Nem úgy működik a PhD, ahogy azt Schmitt elképzeli
A PhD-zés nem egyedül az ő elhatározásán múlik: a posztgraduális képzésre jelentkeznie kell, ha felveszik, akkor be kell járnia az órákra, kutatási tervet kell készíteni, azt meg kell védeni, és utána könyvtárakban, a számítógép előtt és a terepen töltheti a következő éveket, ha valóban a tudomány doktora szeretne lenni. Mindez nem feltétlenül egyeztethető össze egy köztársasági elnök egyéb elfoglaltságaival.
Az első körben mindenképpen meg kell ismerkednie a szakterülete (és általában a tudományos publikációk) terminológiájával, a jelenlegi kifejezéskészlete ugyanis rögtön elárulja a járatlanságát, ami nem jó ajánlólevél a tudományos világban.
Hasznos, ha meg tudja különböztetni a konzulenst az opponenstől. Az előbbi témavezetőként segít eljutni a kitűzött kutatási célig és annak közzétételéig, az utóbbinak inkább az a dolga, hogy a hibákat és a hiányosságokat kiszűrje, vagy – ha ilyet nem talál – a dolgozat nagyszerűségére rámutasson.
Azt is érdemes tudatosítani, hogy a fokozatszerzés lényege nem egy írásmű elkészítése, hanem sokkal inkább annak bebizonyítása, hogy a jelölt az adott tudományos szakterület szakértője, sőt, új hipotézisek megfogalmazására és bizonyítására, új eredmények létrehozására is képes. (Különleges esetben tudományos életműre is adhatnak PhD-fokozatot, ám ahhoz olyan publikációs lista kell, amiről – ha Schmitt Pál rendelkezne vele – már biztosan tudnánk.)
A kisdoktori cím elvétele egyébként önmagában nem akadálya a PhD megszerzésének (a két rendszer nem igazán függ össze egymással), legfeljebb annyiban, hogy a potenciális témavezetőket óvatosabbá, a majdani bírálókat pedig szigorúbbakká teszi – Schmittnek a jövőben mindent legalább kétszer olyan jól kell csinálnia, ha doktori címet akar, mint egy átlagos doktorandusznak, hiszen innentől már nem a saját tekintélyével játszik.
