galéria megtekintése

"Nem tudok nem jönni" - így segítenek a civilek a menekülteknek

25 komment

Sándor Tünde

Már nemcsak Szegeden és a déli határszakasz mentén, hanem Budapesten is egyre több ázsiai, afrikai migráns bukkan fel a közterületeken, főként a pályaudvarok környékén. Az étlen-szomjan tengődő menekülteknek lelkes civilek próbálnak segíteni.

Nekik ez jutott – sommázza a körúti kebabos a néhány napja egy padon élő szír fiatalok helyzetét. Egy pad, ahol éjjel-nappal várnak valamire. Vagy valakire. Akárcsak azok az afgán fiúk, akik az egyik belvárosi aluljáróban alszanak egymás mellett, szabályos vonalban elrendezkedve. Egyiküket már korábban is láttam a Nyugati pályaudvaron, ő is itt ragadt valahogy, valamiért, miután megtett több ezer kilométert. A fiúk álmát egy mosolygós, szelíd hajléktalan férfi őrzi. És nemcsak az álmukat, hanem nyilván az értékeiket is, ami legtöbbjüknek a mobiltelefonja. Egy életmentő készülék, ami bármikor megcsörrenhet, jelezve, hogy folytatódik az út. Hogy hová, az nem kérdés: Nyugat-Európába, ahová hetekkel ezelőtt elindultak.

Budapest, Nyugati pályaudvar – civil segítők ételt és vizet osztanak a kimerült menekülteknek
Budapest, Nyugati pályaudvar – civil segítők ételt és vizet osztanak a kimerült menekülteknek
Teknős Miklós

Öregeket alig-alig látni, nem véletlenül. Akik most érkeznek hozzánk, hetekkel ezelőtt indultak el a hazájukból, sokan közülük sok száz kilométert gyalogoltak éjszakánként hegyen-völgyön, sivatagon át. Már nem lehet őket nem látni, nem észrevenni és nem felismerni. Mindenki tudja, hogy ők nem turisták. Nem csinálnak semmit, csak üldögélnek. Csak itt vannak.

 

– Valaki segítsen már, nem beszélnek angolul, és valahogy el kéne nekik magyarázni, hogy hozzám jöhetnek aludni – lép oda hozzánk egy középkorú nő a Nyugati pályaudvar előtt éjfél után. A Migration Aid csapatához tartozó asszony két házaspárnak és két gyereknek adna szállást valahol Budán. Gyorsan kiderül, hogy nem is olyan könnyű segíteni: a papírjuk éjfélkor lejárt, eltelt a kiállításától számított 48 óra, amin belül el kellett volna jutniuk, de legalábbis indulniuk vonattal Vámosszabadiba, a menekülttáborba. A farszi nyelven nyomtatott tájékoztatót végre megértik, a két asszony szeméből kicsordul a könny.
Válságtanácskozás kerekedik a segítők körében, de közben el kell pakolni a megmaradt adományokat, a pályaudvar bezárt, nem maradhat a lépcsőkön a rengeteg holmi. Megy minden vissza a Caledonia sörbárba, a menekültsegítők egyik legnagyobb pesti adománygyűjtő helyére.

– Mindennap megfőzök negyven adag ételt, pedig tudom, hogy ez mennyire kevés annak, akit megaláznak, és nincs hol aludnia, meg nem tudja, mit hoz a holnap – kicsinyíti saját adományának jelentőségét Linda, a buddhista állatmentő, akit ugyanúgy a belső kényszer bír cselekvésre, mint azt a több száz civilt, akik nem terroristát látnak a menedékkérőkben, hanem bajba jutott embereket. – Megmondom őszintén, hogy először megijedtem, azt gondoltam, hogy tényleg itt van a harmadik világháború. Aztán fogtam magam, egy szatyor ásványvízzel kimentem az egyik pesti pályaudvarra, és ott ragadtam a többiek között, mert nem tudok nem jönni, nem tudok nem gondolni rájuk – mondja a segítők egyike, egy negyvenes éveiben járó nő.
A menekülőket olykor egykori menekültek is segítik. Vagy legalábbis segíthetnék.

Szabadka, téglagyár – görögdinnyét ebédel a határátlépésre készülő afgán család
Szabadka, téglagyár – görögdinnyét ebédel a határátlépésre készülő afgán család
Teknős Miklós

– Otthon nem lehettem volna más, mint katona. Vagy én ölök, vagy engem ölnek meg – indokolja tömören egykori menekülésének okát Arif, aki öt éve él Pesten, jelenleg egy pici vegyesboltot üzemeltet a belvárosban. Az afgán férfi makulátlan eleganciával, vasalt nadrágban és ingben szolgálja ki a környékbelieket, akiknek többsége törzsvásárló, és többségük nem is sejti, hogy ő milyen messziről jött. Segíteni azonban nem igazán akar, pedig kellene nagyon a tolmács a menekültek mellett, végül bevallja, hogy miért is ódzkodik. Attól tart, hogy a rendőrök embercsempésznek néznék, amiből nagy baja lehetne, mivel még nem magyar állampolgár, öt év alatt, biztos egzisztenciával is csak a menekültstátuszig jutott el.

Sorra csatlakoznak azonban a Migration Aid csapatához az önkéntesek, mindenféle emberek, akik szendvicskészítés meg adományosztás közben ismerkedtek meg, vagy ismeretlenül szegődtek egymás mellé egy-egy nagy csapatnyi afgán vagy szír menedékkérőt kísérve a metrókon egyik pályaudvartól a másikig. A csapat egyik fő célja, hogy mindenki eljusson időben a számára kijelölt menekülttáborba, vagyis elérje a vonatot, és legyen egy kis csomagja a többórás utazásra. Az úticsomagokba alma, banán, zsebkendő, víz, szendvics, gyerekeseknek két-három pelenka, bébiétel és tej kerül.

Bár a népvándorlás vége nem látszik, és egyelőre a megoldás sem körvonalazódik, az adományozók azt állítják: a lelkesedésük még sokáig kitart.

NOL Piactér
Bejelentkezés
Bejelentkezés Bejelentkezés Facebook azonosítóval

Regisztrálok E-mail aktiválás Jelszóemlékeztető

Tisztelt Olvasó!

A nol.hu a továbbiakban archívumként működik, a tartalma nem frissül, és az egyes írások nem kommentelhetőek.

Mediaworks Hungary Zrt.