokrácia helyreállítását célzó projekt pilléreként határozza meg a fővárost.
Ez viszont azt jelenti, hogy a második változatban hisz: a főpolgármesteri székért vívott meccs a „nemzeti együttműködés rendszerével” szembeni harc. Ám ha az, akkor Bokros előtérbe küldése a baloldal végletes tehetetlenségéről árulkodik. Mert akkor az Orbán-szisztéma lerombolására készülő pártok az EP-választáson való részvételhez szükséges 20 ezer aláírás összegyűjtésére is képtelen szervezet politikusa mögé sorakoznak fel. Már amelyik.
A baj az, hogy tudjuk, mi következik október 13-án. Az LMP szerint az álbaloldal kiszenvedésének lehettünk tanúi. A Demokratikus Koalíció, az Együtt–PM és a Magyar Szocialista Párt méltatja befutó jelöltjeit, beszámol arról, miként erősödött meg, s kilátásba helyezi Orbán 2018-as leváltását. Aztán következik majd a spinelés, a kiszivárogtatás, a kudarcok áttestálása.
A politikai ellenfél pedig az asztalra pozicionált lábbal nézi a vidámparkba zárt ellenfél vergődését a biztonsági kamerák képein. Nyugodt lehet, mert tudja: ez a garnitúra így nem ellenfél. Nem véletlen, hogy minden alternatív mozgalom, aktivizmus elfojtására törekszik: még a leggyöngébb, de legalább friss újdonság megjelenését is veszélyesebbnek tartja, mint a sokadik összefogást.
Minderre továbbra is népszerű azzal reagálni, hogy aki nem szavaz Bokrosra, Tarlóst támogatja, aki nem fog össze Gyurcsány Ferenccel, Orbán kezére játszik, aki pedig megemlíti, hogy a jegesvödrös performansz inkább a YouTube-on arathat, mintsem a választásokon, az maga az áruló. Csakhogy ezzel a felfogással legföljebb Orbán-típusú politikai szekta formálható, nem izgalmas, nyitott, szolidáris politikai közösség.
Amúgy is van abban valami megrázó, hogy Tarlós úgy marad egy világváros polgármestere, hogy lényegében nem kell kampányolnia. Fölfoghatatlan, hogy a rendpárti elöljárónak semmiféle erőfeszítést nem kell tennie az újrázásért egy liberális, polgári, nyitott metropolisban. Ott, ahol pezseg a színházi élet, ahol a bulinegyed versenyképes bármelyik európai riválisával, ahol lerohad a metró, ahol príma kulturális kezdeményezések követik egymást, ahol a szélsőjobboldal támogatottsága messze elmarad a válságrégiókban tapasztaltaktól. Egy ilyen településen ért véget a meccs, mielőtt elkezdődött volna.
Talán megkockáztatható: ezért nem Orbán Viktor a hibás. Nem ő tehet róla, hogy nem állt meg az idő, s oly kevesen értik, mennyit változott Magyarország, Budapest, a világ. Pedig minden ellenkező híreszteléssel szemben nincs kirakva a politikai tér bejáratához a tábla: imponálni tilos! Vonzó pedig az lesz, aki érti és ismeri azt, ami körülveszi: vajon lehet-e még feltételezni, hogy a gondolkodás nem elvont okoskodás, hanem az, ami előkészíti a politikai sikert?
Vajon lehetetlen megérteni, hogy 1989 konszenzusát önsorsrontó kísérlet ráhúzni 2014-re? Vajon a modernizációs narratíva nem szorul-e felülvizsgálatra, amikor okostelefonos applikációval követem, mikor érkezik a következő kilences busz a megállóba, miközben az – ellenzéki politikusok által is sokszor és méltán kritizált – Ócsa-közeli szegregátumba költöztetett emberek szombatonként egy járattal mehetnek be a faluba? Vajon nem kellene lassítani egy pillanatnyi elmélkedés idejére, ha rohanásunk közepette beláthatatlanná nőttek a társadalmi különbségek? Vajon nem kell elmélázni nyelvünkön, miközben hashtagekkel kommunikálunk a tableten, kicsit odébb meg bezárt az egyetlen iskola? Vajon ugyanaz az X-Faktor miliője, mint a Ki mit tud? atmoszférája? És vajon hány ilyen vajon van még?
Ezek a dilemmák persze csak a nyugalom megzavarását szolgálják, egyenesen kontextusidegenek. Bezzeg a kormánypárti sajtóban inkább azt kiabálják, hogy Hajrá, Fidesz!, amúgy meg az önkormányzati választások nem ilyen elefántcsonttoronyba való témákról szólnak.
Pedig nem ártana gondolkodni a válaszokon, mert Botka László Szegeden, Gajda Péter Kispesten és több „címvédő”, esetleg bravúrral Hadházy Ákos Szekszárdon és néhány kollégája szerte az országban épp azt bizonyíthatja vasárnap a központoknak: ebben a miliőben is lehet nyerni, azaz nem objektív akadálya van a politikai sikernek. Csupán akkor nincs esély, ha szembeszökő a kinézett feladathoz kellő tudás, fantázia, hitelesség, alázat hiánya. Ha a közösség úgy gondolja, a regnáló elöljáró mindent megtett azokért, akiket képvisel, s nincs más a terepen, aki többet és jobban tenne, bizalmat szavaznak neki. Ahogyan nyerhet az az újonc is, aki tisztességesebb, mint az, akivel vetélkedik. Hiszen erről, a közösségről és annak igazságáról szól a politika, nem pedig a hatalomtechnikai Jenga-játékosok művészetéről és az összefogáskórus hangversenyéről.
Aki nem hiszi, hogy így van, annak mindegy, mi történik a választásokon. A többieknek viszont ma nincs választása.
A jó hír az: már most akadnak az országban olyan szerencsések, akiknek legalább holnap lesz.
